December 6.

Ma volt a napja, hogy bármennyire is el akartam menni korcsolyázni, bármennyire is tevékeny délelőttöt szerveztem magamnak, nem bírtam rászánni magam, hogy kikeljek az ágyból. Szégyen és gyalázat, de még csak nem is olvastam, csak feküdtem, és bámultam magam elé, és átadtam magam a fáradságnak. Az egyenletet az ismeretlenre rendeztem, és az a megoldás adódik, hogy a korcsolyázást és az elfoglaltságokat át kell helyeznem holnap délelőttre. Ami viszont azt feltételezné, hogy abban az időpontban, ami most van, én már réges-régen alszom, nagyjából olyan mélyen, ahogyan most pont nem alszom.

A hócipőm, köszöni szépen, telik. Rohamléptekkel. Tudom, hogy Nyakunkon-A-Karácsony, és hogy Dolgozzatok-Gyerekek, és hogy Legyen-Meg-A-Terv-Különben-Nem-Lesz-Jutalék, de mindezen bölcsesség ismerete sem mentesíti a hócipőmet a megtelés alól. Ir- és szürreálisnak tartom, hogy négy órányi adminisztrációt kell elvégeznem, mielőtt nekikezdhetnék a normális, saját, mindennapi munkámnak. És akkor még egy darab vevőt sem szolgáltam ki. Tudom, hogy hasznos dolog volt az átépítés (vagy legalábbis remélem, hogy volt, aki jól járt vele), és azt is belátom, hogy mindenféle újítások, amikkel mostanában küszködünk, hosszú távon jövedelmezőek. De hogy ezekkel miért is pont decemberben kell elkezdeni foglalkozni, azt ép ésszel fel nem érhetem. Nyilván ezért vagyok beosztásom és munkaköröm szerint is utolsó senki, nem pedig holmi igazgató és felsővezetés. Ráadásul mindeközben túlóra-rekord felállítására törekszem, mert nagyon kínos lenne, hogyha a tavalyi elsöprő fölényem után az idén valaki megelőzne. Az kéne még csak! :) Szóval túlórák, pluszmunka, na meg a sajátom, ami az évszaknak megfelelően többszöröse a szokásosnak. Csak arra tudok gondolni, hogy milyen jó lesz januárban, amikor vége lesz az átépítésnek és a karácsonynak is. És hogy ez már mindjárt itt lesz.

A napom egyik jelentős fénypontja volt, amikor hamar végeztem az ebédemmel (ideges voltam, és olyankor zabálok mint egy malac), és fogtam egy bögre teát, és kimentem vele a tetőre, ahol csönd volt, hideg, és természetes fény. És az irtó jól esett a meggyötört hallásomnak, látásomnak és lelkiállapotomnak. Könnyen lehet, hogy mégsem születtem kereskedőnek… Ami persze messze nem jelenti azt, hogy nem válhattam azóta azzá. Csak annyit állítok, hogy ez messze nem ösztönös nálam.*

És most megyek aludni. Csak előtte még kell írnom egy fontos levelet. Valahogy így fog kezdődni:

To: disney.walt@heaven.rip
From: poggi@whatever.hu
Subject: Prince Charming
Priority: High

Mit gondoltok ti erről a dologról?

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

December 4.

Hű, elfáradtam. És összevitatkoztam ma is emberekkel. Az egyik vita tárgya tökre nem érdekes, a másik viszont nem is volt igazán vita, csupán véleménykülönbség. Miszerint a másik ember lát összefüggést az intelligencia és aközött, hogy az ember képes-e nagyon korán felkelni. Szerintem nincs.

Az imént ugyanezt kifejtettem részletesen is, aztán elpárolgott minden dühöm, és beláttam, hogy tök értelmetlen belemenni. De a lényeg az, hogy. Az alvásritmus és az intelligencia két tök különböző dolog.*

Egyébiránt meg ma se csináltam semmi érdekeset. Dolgoztam sokat, nem éreztem magam nagyon rosszul közben, rajzoltam konnektorokat, és telefonáltam egy nagyot, ami közben háromszor lemerült a telefonom, és egyszer még a pénz is elfogyott a kártyámról. :)

És akartam még másik dolgokat is írni, de részint elfelejtettem őket, részint pedig elvágtam a jobb gyűrűsujjamat egy diafilmes dobozzal (azt hiszem), és nem tudok vele normálisan gépelni.

