Alábbi dolgok vannak:

• Isteni jég volt ma reggel a pályán, úgyhogy le se akartam jönni. Elég kellemetlen izomlázam is van, de hát ez az élet rendje. Lehet, hogy mégsem megyek reggel újra?

• Valami nagyon ronda görcs költözött a gyomromba, úgyhogy aludnom kellene, ugyanis alig bírok ülni. Talán a fekvés jobb. Jól fel is van puffadva a hasam is. Jajnekem.

• Reggel eldöntöm, hogy megyek-e korcsolyázni (azt nem kell eldöntenem, hogy akarok-e, ugyanis akarok), és attól függően marad időm a N.T.H.-tel haladni és/vagy képeslapot gyártani. Mind a kettő sürgős.

És most megyek. Fájok. Jóéjt. (Egyébként is, holnap meg kell várnom az éjfelet, ugyanis akkor kell elkezdeni írni. Jujj, de izgi! :)

Mind a NaNo, mint a NTH terén a szokásos nullás előrehaladást produkáltam. Viszont voltam korcsolyázni. Na? Oké, belátom, elég közepes egyenleg, de hát ez van. Erőtlen, jelleg- és jellemtelen munkakerülő vagyok. Tudom. Mondták már. De persze tudtam azelőtt is. Mégis. Na.

Mindegy, a lényeg az, hogy voltam jégen. Nem mondom, hogy maradéktalanul nagy élmény volt, mert hazudni ugye csúnya dolog. De odafele menni, korival a hátamon, az nagyon jó volt. És átöltözni és kimenni a jégre szintén. A többire viszont egyelőre nem tudok sok jót mondani.

A jég borzalmas. Hepék és hupák, bár főleg hupák, hatalmas mennyiségben. Továbbá voltak gödrök is, amikben állt a víz. A zene hangos volt és idegesítő, és egy nagyon idétlen DJ-t szerváltak az eseményre, aki vagy százszor elszavalta, hogy ő most honnan brekeg éppen. Ez – a brekegés – egyébként nincs kizárva. Mindenesetre idegesített. Ráadásul a pálya kétharmada még le volt zárva. És ehhez képest nagyon sokan voltak. Ráadásul olyan menő-típusok. Akik ezerrel száguldoznak fel-alá a pályán, amivel semmi bajom, hogyha nekik ez a jó. Azzal viszont igenis van bajom, hogy élő akadálypályának (bár lehet, hogy élettelennek) tekintik a másik korcsolyázókat, és össze-vissza bevágnak eléjük, mögéjük, vagy teszem azt, beléjük ütköznek, vagy odébb lökdösik őket. Vagy engem. Ez nagyon is zavar. Én abszolúte belátó vagyok, hogy nekik ez a jó, de ha én mindent megteszek, hogy ne zavarjak másokat, akkor mások is megtehetnének mindent (vagy legalább valamit), hogy ne zavarjanak engem. Ugyanis a pálya csak abban a pillanatban az enyém, amikor egyedül vagyok kinn. Amikor ötvenen vannak kinn, akkor mind az ötvenünké. De néha az a rossz érzésem támadt, hogy rajtam kívül senki nem aggódik a többiek miatt. Ez pedig igen kellemetlenül érint.

De csúnya dolog lenne csupán ezekre a körülményekre fogni, hogy alig voltam kinn egy órát, és lejöttem. Ugyanis volt több másik ok is, amikről inkább én tehetek, mint bárki más. Sötét volt, és hülyén villogtak a lámpák, én pedig alig láttam, ami tökéletes jégen sem segít sokat, de ilyen göcsörtösön végképp nem. Ráadásul nagyon is elpuhult az izomzatom a hosszú nyár alatt, főleg a bokám és a derekam ért hamar a tűrőképessége végére. Úgyhogy egy órát töltöttem csak kinn, miközben megerősödött bennem az elhatározás, hogy maradok a délelőtti korcsolyázásnál, amikor világos van, és amikor hétköznap még tömeg sincsen.

Holnap pedig talán folytatom a takarítást, még a színház előtt.