Tegnap

– Most meg mi a franc bajod van, he? – kérdeztem a kutyától az imént. – Miért is kell őrjöngeni? Csak nem levegőt mert venni valaki a házban? – Semmi válasz. – Igen, az tényleg nagyon veszélyes. – Újabb ugatás. – Na most már tessék ezt szépen befejezni. Hallod? Mondom kuss. Na ugye.

Mert ilyen izgalmas pár(?)beszédeket lehet folytatni éjfél előtt pár pillanattal a kutyával, amikor rájön az ordíthatnék. Persze elég jókat lehet beszélgetni vele akkor is, amikor nem ordít. Amikor egyedül vagyok itthon. Igaz, olyankor szívesebben beszélgetek a macskával. A macska egy kifejezetten önző állat, öntörvényű, teljes mértékben tudatában van annak, hogy mit akar és hogy mi a jó neki, és pontosan ezeket is cselekszi. Ezért imádom első sorban. Másodsorban pedig azért, mert amikor észleli, hogy igazán nagyon rosszul vagyok, akkor feladja a saját elsőbb- és felsőbbségét, és odajön hozzám. (Vagy amikor nagyon rosszul vagyok, akár lelki, akár fizikai vonatkozásban, akkor pont hozzám akar bújni, de ezt igazából nem nagyon hiszem.)

Ami azt illeti, ma van a napja, amikor volt történés – az én életemben igazán ritka dolog -, de nem fogom elmesélni. Nincs hozzá kedvem, nagyon sok embernek el kellett ma már mesélnem, alkalmasint meg is magyarázni, azt a részét is, amihez semmi közöm, ráadásul nem is hiszem, hogy képes lennék még egyszer végiggondolni, az pedig egészen biztos, hogy nem vagyok hajlandó. Úgy tűnik, hogy nem igazán működik nekem ez a szeptember-dolog. Tavaly is borzalmas volt, és idén sem indult túl fényesen. Persze még félidőnél se tartunk, nem vagyok én Knézy, hogy a mérkőzés felénél már a végeredményt elemezzem, na de mégis. Az előjelek nem kedvezőek.

Az a nagy baj – vagy akár jó is lehet, megközelítés kérdése, de a túlélés szempontjából mégis inkább baj -, hogy valamiért valamiben nagyon nem vagyok olyan, mint a többi emberek. Nem úgy gondolkozom, nem úgy asszociálok, nem úgy reagálok dolgokra, amint azt mások teszik, vagy ahogy elvárják. Az a gyanúm is van, hogy másik emberek nem úgy beszélgetnek otthon, mint mi tesszük, és azt tapasztalom, hogy teljesen másfajta humorérzéke van gyakorlatilag mindenkinek, mint nekünk. (A többes szám alatt természetesen nem királyi többesben beszélek saját magamról, hanem az anyukámat is beleszámítom a lakóközösségbe. Már csak azért is, mert beletartozik.) Akárhogy is, a lényeg az, hogy teljesen más szögből közelítem meg a kérdéseket, mint (ahogyan kellene?) ahogy azt mások teszik, és ebből rendszeresen félreértések, problémák és konfliktusok adódnak. De ezzel az első tagmondattal nem ide akartam kilyukadni. Szóval akárhogy is, a lényeg az, hogy teljesen más szögből közelítek egyes kérdésekhez, mint ahogy mások, és ez ugyanazt a kérdést veti fel, amivel már nagyjából 13 éves korom óta küszködök: miszerint vagy mindenki hülye és én vagyok helikopter, vagy mindenki normális, és velem van a gond? A számtan azt mondja, hogy jóval nagyobb az esélye a második alternatívának, de a terápián meg mindkét helyen azt tanították, hogy csak azért, mert “mindenki” mást gondol, mint én, nekem még lehet igazam. Igaz, hogy egy terapeutának az a dolga, hogy megkíméljen a depressziótól és önpusztítástól, szóval nem biztos, hogy ez mérvadó. (Az mondjuk más kérdés, hogy vélemények esetén hogy lehet “jó” és “helytelen” vélemény, de az egyszerűség kedvéért mégis használom a helyes és helytelen kifejezéseket a “társadalmilag elfogadott/elvárt” és a “társadalmi elvárásnak nem megfelelő” végtelen hosszú szószerkezetek helyett.)

És persze nagyon könnyen lehet, hogy ez azzal magyarázható, hogy talán mégiscsak borderline vagyok, de ettől még nem könnyebb így élni. Bár, ha valóban erről van szó, az tulajdonképpen jó, mert elvileg 30 éves kor körül a borderline-ok megszűnnek borderline lenni. Szóval már csak alig tíz évet kell így kihúznom.

De mi van, ha nem borderline vagyok, egyszerűen csak valami végzetesen és kórosan rosszul van kódolva bennem? Hogyha megrekedtem a fejlődésben valahol Adrian Mole és Holden Caulfield között? Tulajdonképpen fogalmam sincs róla, hogy kiféle, miféle vagyok. Az egyetlen, amit többé-kevésbé biztosan merek állítani, az az, hogy elég intelligens vagyok, és jó a logikai készségem. Nem sok. És jó eséllyel nagyon nagyképűnek is hangzik. És akkor mi van? Nagyképű intelligens borderline vagy nem borderline vagyok, na bumm.

Egy a lényeg, az ősz nem jó időszakom (és általában nem jó a tavasz sem, úgyhogy könnyen lehet, hogy a ritmusváltásokkal békélek meg nehezen, ami logikus is, mert mindenféle változástól irtózom többnyire) és még a jégpályákat sem nyitják ki egy darabig, hogy legyen, ami enyhít a szenvedéseimen. Addig is kínlódom, mert csaknem egyformán gyűlölöm azokat a napokat, amikor be kell mennem dolgozni, meg azokat, amikor nem. És éppen csak egy hajszállal gyűlölöm jobban azt az egyet, amikor még vissza kell mennem tréningelni.

Az olyan napokkal, mint a mai volt, és dolgozni kell menni, az a bajom, hogy mindig sikerül megtalálnom a lehető legalkalmatlanabb embert arra, hogy a helytelen véleményemet ütköztessem az ő helyesével, és csak az ütközet végkifejletében derüljön fény arra, hogy ki is ő, és miért nem kellene egyáltalán szóba se állnom vele, dacára annak, hogy ő nyitotta a párbeszédet. Mindegy. Ha ennél mélyebben belemegyek, azzal csak annyit érek el, hogy megint felhergelem magam, és nem fogok tudni aludni

A szabadnapjaimmal, mint például a tegnapi, pedig az a nagy bajom van, hogy kénytelen vagyok saját magammal édes kettesben tölteni őket. És azon felül, hogy napjában másfél tucatszor elsuttogom a macskámnak, mikor az ölembe ugrik, hogy “szia drágám, hát szia”, ami akárhogy is vesszük, kevéssé intellektuális megnyilvánulás a magam részéről, nem csinálok semmit. Vagy csinálok valamit, amit utálok. Vagy eltervezem, hogy csinálok valamit, és soha nem szánom rá magam. Tegnap takarítani szándékoztam (azon elképzelés jegyében, hogyha megszabadulok az életemben a csúnya szavaktól, úgymint disznóól, amiben két hosszú ó van egymás mellett, amiknek semmi keresnivalójuk nincs ilyen közel egymáshoz, vagy úgymint hozzáállás, amiben sok-sok egyforma betű van egymás mellett, és amim nekem helytelen , akkor esetleg majd jobb lesz. De ezt egyébként nem mondtam komolyan. Csak hülye vagyok. Megjegyzem, a középiskolai tankönyv is nagyon csúnya szó – két szó -, úgyhogy azoktól is megszabadulok. Még jó, hogy van pár házzal odébb M.É.H. kirendeltség. De már megint nagyon elkalandoztam.), csak aztán kénytelen voltam rájönni, hogy ha szeretnék a pénzemből valamit látni még a hónap vége előtt, akkor kénytelen leszek válallkozói számlát nyitni. Amihez viszont az kell, hogy felkeljek, felöltözzek, és elmenjek a bankba. Na igen.

