2007.08.28.

Őrlődök, hogy mit is csináljak, mihez is kapjak. A konyhaasztalom pihen az albumom, amit nagyon szeretnék bővítgetni rajta, de nagyon fáradt vagyok, fáj a lábam, és nem bírnék ma is hajnalig az asztal fölött görnyedni.

Írnám a regényt, de nincs nagyon kedvem – éppen egy olyan semmilyen, érdektelen részen kellene átvergődnöm, és tudom, hogy amikor végre elkezdtem megírni, akkor hirtelen 180 fokos fordulatot vesz a cselekmény, és juszt sem az lesz, amit terveztem, hanem valami egészen más, és minden valószínűség szerint valami szörnyű. Mert a regényben – nálam – mindig szörnyű dolgok történnek.

Ráadásul tegnap végül befejeztem egy levelet, ami már azt kell, hogy mondjam, hogy évek óta esedékes volt. És az annyira lefoglalta a kreatív energiáimat, hogy most nem is nagyon vagyok író hangulatomban.

Voltam este kabaréban, és az jó is volt, de aztán a két óra alatt szerzett vidámságomat kicsit elmulasztotta egy s más (ezt hogy kell írni?), úgyhogy most nem mesélem el a kabarét. Majd úgyis meg lehet nézni a tévében. Ha jól látom, akkor szeptember 7.-től kezdődően. Mindegy.

Szóval kapkodom a kurzort a monitor egyik sarkából a másikig, a regény-ikontól a blog-ikonig, és most még a telefon is csöng. És most hiába jut eszembe, hogy nincs kedvem fölvenni, mert itt nem “megy hátra” a másik telefonhoz három csöngés után. Megyek. Felveszem. Azt hiszem.

De inkább nem.

Jó éjt, megpróbálok aludni. Hátha ma kivételesen sikerül. Nagyon szükségem lenne már egy éjszakára, amit át tudok aludni.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

2007.08.17.

Az volt a tervem, hogy délelőtt csinálok dolgokat, aztán délben elmegyek és majd délután hazajövök. A részletek nem igazán lényegesek, mert úgysem lett a tervből semmi. Történt ugyanis, hogy a macskám meg van rám sértve mostanában (azt hiszem, a gallér-incidens állhat a jelenség hátterében), de olyan 9 óra körül, amikor éppen ébren voltam, feljött hozzám az ágyba, és ott is maradt velem, úgyhogy nem keltem fel, hanem aludtam inkább tovább. Mert macskával (gallértalan macskával, mármint) aludni jó.

Így aztán kora délután keltem fel, fagylatot ettem reggelire (értsd: ébredés utáni kora délutáni étkezésre), és utána mentem el. És mikor jöttem haza késő délután, ami végre a terv szerint történt, és szálltam le a villamosról, és keltem volna át a zebrán, megláttam valakit, aki ismerősnek tűnt. És azt mondtam neki, hogy csokolom.

És felszálltam vele a villamosra, abba az irányba, ahonnan érkeztem éppen, és beszélgettünk két megállót, aztán hazajöttem. És nem csalódtam a megérzéseimben – mert ha valakit sok éve ismersz, akkor legtöbbször nem okoznak csalódást, és beteljesítik az elvárásaidat -, ugyanis mire hazaértem, tényleg várt tőle egy rövidke mail. És akkor örültem. A találkozásnak, a beszélgetésnek, a mailnek és annak is, hogy igazam lett. Mert ennyi mindennek lehet egyszerre örülni.

Mostanában rám is fért, az elmúlt két napban olyan hisztérika voltam, hogy szerintem ilyent már vagy fél éve nem produkáltam. Veszekedtem az emberekkel, meg hisztiztem egy szólamban csak magammal is, meg negatívban volt az ingerküszöböm, és akkor így. Úgyhogy most olvasom a jó könyvet (kivéve, hogy nem azt kellene olvasnom, hanem a másik, nem túl érdekes, de hasznosat), és találkoztam a valakivel (a valaki egyébként S. csak ezt az információt sehol sem tudtam elegáns stilisztikai megoldással elhelyezni), és akkor nekem most jó.

Mivel az az érzésem támadt, hogy S. csak úgy, ahogy mailt is írt, az eljövendő napokban ide fog látogatni erre az oldalra, ezért első sorban az ő kedvéért, másodsorban pedig a magaméért is végiggondolom, hogy mi minden jutott eszembe hazafelé. Azon gondolkoztam, hogy hogyan halnak el sorra a régi kapcsolataim a régi emberekkel. És hogy miért követtem el nagy hibát,* miszerint mindig is lenéztem a kortársaimat, mert soha nem találtam meg a közös hangot velük, mert úgy éreztem, hogy okosabb vagyok náluk. Azt mondják, hogy az emberek nagy többsége okosabbnak hiszi magát az átlagnál. Ha vicces ember lennék, azt mondanám, hogy én ebbe nem tartozom bele, mert én tényleg okosabb vagyok az átlagnál.

(Az a baj egyébként, hogy ezt a hitet sokszor alátámasztották nekem a tények. Mikor a szomszéd srácnak, aki pár évvel idősebb volt nálam, problémái adódtak a matematikával, apum korrepetálta a mi konyhaasztalunknál. Nem tudom, iskolás voltam-e már, talán igen, de biztos, hogy nem régóta. Ő már tanulta azt a valamit az iskolában, én akkor hallottam először, és sokkal hamarabb leesett nekem, mint neki. Már a fél munkafüzetét megoldottam, mire kezdte kapiskálni. A matematika egész általános iskolában ilyen volt, hogy az osztályom élén jártam. És más tárgyakból is sokszor azt tapasztaltam, hogy a dolgok hamarabb “esnek le”, mint másoknak. Ebből ki nem vonná le tizenkevés évesen azt, hogy ő okosabb másoknál? Na, azért.)

Szóval ott tartottam, hogy soha nem kommunikáltam igazán a kortársaimmal, és főleg iskolán kívüli ismeretségeim voltak. És mindannyian vagy jelentősen idősebbek, vagy jelentősen fiatalabbak voltak nálam, ami – bármit is hittem akkoriban – jelentősen befolyásolta a kapcsolatunk minőségét. És tessék. Azzal, hogy felnőttem (mondjuk), a nálam idősebbekkel való kapcsolataimat kinőttem, mert a felnőtt-gyerek viszonyulásainkat nem tudjuk már átalakítani egyenrangú viszonnyá. És a nálam fiatalabbak is kinőttek engem, mint olyat. Ami nem baj, legalábbis nekik biztos jó, de nekem kicsit olyan magányos dolog.

S. is elkallódott az évek során. Tavaly ilyenkor beszéltem vele legutóbb, azt hiszem. És mindenki elkallódik. És az a rettenetesen hülye érzésem támad, hogy rajtam kívül mindenki állandóan cserélgeti a telefonszámait, emailcímeit, azonosítóit, lakcímét. Mással járnak, más iskolába járnak, más helyen dolgoznak, más hobbijaik vannak, más érdekli őket. És nem tudom, hogy gondolnak-e egyáltalán arra, hogy van-e még az a poggi valahol, vagy el is felejtették. Lehet, hogy úgy kezelik, hogy a poggi úgyis mindig ugyanott van, és ha kellek, el fognak tudni érni.

A pogginak ugyanis amióta telefonja van, ugyanaz a száma. Amióta netezik, ugyanaz az emailcíme. Még soha nem váltott msn, vagy bármilyen más azonosítót. Az iwiw-en is összesen kétszer cserélt fényképet, és abból is az egyik eset megtörténtekor még wiw-nek hívták. Ugyanott dolgozik, és ugyanott írja a blogját is, amióta világ a világ. És nem jár senkivel B. óta. És ez, kérem, kulcsmomentum.

Meg is mondom, miért. Mert S. természetesen rákérdezett, hogy van-e valakim.  Nincs. És meg bírtam mondani neki, hogy nincs, és hogy tulajdonképpen nem is vágyom senkire. És amikor kimondtam, rájöttem, hogy ez így is van. Hogy ha jön holnap egy nagy szerelem, akkor boldogan állok elébe, de ha nem jön, akkor sem lesz semmi bajom. Esetleg csalódott leszek egy idő után, de hát mi vagyok, 21 éves? Még harminc fölött is simán lehet nagy szerelmeket találni. Még 40 körül is lehet szülni. Még csaknem annyi időm van rá, mint amennyit eddig éltem. Az pedig, akárhogy is nézem, rengeteg.

És ha most lett volna valakim a nyáron, biztos, hogy nem jutok el Londonba. Ha ez a valaki B. lett volna, akkor minden bizonnyal igényt tartott volna a rövidke szabadságomra, nem mellesleg jogosan. És B.-ről biztosan tudom, hogy nem jött volna velem. Számtalanszor kijelentette, hogy ő nem akar külföldre utazni. Persze ez csak arra a B.-re igaz, akit évekkel ezelőtt ismertem. Ki tudja, ma ráismernék-e még. És ha nem egyedül utazom, akkor bár talán megkímélem magam némi hányingertől odafelé úton, de soha nem kapom meg ezt az önálló és szabad és isteni élményt. Mert azért ennek a nyaralásnak a legnagyobb fejleménye mégiscsak az volt, hogy egymagam voltam. London varázslatos, és hatalmas kaland volt a Harry Potter is – de mégis, a legjobb az volt, hogy senkihez sem kellett szólnom, senkihez nem kellett alkalmazkodnom, azt tehettem és akkor, amit és amikor csak akartam.

Kicsit össze-vissza csapongtam ma éjszaka is. Elég messze is kerültem attól, amit eredendően írni szerettem volna. Persze ez elég gyakran van így. Még fejlődnöm kell íróként (hihi). De hát nem lehet minden bejegyzés olyan szép összeszedett és megszerkesztett, mint az a néhány mintaszerű darab, amikre olyan büszke vagyok.** Most viszont megyek aludni. Holnap regényt és levelet kell írnom. Vasárnap dolgozom. Hétfőn család van. Kedden pedig takarítok. Úgyhogy most már igazán szükségem van egy kis pihenésre. Igen.

*a szerkesztő jegyzete: érdekes módon ezt ma nem tartom végzetes hibának. Ma sincsenek körülöttem emberek, és akik mégis, azokra általában borzalmasan irigy vagyok, és így tovább. De sokkal több hasznát látom azoknak, akikről csak időnként hallok, viszont jelentősen fiatalabbak vagy idősebbek nálam: ők adnak perspektívát, ők arra mutatnak rá, hogy honnan és hogy hová tartok, tarthatok, kellene tartanom, és így tovább. Akik velem egykorúak, azok

  • vagy éppen úgy elvesztek a saját életükben, mint én, éppen úgy fogalmuk sincs róla, mihez kezdjenek, mint én,és ez bizony nem valami nagy segítség, sőt,
  • vagy valami csoda folytán boldog és önmagukat megvalósított személyek, akik már pontosan tudják, mihez kezdjenek, ahhoz is kezdtek, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak, amely esetben azonnal működésbe lép az irigységem,
  • vagy valami másik csoda folytán még elveszettebbek mint én (jelen csoport léte csupán hipotetikus, nem tartom valószínűnek), amely esetben azonnal működésbe lép a kárörömöm és az önelégültségem.

Na, csak ez jutott most eszembe.

** a szerkesztő második jegyzete: nagyon kíváncsi vagyok, mik lehettek azok a büszkeségre okot adó bejegyzések. De nem tartom kizártnak, hogy blöfföltem, és akkor se tudtam volna semmit se felsorolni. Az viszont biztos, hogy akkor voltak olyanok, amikkel nagyon elégedett voltam – kicsit tartok is tőle, amikor majd beléjük botlom az archiválás során.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Könyv

Egy csodálatos könyvet fogtam. Nick Hornby írta (tudom, máris kiválóan kezdődik), és az neki a címe, hogy The complete Polysyllabic Spree. Ami nem mond sokat, és nem is ezzel fogott meg. Hanem az alcímével, ami nem más, mint “The Diary of an Occasionally Exasperated But Ever Hopeful Reader”, azaz egy alkalmanként kimerült de kitartóan reményteljes olvasó naplója. Hát ennél személyre szabottabbat…

Nick Hornby: The Complete Polysyllabic SpreeBár a csaknem 300 oldalból mind ez idáig talán 60-on sikerült átrágni magam, már számtalanszor meredtem a levegőbe bárgyú mosollyal, több alkalommal is megvilágosodtam és/vagy elérzékenyültem. Kiváló élmény. Már az előszónál beleszerettem, amikor arról mesél – mert elsősorban olvasáslélektani naplóról és fejlődéstörténetről van szó -, hogy számtalan könyvet azért olvasunk el (vagy veszünk meg), mert valamilyen képet kívánunk kialakítani magunkról. Másként fogalmazva azért, mert valamiért úgy érezzük, hogy el kell olvasnunk egy könyvet, mert illik ismerni, mert valaki ajánlotta, mert jókat írtak róla a kritikák, mert egy klasszikus, stb. És hogy igazán kár olyasmit olvasni, amit nem élvez az ember, ha egyszer olvashatna olyat is, amit igen.

És tök értelmesen hangzik, tulajdonképpen. Mégis olyan különös ezzel így leírva találkozni. (Arra is olvasás közben jöttem rá ma hazafelé a földalattin, hogy olyasmiről szeretek olvasni, amit ismerek. Mivel a pöttyösöktől kezdődően elég jól ismerem a gyerek- és ifjúsági irodalmat, ezért ott biztos talajon mozgok, és szeretem. Ismerem a műfajt. Ha tudományos vagy félig tudományos műveket olvasok, akkor is csak olyan témában, amiről már tudok valamit. És amikor egy könyvekről, olvasásról és olvasókról szóló könyvet olvasok – mondjuk most -, akkor is boldogan ujjongok magamban, hogyha olyan jelenséggel, vagy pláne, névvel találkozom, amit ismerek.)

