2007.09.08.

Annyira nehéz rászánnom magam, hogy gondolkodjak. Hogy szavakat alkossak, hogy mondatokat formáljak, hogy betűket vigyek a képernyőre, hogy ne az ürességet bámuljam. Mert a semmiről írni meg minek? Szócséplés. Minél kevesebb az értelmes szó a szemét között, annál kisebb a kevés értelmesnek is az átlagértéke. Ha nincs mit mondanom, miért is nem fogom be a számat ugye.

Itt ülök a disznóól közepén (Ma üldöznek az olyan szavak, amikben olyan betűk vannak kétszer egymás után, amiknek nem kéne – az előbb például a hozzáállás: zzááll. Meg disznóóóóóól. Na ne.), és gyűlölöm ezt az áttekinthetetlen masszát, a szemét, a ruhák és könyvek egyvelegét, aminek néhány része gyanúsan büdös (macskapisi?), és mégsem bírtam már egy éve rászánni magam arra, hogy rendet tegyek. Pedig szerintem utána jobban érezném magam.

A macska tévedhetetlenül észreveszi, hogy mikor kezdek el blogot, regényt, fordítást vagy levelet írni. Más nem zavarja, de erre a négyre halálosan féltékeny. Ilyenkor végigfekszik a hasamon, karmolja a vállamat, és időnként rátapos valamelyik hátsó lábával a billentyűzetemre. És ha le találom lökni, vagy találok olyan pozíciót, ahol tudok írni, akkor hasba rúg, leugrik az ölemből, szemrehányón néz, és hangosan méltatlankodik. Én igazán imádom, hogy van macskám, de néha nagyon szeretnék egy kezelhető példányt. Illetve, hadd helyesbítsek: szeretném, ha ez a példány néha kezelhető lenne. Mondjuk most.

Pedig teljesen igaza van. Azért van az embernek két keze is, hogy két kézzel tudja kényeztetni a macskát. A macska egy jó dolog. Amikor a tréningen voltam, és az elején pletykálós játékot kellett játszani (nem, nem mesélem el), csak annyit bírtam hozzátenni a rólam elhangzottakhoz, hogy “a hír igaz”. Aztán mikor még noszogattak, hogy mondjak még másik dolgokat is (tizenkét teljesen idegennek, meg kettő olyannak, akiket egy rövid időtartam óta ismerek), akkor hozzátettem, hogy van egy piros színű macskám, akit Pirosnak hívnak. Aztán megeresztettek még némi rosszindulatú viccelődést a ketchupról meg a vérfürdőről, és mivel amúgy sem akartam semmi mást sem elmondani (már elhangzott, hogy útikönyvezem, hogy melyik boltban dolgozom, hogy fordítok és hogy korcsolyázom és hogy szeretem a spenótot), abba is hagytam az értekezést saját magamról. Úgyis túl sokat beszélek magamról, nem?

Ami meg a tréninget illeti, én a magam részéről tényleg tök pozitívan álltam hozzá. Hogy majd én figyelek, és jegyzetelek, és készen állok rá, hogy értelmes dolgokat tanuljak. De nem arról volt szó, hogy hogyan kezeljük a problémás vevőt, vagy hogy mi a helyes válasz akkor, hogyha éppen három vevővel foglalkozol és közben a telefonban is vagy, és megszólít egy negyedik, akivel már végképp nem tudsz foglalkozni… csak azt szajkózta a tréner, hogy vonatkoztassunk el a technikai akadályoktól (úgymint létszám, nyilvántartás vagy annak hiánya, bolti felszereltség hiánya, vagy akár az, hogy a keresett könyv nekünk nincsen) és felejtsük el, hogy könyvesek vagyunk (bár szerintem ez a lényeg), és gyakoroljuk az aktív eladást (amit úgy is nevezhetnénk, hogy vevőbasztatás).

Amikor feltesznek egy problémamegoldó kérdést, és én adok rá egy teljesen korrekt és elfogadható választ, akkor nekem ne mondják azt, hogy ez rossz megközelítés. Főleg nem akkor, hogyha három perccel korábban arról volt szó, hogy mivel különböző emberek vagyunk, különböző módon közelítjük meg a problémákat, és minden megoldás egyformán helyes. A második nap délelőttjén odáig jutottunk, hogy leidiótáztam a trénert – pedig becsszóra nem akartam! egyszerűen hülyén jött ki a dolog -, és ebédidőben csak azért nem mentem vissza dolgozni, mert a fiúk nem engedtek. Még a tea se volt olyan sok és olyan jó, hogy megérte volna.

Na most a tényállás a következő. Ha csak feleannyira vagyok rossz ember és alkalmatlan eladó, mint amennyire az eladói tréningen ezt érzékeltették velem, még akkor is legjobb lenne megfontolnom azt a lehetőséget, hogy bebújok egy sötét eldugott lyukba, és halálra éheztetem magam. Ha a munkáltatóimnak komolyan ilyen elvárásai vannak velem szemben…

Ha a boltba bemerészkedik a vevő, azonnal ugorjak rá, köszöntsem hangosan, mutatkozzak be neki, nyújtsak kezet, és ajánljam fel, hogy körbekísérem a boltban… nos, háromféle megoldást tudok elképzelni. 1) A vevő sarkon fordul, és pánikszerűen elmenekül. Sikoltozva. Esetleg előtte beír a panaszkönyvbe. 2) Röhögőgörcsöt kap. 3) Azt mondja, hogy “haggyámá, netezni jöttem”.

