Hát szóval itthon vagyok. Már vagy két napja. És imádom Londont. Igazán bírtam volna még maradni. Meg azt is elviseltem volna, hogyha nem késik egy órát a repülő. Meg ilyesmi. De jó volt.

És nagyon szívesen mesélnék mindenféle dolgokat – mert volt sok vicces, meg kalandos, meg izgalmas, meg jó -, de nem merem rászánni magam. Mert aztán leírom, elmesélem, és sutty, már nem is az enyém. Hanem már mindenkié. És kicsit önző szeretnék lenni. Kicsit még dédelgetni a kalandokat.*

Játszom a fotóimmal, a papírjaimmal, prospektusaimmal, tervezek. Album lesz belőlük.* Holnap délután talán majd végre összeszámolom, hogy nagyjából hány oldalt kell “építenem”. Rengeteg újságkivágásom van (újságkitépésem inkább, de ma este, itthon, ollóval finomítottam rajtuk. Tanulság, hogy SOHA nem szabad olló nélkül utazni.)

Repülőzni továbbra sem szeretek. A fülem tuti nem szeret.*

Mikor mehetek vissza?

(Igen, írok majd Harry Potter-dolgokat is. Meg mindent. De előbb még élvezkedem kicsit. Vagy sokat. Vagy valami.)

*a szerkesztő jegyzete: Azt hittem, hogy a “ha a dolgokat elmesélem, többé nem az enyémek” teóriám egészen új keletű. Ezek szerint nem annyira. És azt is hittem, hogy a fülem nem utálta mindig a repülést, hanem egyszer csak felvette ezt a rossz szokását, de ezek szerint ebben is tévedtem.

A londoni albumom pedig a költözés áldozatává vált, a fényképeimmel, újságkivágásaimmal, képeslapjaimmal és három London útikönyvemmel egyetemben, ezek voltak ugyanis ugyanabban a zacskóban. Azért még nem adtam fel a reményt.