És nagyon tetszett az a bekezdés is, ahol azt fejtegette, hogy ha mondjuk olyan Celebrity Deathmatch-szerű fiktív bokszmérkőzéseket szerveznénk könyvek és bármilyen más szórakoztatásra alkalmas tárgy között, a könyvek többnyire elég alaposan nyernének, ugyanis messze a legjobb kulturális kikapcsolódást kínálják. Még akkor is, hogyha mondjuk a Vissza a jövőbe III. behúzna egy-két nagyot a Nyúlcipőnek. :)

De az első igazán kellemes borzongás akkor futott végig a gerincemen, mikor megláttam a fejezet elején az “ebben a hónapban ezek a könyvek voltak a kezemben” listán Vonnegut nevét, és A Titán szirénjeit. Akkor aztán borzalmasan erős késztetést éreztem az előrelapozásra, hogy megtaláljam, mit mond róla. (Még annál is sokkal erősebbet, mint amilyet a Harry Potternél éreztem. Ott inkább minél előbb be akartam fogadni az egészet, nemcsak azt akartam tudni, hogy mi lesz a vége, hanem azt is, hogy hogyan. Tényleg: írni akarok a HP7-ről. Az élményről, a véleményemről, meg ilyesmi.) Nos, nem lapoztam előre. És büszke vagyok magamra. És muszáj idéznem egy részletet:

“Smoking is rubbish, most of the time. But if I’d never smoked, I’d never have met Kurt Vonnegut. We were both at a huge party in New York, and I sneaked out onto the balcony for a cigarette, and there he was, smoking. So we talked – about C.S. Forester, I seem to remember. (That’s just a crappy and phony figure of speech. Of course I remember.) So tell your kids not to smoke, but it’s only fair to warn them of the downside too; that they will therefore never get the chance to offer the greatest living writer in America a light.”

Azaz:

“A dohányzás az idő túlnyomó részében hülyeség. De ha nem dohányoznék, soha nem találkoztam volna Kurt Vonneguttal. Egy nagy bulin voltunk New York-ban, és kilógtam rágyújtani az erkélyre, ahol ő már dohányzott. Úgyhogy beszélgettünk – úgy emlékszem, C. S. Foresterről. (Ez persze egy vacak és hamis szófordulat. Persze, hogy emlékszem.) Szóval mondd meg a gyerekeidnek, hogy ne dohányozzanak, de csak úgy tisztességes, hogyha figyelmezteted őket az esetleges hátulütőkre is: így soha nem lesz esélyük sem, hogy tüzet adjanak Amerika legnagyobb élő írójának.”

(Legalábbis így fest a saját hevenyészett fordításomban.)

Mit fűzhetnék még ehhez hozzá? Kicsit irigy vagyok Nick Hornbyra, de csak egy egészen kicsit. Tényleg.

És legalább ma már tényleg nem érdemes dohányoznom.

Kategória: Könyvmoly, Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

2007.08.07.

Szóval már egy hete augusztus van, én pedig még mindig nem írtam egy szót se semmiről. Mert miért is írjak. Pedig néha gondolkozom rajta, hogy kéne, de mondjuk az ölemben fekszik a macska, és nem tudom tőle kihúzni a billentyűzetet. Vagy nem jut eszembe semmi. Vagy eszembe jut, de nem írom le. Mert minek is.

A végkövetkeztetésem mégis az, hogy kicsit elszoktam a blogolástól.

Meg a fordítástól.

Meg a munkába járástól is, de azt lassan megszokom újra.

A macska egyébként… hát, van ilyen parabolaantenna a fején. Próbáltam felültetni a tévé tetejére, hátha bejön az ESPN, de nem ült ott annyi ideig, hogy meg tudjam állapítani. Továbbá valami nagyon gusztustalan nedv szivárog belőle (a macskából, a sérüléséből), amit hajlamos belém törölni, illetve a ruháimba, vagy az ágyamba. Továbbá elég ügyesen mozog a nyakbavalójával, kivéve, hogy arra még nem jött rá, hogy a hízelgéshez és törleszkedéshez annyira nem kiváló viselet. Össze van már karmolva a hasam, a nyakam és az arcom is. És még csak tegnap este óta van rajta. És még két hétig rajta marad.

Megvannak a fotóim is. Ők is hasonlóképpen számolják – vagy hasonlóan szabadon értelmezik – a “három munkanapos” határidőket, mint mi a a könyvesboltban. :)

Kell vennem kétoldalú ragasztószalagot.

Megyek, főzök kakaót. És beengedem a macskát. Most már nem fogja tudni lelopni az asztalról a vacsorámat, mert már nincs vacsorám. Ha már nem engedhetem ki az udvarra (fennakadna valahol), legalább hadd törölközzön belém.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

#760

Nem látta valaki a macskámat? Kénytelen leszek sonkás szendvicset reggelizni, hátha arra elődugja az orrát.

Kategória: Két mondat | Hozzászólás most!