Ráadásul amióta nincs NaNoWriMo, túl sok a szabadidőm, és nem tudom, mihez kezdjek vele. Holnap mindenesetre elmegyek a DVD-imért, legalábbis egy részükért, továbbá töltök pénzt a telefonomra, ha úgy alakul, akkor akár nyomtatok is egyet, ezt még meglátom, és remélhetőleg korcsolyázni is el tudok menni, de ha nem, hát akkor holnapután. Most pedig megyek aludni, de legalábbis Bernie Rhodenbarral elmulatni egy kis időt az ágyban alvás előtt.

*a szerkesztő jegyzete: Ezt nagyon sokszor meghallgattam még a munkaviszonyom során. Meg azt is, hogy az ember harmincötéves kora előtt el se tudja képzelni, milyen igazán fáradtnak lenni.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

December 3.

Álltam a nyitott szobaajtóban, egyik kezemben egy bögre kakaó, a másikban pedig a kilincs. A macska az előszobában lappangott, és nem bírta eldönteni, hogy most be akar-e jönni, vagy sem.

– Cica! – szólongattam. – Gyere már.

Persze mindezt csak suttogva, tekintettel az időpontra (negyed egy, hajnalban).

– Cica már!

A macska továbbra is csak kellette magát. Mert mégiscsak ő a legfontosabb élőlény a lakásban, és ezért igazán megtehetném, hogy megvárom.

– Na Cica, tudod kivel szórakozzál – mondtam neki. – Tíz másodperced van. Kilenc.

Nyolc előtt teljes méretében idebenn volt, és behúzhattam magam mögött az ajtót. Még hogy a macskák nem értik meg az emberi beszédet! Az enyém aztán megérti.

(Az imént olvastam egy baromi jó mondatot a fürdőkádban. “A szobanövényen kívül a lakásban rajtam kívül nem tartózkodott élőlény.” Bár valószínűleg nem szó szerinti az idézet, de a tartalma ez. Isteni, nem?)

Az említett macska egyébiránt már az ölemben ül, és minden erejével azon ügyeskedik, hogy kedveskedésnek álcázva a lehető legtöbb tereptárgyat leverje az asztalomról, úgymint jobb első, bal első és középső hangfal, egér, monitor és kakaós bögre kakaóval együtt. Mert ez egy elvetemült hízelkedő állat. Úgy mellesleg. Említettem már, mire képes? Húzózsinóros lámpa van az ágyam fölött, és pár év leforgása alatt sikerült kifigyelnie a működési mechanizmust, és most, ha olyan kedve van, hajnali fél három és négy között egy véletlenszerűen kiválasztott pillanatban a képembe kapcsolja a lámpát. Ugye, hogy kedves teremtés? Egyébként imádom, de azt hiszem, rendelkezhetne ennél kiválóbb tulajdonságokkal is.

Egyébiránt egy csomó Paul Simont hallgatok mostanában. Az jót tesz ugyanis a lelkemnek. Meg a korcsolyanézés is. És a korcsolyázás is. Úgyhogy mind a hármat művelem lehetőség szerint minden nap. Ma például sikerült ezt teljesíteni. Na persze nem ment könnyen. Gondoltam, felkelek korán és kimegyek nyitásra korcsolyázni. Fel is keltem, annak rendje és módja szerint hét óra után éppen csak egy kicsivel, háromnegyed nyolckor teljes harci díszben, harisnya, pulóver, miegyéb felszereltséggel kinyitottam az ajtót, és szembesülnöm kellett vele, hogy szakad az eső. Úgyhogy visszacsuktam az ajtót (a belső oldaláról), levettem a harisnyát, a plusz pulóvert, és vártam, hogy elálljon.

Nem állt el. Úgyhogy beértem azzal, hogy ha alábbhagy.

És alábbhagyni sem akart. Úgyhogy fogtam magam, erőt vettem magamon, és juszt is elmentem. Dolgozni, mert ilyen hülye stréber vagyok. Szabadnapom volt (és történetesen ilyenből már csak megközelítőleg és pontosan három van karácsonyig), és erre bemegyek pár órát raktárat pakolni. És ha nem lenne elég, hogy magammal veszekszem, hogy milyen egy hülye vagyok, még odabenn is mindenki megkérdezte, hogy miért is nem volt nekem jobb dolgom így hétfő délelőtt, mint dolgozni menni. Szerencsére a nagy többséget sikerült megnyugtatni azzal a magyarázattal – ami egyébként megfelel az igazságnak -, hogy “Ilyen trágya időben nem lehet korcsolyázni.” Elég kimerítő válasz, nem?

És mire kész lettem a raktárral, és hazajöttem, elállt az eső. Igaz, a villamosközlekedés is elállt, de annyi baj legyen, legalább a lesétált négy villamosmegálló alatt elég jól bemelegedett a térdem. És a pálya is töküres volt, eltekintve néhány tócsától (de azok is folyamatosan fagytak fel.) Ma ismét a balra koszorút gyakoroltam (a jobb még nem megy), óvatos kísérleteket tettem a jobb külső élem felderítésére, illetve a bal külső erősítésére, és a fordulásomban is majdhogynem haladást értem el. Hát így. (Irtó érdekes beszámoló volt, nem?) A végkövetkeztetésem mégis az, hogy nem ártana kicsit szárazföldön is edzenem, erősítenem és nyújtanom, mert mostanában az gátolja a fejlődésemet, hogy nem elég erősek az alkatrészeim. Viszont látok rá esélyt, hogy elinduljak hátrafelé. Majd, amikor nem csurom víz a pálya :)

Este pedig szerzői estre voltam hivatalos, felolvasással, beszélgetéssel és sok énekléssel, és meglehetősen jól mulattam. Az egyetlen hátulütőjeként azt tudnám csak megnevezni, hogy meglehetős füstszagú aurával értem haza, dacára annak, hogy a dohányzó helyiségből nyíló nemdohányzó helyiségben ültünk. Másfél órát. Úgyhogy még a napomat méltóképpen lezárandó befeküdtem a kádba Bernie Rhodenbarr-ral (a félreértések elkerülése végett egy fiktív betörőről van szó, akin kívül csupán egy szobanövény az egyetlen élőlény a frissiben feltört lakásban.) És azt hiszem, hogy most fogom Bernie-t, és az ágyba is magammal viszem. Ugyanis álmos vagyok. Megközelítőleg olyan mértékben vagyok álmos, mint egy nagyon álmos valami. Szóval ezért.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

December 2.

Hát, elkezdődött a december. Véget ért az édes, borzalmas, imádnivaló de iszonyú november, a NaNoWriMo, és minden, ami vele járt. Visszatértem a blogolás világába.

A novemberi akadályt, köszönöm szépen, egészen jól vettem. Az ő számlálójuk szerint 29-én, a Word számlálója szerint 30-án léptem át az 50.000 szót, és emellett sikerült életemben az első alkalommal addig jutni el egy regényemben, hogy leírhassam: “VÉGE”. Nem mondom, hogy nem lett kicsit kurta-furcsa vége, vagy hogy minden része olyan, amilyennek terveztem, vagy hogy nem furakodtak bele oda nem illő, soha el nem tervezett történetszálak, vagy hogy nem bántam meg megközelítőleg napjában tízszer az eredetileg jó ötletnek tűnő váltott narrátorok használatát. A váltott narrátor, mint olyan, remekül működik – csak éppen nem nálam, hanem mondjuk Jodi Picoult-nál. Akár a “Nővérem húga”, akár az “Elrabolt az apám” esetében hosszú, tizensok oldalas elbeszéléseket ír mindenki szemszögéből. Vagy Nick Hornby és a “Long way down” esete. Ott is működik. Nekem viszont erre nem áll rá a tollam, legalábbis most még nem. Nekem rövidke epizódjaim vannak, 1000-1200 szavasak, mint a Csokoládéháborúban, vagy a Zabhegyezőben. Vagy Vonnegut bármelyik művében.

Nem mintha ezen szerzők bármelyikéhez hasonlítani kívánnám magamat, nem, köszönöm. Igen távol állok én ettől. Elég távol állok még attól is, hogy a pár főt számláló rajongói klubomon kívül bárkinek is bármit megmutassak, amit írtam. Amíg nem hiszem, hogy olyan színvonalat tudok produkálni, amit én is szívesen elolvasnék, hogyha valaki a kezembe adná, addig nem vagyok hajlandó vele mást terhelni. (Ezt, azt hiszem, nagyjából hárommillió alkalommal fejtettem ki ugyanezen lila hasábokon. Sebaj.) Mindenesetre jelenleg éppen elég öröm és élmény számomra az, hogy írtam egy regényt. Amit befejeztem. És ha egyszer sikerült, akkor sikerülnie kell máskor is. NaNoWriMo, te életem (egyik) értelme! Jövőre újra találkozunk.

Azzal a lehetőséggel még nem kacérkodom, hogy novembertől különböző hónapokban is megpróbáljam ugyanezt. A közösség, a verseny, a környezet és a többiek nélkül nem megy. Majd, ha nagy leszek. Talán a tavalyit még egyszer befejezem, az év maradék tizenegy hónapjában.* Vagy legyen inkább tíz, mert a december nem nagyon számít, hiszen akkor örülök, ha élek. Mert bármennyire is megszerettem az idei hőseimet, a tavalyi szerencsétlen antihősömet még jobban szeretem. És el akarom mesélni a történetét. De nem most, nem azonnal.

A lényeg – és ez az utolsó, most már abbahagyom az áradozást -, hogy ez a november megint új dolgokra tanított. Hogy igenis van bennem céltudatosság és kitartás, csak éppen olyan célokat kell magam elé állítani, amiket el is akarok érni. És emellett van időm heti 40 órában dolgozni, a szabadnapjaimon korcsolyázni menni, minden hétvégén korcsolyaversenyeket nézni (háromszoros hip-hip-hurrá az orosz webtévének), és még egy-két alkalommal kimozdulni is a lakásból. Na mondjuk másra már nincs, de akkor is. Jó tapasztalat volt.

Korcsolyaszinten annyi érdekesség van, hogy 5 héttel a pálya nyitása után eddig tizennégy alkalommal voltam kinn a pályán, ami forintban kifejezve 11.000 Ft, amit nem fizettem ki, mert van bérletem. Isteni ötlet volt tőlem, hogy bérletet vegyek, mert most nincs hezitálás, hogy késő van már, vagy hogy nem akarok hétvégi jegyet venni, hanem egyszerűen ha ráérek, akkor felpattanok és megyek. És pályazárásig még van három hónap, tehát ez alatt bőségesen, és többszörösen be fogom hozni ezt a kiadást. Úgyhogy örülök neki. (Szerintem még ha évad közben kénytelen leszek éleztetni is – és kénytelen leszek -, akkor is bőségesen megérte.) Hátrafelé még nem indultam el, de már komolyan gondolkozom rajta, megfordulni egyelőre még nem megy, mert mindig megállok a végére, de balra koszorúzni már tudok, és egyre sikeresebb meghódítási kísérleteknek vetem alá a jobb külső élemet. Az eddigi expedíciók azt a hihetetlen eredményt mutatják, hogy létezik külső élem, csak éppen baromi messzire van a belsőtől. Holnap reggel megint dolgozom majd rajta. Nem hiszem, hogy tele lenne reggel nyolc körül a pálya. (Az az igazság, hogy most már ki akarok menni egyszer nyitásra. Imádom a friss, szűz, felújított jeget.)

Hát, most így ennyi. Ilyen hosszú kihagyás után szerintem éppen elég ennyit olvasnotok. A mi-újság-a-cégnél-és-a-boltban, meg a hogyan-szervezem-az-utazásomat témák éppen ilyen izgalmasak és érdekesek lesznek holnap is. (És igen, tegnap azért nem írtam, mert éjfélig voltunk nyitva. És ugyanez a helyzet 15-én is, úgyhogy akkor sem fogok írni. De egyébként szentül elhatároztam, hogy a decembert megcsinálom. 29 napot belőle mindenképp. Mert blogni jó.)

*a szerkesztő jegyzete: És bármilyen hihetetlen, egyszer tényleg befejeztem. Na nem olyan hamar, mint gondoltam volna, hanem valamikor 2010 decemberében. De akkor is.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!