Kis kitérő: ettől a vállalkozástól is idegbajt kapok. Ha nem lennék elég tudathasadásos már így alapesetben is, akkor is rátennének még egy lapáttal, hogy egyszer én vagyok saját magam, természetes személy, egyszer pedig vagyok én magam egy vállalkozás is, amivel viszont nem vagyok azonos. Viszont én, mint személy a saját vállalkozásomnak/ban dolgozom. De külön bankszámlával rendelkezünk. Meg külön adószámmal. De közös számlatömbünk van, és azonos az aláírásunk. Az ujjlenyomatunk csak azért nem, mert a vállalkozási énemnek nincs ujja. Ami elég kellemetlen gondolat. Szóval én én vagyok, de nem vagyok én, és főleg nem vagyok azonos saját magammal. Brr.

Szóval üldögéltem pizsamában az ágyon. Félig takarókba csomagolva, meg minden. Valahol ott volt kéznél a macska. Aztán észleltem, hogy az éjjel ilyen randa kiütések nőttek az oldalamra, és hogy vajon mitől. Megkérdeztem a macskától, hogy bolhás-e, de nem válaszolt, úgyhogy a bolhákat, mint lehetőséget kizártam. És bámultam a falat. A falon nálam fényképek vannak. Meg más képek, de főleg fotók. És ami nem fotó, az is valakit vagy valamit jelent. És ahogy néztem végig őket, csak arra bírtam rájönni, hogy gyakorlatilag mind – a macskámat és Paul Simont kivéve – kisétáltak az életemből. És ez eléggé rémületes gondolat volt. Már csak azért is, mert a fal tele van fotókkal, és ez nem túlzás. Tizenhét objektum lóg a falon, a képeken 11+2 ember és öt macska szerepel, és összesen nagyjából harminc emberhez kapcsolódik, és akkor még nem számoltuk bele azt a két közösséget, ahova valaha tartoztam. És még rosszabb olyan szempontból, hogy szeretem, hogy ezek az emberek és ezek a dolgok ott vannak, és nem nagyon akarom egyiket se leszedni. Szóval szeretem azt hinni, hogy hozzám tartoznak, holott egytől egyig elmúlt mindegyikük. Szóval ültem pizsiben az ágyon, takaróval és macskával, bámultam a falat, és bőgtem. És megmondom, hogy az a legszánalmasabb az egészben: ezt gyakorlatilag minden héten eljátszom legalább két reggel. És minden egyes ilyen reggelen meglepetésként ér a felismerés, hogy. Aztán mindig eldöntöm, hogy ki az a négy ember, akiknek sürgősen ki kellene kerülniük oda, és persze mindegyikük évek óta esedékes már, de soha nem teszem ki őket. Mert ilyen fajta ember vagyok.

És utána lemegyek a konyhába, eszem valamit, és bekapcsolok valami zenét, többnyire a saját válogatásomban, és akkor attól is bőgök egy sort. Mert mondjuk olyan a szöveg, hogy arról eszembe jut valami. Vagy mert az a zene “valakié”. Vagy csak úgy, mert a zenére olyan jól lehet sírni. És akkor amíg túrok a hűtőben, hogy mégis, mit lehetne nassolni (mostanában rákaptam a margarinra, kiskanállal), és azon filozofálok, hogy miért is kell nekem tudni angolul, milyen baromság, hogy megértem a közepesen rossz popzenék szövegeit, és rosszul érzem magam tőle. Aztán, ahogy ott állok a nyitott hűtőajtóban mezítláb még mindig pizsamában, elképzelem, hogy mégis mit csinálnék, ha még angolul sem tudnék, és még hülyébbnek érzem magam, és akkor inkább leülök a koszba az előszobában, vacogok a hűtőszekrényből jövő hidegtől, és még órákig nem vagyok képes rászánni magam, hogy lemosakodjak, felöltözzek, és elmenjek dolgomra.

Basszus, tényleg szánalmas vagyok.

A bejegyzés kategóriája: Mindennapok
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .