2007.09.20.

Ennyi év alatt igazán rájöhettem volna már, hogy ha van mit olvasnom, akkor jól érzem magam, és amikor már egy jó ideje nem olvastam semmit, akkor idegbeteg leszek. Persze lehet, hogy az ok-okozat fordítva zajlik eredendően, azaz amikor rossz idegállapotban vagyok, nem bírok olvasni, de ezzel a lehetősséggel most nem kívánok foglalkozni. Ugyanis van jó könyvem.* És megyek olvasni.

Illetve előtte lehet, hogy főzök egy kakaót. És fürödni is készültem. De majd közben. Vagy utána. Vagy előtte? Nem tudom. De olvasni kell. Úgyhogy most nem mesélem el se a Hairt, se a tréning #3-at.

És a sok éves tapasztalatból már azt is tudom, hogy egyáltalán nem biztos, hogy valaha is el fogom, ezért nem is ígérem meg. Pont. :)

*a szerkesztő jegyzete: Kíváncsi vagyok, mit olvashattam akkor. Sajnos a gépem összeomlásakor elvesztek a feljegyzéseim, de a Molyon tárolt adatok szerint valószínűleg a Jacky Daydream volt, ami tényleg egy nagyon jó könyv.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

Ezt jól…

– Tudod mit?
– Mit?
– Történt valami érdekes.
– Veled mindig történik valami érdekes.
– Igen, de ez most tényleg érdekes.
– Mhm.
– Nem érdekel?
– Mondd csak.
– Volt egy pasi a metrón.
– Perverzbe futottál?
– Nem volt perverz! Legalábbis nem hiszem.
– Hát akkor?
– Csak úgy állt. Mellettem. Mögöttem. Úgy félig mögöttem, félig mellettem. Kicsit közelebb az illendőnél, talán.
– Igen, és?
– Úgy szemben álltunk az ablakkal. Szóval nem az ajtóban, hanem az ülések között. Érted.
– Értem.
– És ahogy kanyargott a metró, állandóan összeért a könyökünk. Épp csak egy kicsit.
– Azt mondtad, nem volt perverz…
– Nem, nem volt. Tulajdonképpen jó volt. Olyan furcsa, de jó. Elsőre azt hittem, hogy véletlen, de kicsit túl sok véletlen volt. Meg hát tök közel állt hozzám, és annyira nem is volt tele a metró…
– Jó, és mi történt?
– Hát szemeztünk. Az ablakban. A tükröződésben.
– Ott nem is lehet szemezni.
– Dehogynem lehet! Mi tudtunk.
– Tökjó. Milyen volt?
– Magas. Olyan magas, amennyire szeretem. És elég jóképű is. Tetszett.
– És utána?
– Hát egy csomót gondolkoztam. Hogy most telefonszámot fogunk-e cserélni, vagy beszélgetünk, vagy ilyesmi. És hogy késésben vagyok, és ha leállok beszélgetni, akkor tuti elkések.
– Mindig gondolkozol hülyeségeken.
– Tudom.
– Jó, de mi történt?
– Semmi. Leszállt a Stadionoknál, én meg ott maradtam, és bámultam magam elé.
– Jól elcseszted, ugye tudod?

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

2007.09.12.

Hát kell nekem minden éjjel hülyeségeket írni?

Persze, hogy nem. Kell a fenét.

De valaki azért megmondhatná, hogy a stressztől tud-e kiütéseket kapni az ember. Az oldalamon kezdődtek két-három nappal ezelőtt, pirosak, viszketnek és nem múlnak, és most továbbiak nőttek a könyököm mellett. Ráadásul két ellenkező oldalamon, tehát az az eset, hogy érintkezés útján terjedtek, kizárható.

És az allergiás reakció sem valószínű, mert mégis, mi váltotta volna azt ki három éjszakával ezelőtt a takaróm alatt, ami előző nap még nem volt ott?

Szóval, mitől vannak?

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

Tegnap

– Most meg mi a franc bajod van, he? – kérdeztem a kutyától az imént. – Miért is kell őrjöngeni? Csak nem levegőt mert venni valaki a házban? – Semmi válasz. – Igen, az tényleg nagyon veszélyes. – Újabb ugatás. – Na most már tessék ezt szépen befejezni. Hallod? Mondom kuss. Na ugye.

Mert ilyen izgalmas pár(?)beszédeket lehet folytatni éjfél előtt pár pillanattal a kutyával, amikor rájön az ordíthatnék. Persze elég jókat lehet beszélgetni vele akkor is, amikor nem ordít. Amikor egyedül vagyok itthon. Igaz, olyankor szívesebben beszélgetek a macskával. A macska egy kifejezetten önző állat, öntörvényű, teljes mértékben tudatában van annak, hogy mit akar és hogy mi a jó neki, és pontosan ezeket is cselekszi. Ezért imádom első sorban. Másodsorban pedig azért, mert amikor észleli, hogy igazán nagyon rosszul vagyok, akkor feladja a saját elsőbb- és felsőbbségét, és odajön hozzám. (Vagy amikor nagyon rosszul vagyok, akár lelki, akár fizikai vonatkozásban, akkor pont hozzám akar bújni, de ezt igazából nem nagyon hiszem.)

Ami azt illeti, ma van a napja, amikor volt történés – az én életemben igazán ritka dolog -, de nem fogom elmesélni. Nincs hozzá kedvem, nagyon sok embernek el kellett ma már mesélnem, alkalmasint meg is magyarázni, azt a részét is, amihez semmi közöm, ráadásul nem is hiszem, hogy képes lennék még egyszer végiggondolni, az pedig egészen biztos, hogy nem vagyok hajlandó. Úgy tűnik, hogy nem igazán működik nekem ez a szeptember-dolog. Tavaly is borzalmas volt, és idén sem indult túl fényesen. Persze még félidőnél se tartunk, nem vagyok én Knézy, hogy a mérkőzés felénél már a végeredményt elemezzem, na de mégis. Az előjelek nem kedvezőek.

Az a nagy baj – vagy akár jó is lehet, megközelítés kérdése, de a túlélés szempontjából mégis inkább baj -, hogy valamiért valamiben nagyon nem vagyok olyan, mint a többi emberek. Nem úgy gondolkozom, nem úgy asszociálok, nem úgy reagálok dolgokra, amint azt mások teszik, vagy ahogy elvárják. Az a gyanúm is van, hogy másik emberek nem úgy beszélgetnek otthon, mint mi tesszük, és azt tapasztalom, hogy teljesen másfajta humorérzéke van gyakorlatilag mindenkinek, mint nekünk. (A többes szám alatt természetesen nem királyi többesben beszélek saját magamról, hanem az anyukámat is beleszámítom a lakóközösségbe. Már csak azért is, mert beletartozik.) Akárhogy is, a lényeg az, hogy teljesen más szögből közelítem meg a kérdéseket, mint (ahogyan kellene?) ahogy azt mások teszik, és ebből rendszeresen félreértések, problémák és konfliktusok adódnak. De ezzel az első tagmondattal nem ide akartam kilyukadni. Szóval akárhogy is, a lényeg az, hogy teljesen más szögből közelítek egyes kérdésekhez, mint ahogy mások, és ez ugyanazt a kérdést veti fel, amivel már nagyjából 13 éves korom óta küszködök: miszerint vagy mindenki hülye és én vagyok helikopter, vagy mindenki normális, és velem van a gond? A számtan azt mondja, hogy jóval nagyobb az esélye a második alternatívának, de a terápián meg mindkét helyen azt tanították, hogy csak azért, mert “mindenki” mást gondol, mint én, nekem még lehet igazam. Igaz, hogy egy terapeutának az a dolga, hogy megkíméljen a depressziótól és önpusztítástól, szóval nem biztos, hogy ez mérvadó. (Az mondjuk más kérdés, hogy vélemények esetén hogy lehet “jó” és “helytelen” vélemény, de az egyszerűség kedvéért mégis használom a helyes és helytelen kifejezéseket a “társadalmilag elfogadott/elvárt” és a “társadalmi elvárásnak nem megfelelő” végtelen hosszú szószerkezetek helyett.)

És persze nagyon könnyen lehet, hogy ez azzal magyarázható, hogy talán mégiscsak borderline vagyok, de ettől még nem könnyebb így élni. Bár, ha valóban erről van szó, az tulajdonképpen jó, mert elvileg 30 éves kor körül a borderline-ok megszűnnek borderline lenni. Szóval már csak alig tíz évet kell így kihúznom.

De mi van, ha nem borderline vagyok, egyszerűen csak valami végzetesen és kórosan rosszul van kódolva bennem? Hogyha megrekedtem a fejlődésben valahol Adrian Mole és Holden Caulfield között? Tulajdonképpen fogalmam sincs róla, hogy kiféle, miféle vagyok. Az egyetlen, amit többé-kevésbé biztosan merek állítani, az az, hogy elég intelligens vagyok, és jó a logikai készségem. Nem sok. És jó eséllyel nagyon nagyképűnek is hangzik. És akkor mi van? Nagyképű intelligens borderline vagy nem borderline vagyok, na bumm.

Egy a lényeg, az ősz nem jó időszakom (és általában nem jó a tavasz sem, úgyhogy könnyen lehet, hogy a ritmusváltásokkal békélek meg nehezen, ami logikus is, mert mindenféle változástól irtózom többnyire) és még a jégpályákat sem nyitják ki egy darabig, hogy legyen, ami enyhít a szenvedéseimen. Addig is kínlódom, mert csaknem egyformán gyűlölöm azokat a napokat, amikor be kell mennem dolgozni, meg azokat, amikor nem. És éppen csak egy hajszállal gyűlölöm jobban azt az egyet, amikor még vissza kell mennem tréningelni.

Az olyan napokkal, mint a mai volt, és dolgozni kell menni, az a bajom, hogy mindig sikerül megtalálnom a lehető legalkalmatlanabb embert arra, hogy a helytelen véleményemet ütköztessem az ő helyesével, és csak az ütközet végkifejletében derüljön fény arra, hogy ki is ő, és miért nem kellene egyáltalán szóba se állnom vele, dacára annak, hogy ő nyitotta a párbeszédet. Mindegy. Ha ennél mélyebben belemegyek, azzal csak annyit érek el, hogy megint felhergelem magam, és nem fogok tudni aludni

A szabadnapjaimmal, mint például a tegnapi, pedig az a nagy bajom van, hogy kénytelen vagyok saját magammal édes kettesben tölteni őket. És azon felül, hogy napjában másfél tucatszor elsuttogom a macskámnak, mikor az ölembe ugrik, hogy “szia drágám, hát szia”, ami akárhogy is vesszük, kevéssé intellektuális megnyilvánulás a magam részéről, nem csinálok semmit. Vagy csinálok valamit, amit utálok. Vagy eltervezem, hogy csinálok valamit, és soha nem szánom rá magam. Tegnap takarítani szándékoztam (azon elképzelés jegyében, hogyha megszabadulok az életemben a csúnya szavaktól, úgymint disznóól, amiben két hosszú ó van egymás mellett, amiknek semmi keresnivalójuk nincs ilyen közel egymáshoz, vagy úgymint hozzáállás, amiben sok-sok egyforma betű van egymás mellett, és amim nekem helytelen , akkor esetleg majd jobb lesz. De ezt egyébként nem mondtam komolyan. Csak hülye vagyok. Megjegyzem, a középiskolai tankönyv is nagyon csúnya szó – két szó -, úgyhogy azoktól is megszabadulok. Még jó, hogy van pár házzal odébb M.É.H. kirendeltség. De már megint nagyon elkalandoztam.), csak aztán kénytelen voltam rájönni, hogy ha szeretnék a pénzemből valamit látni még a hónap vége előtt, akkor kénytelen leszek válallkozói számlát nyitni. Amihez viszont az kell, hogy felkeljek, felöltözzek, és elmenjek a bankba. Na igen.

Kis kitérő: ettől a vállalkozástól is idegbajt kapok. Ha nem lennék elég tudathasadásos már így alapesetben is, akkor is rátennének még egy lapáttal, hogy egyszer én vagyok saját magam, természetes személy, egyszer pedig vagyok én magam egy vállalkozás is, amivel viszont nem vagyok azonos. Viszont én, mint személy a saját vállalkozásomnak/ban dolgozom. De külön bankszámlával rendelkezünk. Meg külön adószámmal. De közös számlatömbünk van, és azonos az aláírásunk. Az ujjlenyomatunk csak azért nem, mert a vállalkozási énemnek nincs ujja. Ami elég kellemetlen gondolat. Szóval én én vagyok, de nem vagyok én, és főleg nem vagyok azonos saját magammal. Brr.

Szóval üldögéltem pizsamában az ágyon. Félig takarókba csomagolva, meg minden. Valahol ott volt kéznél a macska. Aztán észleltem, hogy az éjjel ilyen randa kiütések nőttek az oldalamra, és hogy vajon mitől. Megkérdeztem a macskától, hogy bolhás-e, de nem válaszolt, úgyhogy a bolhákat, mint lehetőséget kizártam. És bámultam a falat. A falon nálam fényképek vannak. Meg más képek, de főleg fotók. És ami nem fotó, az is valakit vagy valamit jelent. És ahogy néztem végig őket, csak arra bírtam rájönni, hogy gyakorlatilag mind – a macskámat és Paul Simont kivéve – kisétáltak az életemből. És ez eléggé rémületes gondolat volt. Már csak azért is, mert a fal tele van fotókkal, és ez nem túlzás. Tizenhét objektum lóg a falon, a képeken 11+2 ember és öt macska szerepel, és összesen nagyjából harminc emberhez kapcsolódik, és akkor még nem számoltuk bele azt a két közösséget, ahova valaha tartoztam. És még rosszabb olyan szempontból, hogy szeretem, hogy ezek az emberek és ezek a dolgok ott vannak, és nem nagyon akarom egyiket se leszedni. Szóval szeretem azt hinni, hogy hozzám tartoznak, holott egytől egyig elmúlt mindegyikük. Szóval ültem pizsiben az ágyon, takaróval és macskával, bámultam a falat, és bőgtem. És megmondom, hogy az a legszánalmasabb az egészben: ezt gyakorlatilag minden héten eljátszom legalább két reggel. És minden egyes ilyen reggelen meglepetésként ér a felismerés, hogy. Aztán mindig eldöntöm, hogy ki az a négy ember, akiknek sürgősen ki kellene kerülniük oda, és persze mindegyikük évek óta esedékes már, de soha nem teszem ki őket. Mert ilyen fajta ember vagyok.

És utána lemegyek a konyhába, eszem valamit, és bekapcsolok valami zenét, többnyire a saját válogatásomban, és akkor attól is bőgök egy sort. Mert mondjuk olyan a szöveg, hogy arról eszembe jut valami. Vagy mert az a zene “valakié”. Vagy csak úgy, mert a zenére olyan jól lehet sírni. És akkor amíg túrok a hűtőben, hogy mégis, mit lehetne nassolni (mostanában rákaptam a margarinra, kiskanállal), és azon filozofálok, hogy miért is kell nekem tudni angolul, milyen baromság, hogy megértem a közepesen rossz popzenék szövegeit, és rosszul érzem magam tőle. Aztán, ahogy ott állok a nyitott hűtőajtóban mezítláb még mindig pizsamában, elképzelem, hogy mégis mit csinálnék, ha még angolul sem tudnék, és még hülyébbnek érzem magam, és akkor inkább leülök a koszba az előszobában, vacogok a hűtőszekrényből jövő hidegtől, és még órákig nem vagyok képes rászánni magam, hogy lemosakodjak, felöltözzek, és elmenjek dolgomra.

Basszus, tényleg szánalmas vagyok.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

2007.09.08.

Annyira nehéz rászánnom magam, hogy gondolkodjak. Hogy szavakat alkossak, hogy mondatokat formáljak, hogy betűket vigyek a képernyőre, hogy ne az ürességet bámuljam. Mert a semmiről írni meg minek? Szócséplés. Minél kevesebb az értelmes szó a szemét között, annál kisebb a kevés értelmesnek is az átlagértéke. Ha nincs mit mondanom, miért is nem fogom be a számat ugye.

Itt ülök a disznóól közepén (Ma üldöznek az olyan szavak, amikben olyan betűk vannak kétszer egymás után, amiknek nem kéne – az előbb például a hozzáállás: zzááll. Meg disznóóóóóól. Na ne.), és gyűlölöm ezt az áttekinthetetlen masszát, a szemét, a ruhák és könyvek egyvelegét, aminek néhány része gyanúsan büdös (macskapisi?), és mégsem bírtam már egy éve rászánni magam arra, hogy rendet tegyek. Pedig szerintem utána jobban érezném magam.

A macska tévedhetetlenül észreveszi, hogy mikor kezdek el blogot, regényt, fordítást vagy levelet írni. Más nem zavarja, de erre a négyre halálosan féltékeny. Ilyenkor végigfekszik a hasamon, karmolja a vállamat, és időnként rátapos valamelyik hátsó lábával a billentyűzetemre. És ha le találom lökni, vagy találok olyan pozíciót, ahol tudok írni, akkor hasba rúg, leugrik az ölemből, szemrehányón néz, és hangosan méltatlankodik. Én igazán imádom, hogy van macskám, de néha nagyon szeretnék egy kezelhető példányt. Illetve, hadd helyesbítsek: szeretném, ha ez a példány néha kezelhető lenne. Mondjuk most.

Pedig teljesen igaza van. Azért van az embernek két keze is, hogy két kézzel tudja kényeztetni a macskát. A macska egy jó dolog. Amikor a tréningen voltam, és az elején pletykálós játékot kellett játszani (nem, nem mesélem el), csak annyit bírtam hozzátenni a rólam elhangzottakhoz, hogy “a hír igaz”. Aztán mikor még noszogattak, hogy mondjak még másik dolgokat is (tizenkét teljesen idegennek, meg kettő olyannak, akiket egy rövid időtartam óta ismerek), akkor hozzátettem, hogy van egy piros színű macskám, akit Pirosnak hívnak. Aztán megeresztettek még némi rosszindulatú viccelődést a ketchupról meg a vérfürdőről, és mivel amúgy sem akartam semmi mást sem elmondani (már elhangzott, hogy útikönyvezem, hogy melyik boltban dolgozom, hogy fordítok és hogy korcsolyázom és hogy szeretem a spenótot), abba is hagytam az értekezést saját magamról. Úgyis túl sokat beszélek magamról, nem?

Ami meg a tréninget illeti, én a magam részéről tényleg tök pozitívan álltam hozzá. Hogy majd én figyelek, és jegyzetelek, és készen állok rá, hogy értelmes dolgokat tanuljak. De nem arról volt szó, hogy hogyan kezeljük a problémás vevőt, vagy hogy mi a helyes válasz akkor, hogyha éppen három vevővel foglalkozol és közben a telefonban is vagy, és megszólít egy negyedik, akivel már végképp nem tudsz foglalkozni… csak azt szajkózta a tréner, hogy vonatkoztassunk el a technikai akadályoktól (úgymint létszám, nyilvántartás vagy annak hiánya, bolti felszereltség hiánya, vagy akár az, hogy a keresett könyv nekünk nincsen) és felejtsük el, hogy könyvesek vagyunk (bár szerintem ez a lényeg), és gyakoroljuk az aktív eladást (amit úgy is nevezhetnénk, hogy vevőbasztatás).

Amikor feltesznek egy problémamegoldó kérdést, és én adok rá egy teljesen korrekt és elfogadható választ, akkor nekem ne mondják azt, hogy ez rossz megközelítés. Főleg nem akkor, hogyha három perccel korábban arról volt szó, hogy mivel különböző emberek vagyunk, különböző módon közelítjük meg a problémákat, és minden megoldás egyformán helyes. A második nap délelőttjén odáig jutottunk, hogy leidiótáztam a trénert – pedig becsszóra nem akartam! egyszerűen hülyén jött ki a dolog -, és ebédidőben csak azért nem mentem vissza dolgozni, mert a fiúk nem engedtek. Még a tea se volt olyan sok és olyan jó, hogy megérte volna.

Na most a tényállás a következő. Ha csak feleannyira vagyok rossz ember és alkalmatlan eladó, mint amennyire az eladói tréningen ezt érzékeltették velem, még akkor is legjobb lenne megfontolnom azt a lehetőséget, hogy bebújok egy sötét eldugott lyukba, és halálra éheztetem magam. Ha a munkáltatóimnak komolyan ilyen elvárásai vannak velem szemben…

Ha a boltba bemerészkedik a vevő, azonnal ugorjak rá, köszöntsem hangosan, mutatkozzak be neki, nyújtsak kezet, és ajánljam fel, hogy körbekísérem a boltban… nos, háromféle megoldást tudok elképzelni. 1) A vevő sarkon fordul, és pánikszerűen elmenekül. Sikoltozva. Esetleg előtte beír a panaszkönyvbe. 2) Röhögőgörcsöt kap. 3) Azt mondja, hogy “haggyámá, netezni jöttem”.

Ha a vevő már okosan és ügyesen megtalálta, ami érdekli, menjek oda hozzá valami, az alábbi sémára épülő mondattal: “Kedves vásárló, látom, hogy Ön nagyon békésen és nyugodtan nézelődik, ezért hadd sétáljak a személyes terébe, és hadd szekáljam addig, amíg rosszul nem lesz.” Azaz ha látom, hogy a vevőt a pszichológia érdkeli, akkor tegyek elé még tizenhat és fél másik pszichológiai témájú könyvet, és mondjam meg neki, hogy ezek sokkal jobbak, és vegye meg inkább mindet. Vagy ha nagyn érdeklődik a Káma Szútra és a Multiorgazmusos Pár című kötetek iránt, akkor ajánljak mellé szoftpornót, nem igaz?

Mindenesetre az eladói tréning elérte azt a szintet, hogy a javítható mértéken túlmenően károsította a munkamorálomat. Ha valóban ez volt a cél, akkor gratulálok. Jelen pillanatban ott tartok, hogy nincs kedvem strapálni magam semmiért, mert 1) bármit csinálok, nem tudok olyan hatékonyan és aktívan “gombot varrni minden polémiára” (sic!), mint ahogyan azt tanították nekünk, és mert 2) nem is biztos, hogy érdekel, mit szól a teljesítményemhez az, aki komolyan ezt várja tőlem. Szívrepesve várom a tréning harmadik, ún. kontrollnapját. Élmény lesz.

Nem szenvedek igazán önbizalom-túltengésben, ezt bárki megmondja, aki találkozott már velem és/vagy ismer. De igenis tudom, hogy nem vagyok rossz könyvkereskedő. Erőmön felül kedves vagyok a vevővel (de valóban nem célom minden bunkó paraszttal kedvesnek lenni), és mindent megteszek azért, hogy elégedett legyen, az ezer éve nem tartott könyvet is beszereztetem neki, előásom a raktár mélyéről és félreteszem, még három hónappal az átvétel lejárata után is telefonálgatok neki, hogy átveszi-e még a könyvét, és még mindig nem teszem ki a boltba, hátha bejön érte. Pontosan adok vissza, nem emelek le nagyobb összeget a kártyájáról, megmutatom és elmagyarázom neki, amit kérdez. Nem véletlen képeztek egy éven át arra, hogy ezt hogy kell csinálni. Ne mondja már meg nekem valaki két nap alatt, hogy ezt rosszul csinálom, mert túlságosan eladóként gondolkodom, mert túlságosan könyvben gondolkodom, és mert túlságosan sokat gondolkodom.

Ha én valahol vásárlok, szolgáltatást veszek igénybe, vagy akár csak sorban állok, akkor is eladó vagyok, és akkor is könyves vagyok. Akkor is ez a munkám, a szakmám és eddig azt gondoltam, hogy talán a hivatásom is, hogyha szabadnapos vagyok, hogyha szabadságon vagyok, vagy ha alszom. Nem szólok be a kisbolt pénztárosának, hogy miért ilyen hosszú nála a sor, mert tudom, hogy őt is frusztrálja, hogy nem ugrik be mellé senki a másik kasszába, és neki is borzalmasan rossz, hogy elégedetlenkednek a vevők a sorban, és hogy egy csomó mindent inkább nem vesznek meg, mert nem akarják kivárni a sorukat.

És nem teszek megjegyzéseket arra, hogyha valami elfogyott, mert pontosan tudom, hogy az eladó legnagyobb jóindulata mellett sem feltétlenül felelős azért, ami áru a boltban van. Tudom, hogy az eladónak is az a célja, hogy én megtaláljam azt a terméket, amit keresek, és meg is vegyem, és elégedett legyek vele.

És könnyen lehet, hogy ez nem így volt, amikor nem voltam kereskedő. De most az vagyok. És ennyire igazán bárki rájöhet, aki egy kicsit belegondol. De ez a nagyszerű tréner elárulta, hogy ő már harminckilenc éve (vagy más hasonlóan nagy szám) nem dolgozik (egyáltalán – szerintem) boltban, csak kereskedelmi igazgató meg tréner meg anyámtyúkja, és hogy ő is szokott könyvesboltba járni.

Amikor ezt is elmagyarázta, és demonstrálta, hogy hogyan kell a saját képzettségünket és rátermettségünket bizonygatni a vevőnek, hogy elhiggye: feltétlenül szüksége van a segítségünkre, aztán megjegyezte, hogy imádja a menedzserkönyveket – nem tudtam mást tenni, mint megjegyezni a padtársamnak, hogy “Na, az látszik.”

És lehet, hogy tényleg negatív vagyok. Az a csoda, hogyha valaki két ilyen nap után még normális. Minden bizonnyal a passzív-aggresszív személyiségem az oka, gondolom. És az, hogy hibásan fogom fel a dolgokat, rossz megközelítésből. Mert mikor megkérdezték, hogy mi az elsődleges célunk a munkánk során, kinek kell megfelelni, én azt mondtam, hogy a vezetőségnek. A “helyes” válasz az, hogy a vevőknek. Szerintem meg hiába elégedett a vevő, hogyha valakinek a vezetőségben útban vagyok, akkor úgyis meg vannak számlálva a napjaim. Ellenben a vevői elégedetlenség nem jár szükségszerűen az állásom elvesztésével, hogyha a főnökeim szeretnek és ragaszkodnak hozzám. És a vevő boldoggá tétele csakis és kizárólag azért cél, mert a vezetőség ezt várja tőlem. Mindegy. Túl mélyen belementem már ebbe az egész történetbe. Mindenesetre a tréning óta vagyok ilyen ramaty lelkiállapotban. És nem merem azt állítani, hogy a kettőnek semmi köze nincs egymáshoz.

Drukkoljatok, hogy ne kelljen a harmadik napra visszamennem.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!