Ha a vevő már okosan és ügyesen megtalálta, ami érdekli, menjek oda hozzá valami, az alábbi sémára épülő mondattal: “Kedves vásárló, látom, hogy Ön nagyon békésen és nyugodtan nézelődik, ezért hadd sétáljak a személyes terébe, és hadd szekáljam addig, amíg rosszul nem lesz.” Azaz ha látom, hogy a vevőt a pszichológia érdkeli, akkor tegyek elé még tizenhat és fél másik pszichológiai témájú könyvet, és mondjam meg neki, hogy ezek sokkal jobbak, és vegye meg inkább mindet. Vagy ha nagyn érdeklődik a Káma Szútra és a Multiorgazmusos Pár című kötetek iránt, akkor ajánljak mellé szoftpornót, nem igaz?

Mindenesetre az eladói tréning elérte azt a szintet, hogy a javítható mértéken túlmenően károsította a munkamorálomat. Ha valóban ez volt a cél, akkor gratulálok. Jelen pillanatban ott tartok, hogy nincs kedvem strapálni magam semmiért, mert 1) bármit csinálok, nem tudok olyan hatékonyan és aktívan “gombot varrni minden polémiára” (sic!), mint ahogyan azt tanították nekünk, és mert 2) nem is biztos, hogy érdekel, mit szól a teljesítményemhez az, aki komolyan ezt várja tőlem. Szívrepesve várom a tréning harmadik, ún. kontrollnapját. Élmény lesz.

Nem szenvedek igazán önbizalom-túltengésben, ezt bárki megmondja, aki találkozott már velem és/vagy ismer. De igenis tudom, hogy nem vagyok rossz könyvkereskedő. Erőmön felül kedves vagyok a vevővel (de valóban nem célom minden bunkó paraszttal kedvesnek lenni), és mindent megteszek azért, hogy elégedett legyen, az ezer éve nem tartott könyvet is beszereztetem neki, előásom a raktár mélyéről és félreteszem, még három hónappal az átvétel lejárata után is telefonálgatok neki, hogy átveszi-e még a könyvét, és még mindig nem teszem ki a boltba, hátha bejön érte. Pontosan adok vissza, nem emelek le nagyobb összeget a kártyájáról, megmutatom és elmagyarázom neki, amit kérdez. Nem véletlen képeztek egy éven át arra, hogy ezt hogy kell csinálni. Ne mondja már meg nekem valaki két nap alatt, hogy ezt rosszul csinálom, mert túlságosan eladóként gondolkodom, mert túlságosan könyvben gondolkodom, és mert túlságosan sokat gondolkodom.

Ha én valahol vásárlok, szolgáltatást veszek igénybe, vagy akár csak sorban állok, akkor is eladó vagyok, és akkor is könyves vagyok. Akkor is ez a munkám, a szakmám és eddig azt gondoltam, hogy talán a hivatásom is, hogyha szabadnapos vagyok, hogyha szabadságon vagyok, vagy ha alszom. Nem szólok be a kisbolt pénztárosának, hogy miért ilyen hosszú nála a sor, mert tudom, hogy őt is frusztrálja, hogy nem ugrik be mellé senki a másik kasszába, és neki is borzalmasan rossz, hogy elégedetlenkednek a vevők a sorban, és hogy egy csomó mindent inkább nem vesznek meg, mert nem akarják kivárni a sorukat.

És nem teszek megjegyzéseket arra, hogyha valami elfogyott, mert pontosan tudom, hogy az eladó legnagyobb jóindulata mellett sem feltétlenül felelős azért, ami áru a boltban van. Tudom, hogy az eladónak is az a célja, hogy én megtaláljam azt a terméket, amit keresek, és meg is vegyem, és elégedett legyek vele.

És könnyen lehet, hogy ez nem így volt, amikor nem voltam kereskedő. De most az vagyok. És ennyire igazán bárki rájöhet, aki egy kicsit belegondol. De ez a nagyszerű tréner elárulta, hogy ő már harminckilenc éve (vagy más hasonlóan nagy szám) nem dolgozik (egyáltalán – szerintem) boltban, csak kereskedelmi igazgató meg tréner meg anyámtyúkja, és hogy ő is szokott könyvesboltba járni.

Amikor ezt is elmagyarázta, és demonstrálta, hogy hogyan kell a saját képzettségünket és rátermettségünket bizonygatni a vevőnek, hogy elhiggye: feltétlenül szüksége van a segítségünkre, aztán megjegyezte, hogy imádja a menedzserkönyveket – nem tudtam mást tenni, mint megjegyezni a padtársamnak, hogy “Na, az látszik.”

És lehet, hogy tényleg negatív vagyok. Az a csoda, hogyha valaki két ilyen nap után még normális. Minden bizonnyal a passzív-aggresszív személyiségem az oka, gondolom. És az, hogy hibásan fogom fel a dolgokat, rossz megközelítésből. Mert mikor megkérdezték, hogy mi az elsődleges célunk a munkánk során, kinek kell megfelelni, én azt mondtam, hogy a vezetőségnek. A “helyes” válasz az, hogy a vevőknek. Szerintem meg hiába elégedett a vevő, hogyha valakinek a vezetőségben útban vagyok, akkor úgyis meg vannak számlálva a napjaim. Ellenben a vevői elégedetlenség nem jár szükségszerűen az állásom elvesztésével, hogyha a főnökeim szeretnek és ragaszkodnak hozzám. És a vevő boldoggá tétele csakis és kizárólag azért cél, mert a vezetőség ezt várja tőlem. Mindegy. Túl mélyen belementem már ebbe az egész történetbe. Mindenesetre a tréning óta vagyok ilyen ramaty lelkiállapotban. És nem merem azt állítani, hogy a kettőnek semmi köze nincs egymáshoz.

Drukkoljatok, hogy ne kelljen a harmadik napra visszamennem.

Kategória: Mindennapok | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .