A fontos dolog
Ez egy blog. Illetve kettő, vagy három, ha úgy vesszük. Akármennyi is, végtelenül szubjektív, valamint arról szól, ahogyan én látom a világ dolgait. Ebből értelemszerűen következik, hogy az itt olvasottakból messzemenő következtetéseket levonni lehet ugyan, de nem érdemes.
-
Keresgető
Olvasgató
#773
Nap mint nap átfut a fejemen, hogy írni kéne valamit. De ha nem tudok semmi frappánsat kitalálni, akkor minek?
Kategória: Két mondat
És Te hogy látod?
Ami a januárt illeti…
Elég régóta nem írtam, tudom. És ezért csak igen kis részben tehető felelőssé a korcsolya EB, amit néztem ugyan, de messze nem volt olyan élvezetes, amennyire szerettem volna. Így aztán nem is nagyon tudtam miről álmodozni, áradozni és gyönyörködni utólag.
De ne feledjük, hogy a pasik mezőnyében Tomás Verner nyert, ami igen boldoggá tett, a párosoknál amúgy sem gondoltam komolyan azt a dolgot, a jégtánc bejött, és a lányoknál… nos, az is csak álom volt, és Sebestyén Juli nagyon is megörvendeztetett a negyedik helyével. Hát így.
Igazából mást sem csinálok – kivéve, hogy képeslapokat küldözgetek. És hogy nem fordítok. Nem hogy eleget nem, de egyáltalán nem. Neki kéne állni, nagyon alaposan. Azt hiszem, hogy ha most hétvégén nem zárkózom fel a tervemhez (amire most még van esélyem), akkor képtelen leszek elkészülni március végére. Márpedig ez rossz hír. Nagyon rossz hír. Erőt kell vennem magamon.
A munkahely halálosan unalmas, annyira ellaposodik ilyenkor a karácsonyi nyüzsgés után minden, hogy gyakorlatilag kínszenvedés kivárni a műszak végét. Tengünk-lengünk kicsit, eszünk, beszélgetünk itt, beszélgetünk ott, kávézgatunk, még beszélgetünk, …gatunk, …getünk, és közben halálra unjuk magunkat, és furdal a lelkiismeret, hogy ezért még fizetnek is nekünk. (Legalábbis engem furdal.) Félreértés ne essék, nem zavar a legkevésbé sem, hogy fizetést kapok. Csak kellemetlen, hogy úgy érzem, nem dolgozok meg érte. Persze karácsonykor bőségesen megdolgoztam, de mégis.
Furcsa dolgokat olvasok a neten, újabb hobbikat keresek magamnak, és igazából nem csinálok semmit, csak hagyom, hogy elfolyjanak a napjaim. Ami nem kellemetlen, csak amikor elkezdek gondolkozni rajta, hirtelen nyugtalanító, sőt, nyomasztó lesz. Azt hiszem, igazából ezért nem írtam mostanában semmit. Mert a semmit megélni amolyan semmilyen dolog. De a semmi megéléséről írni már egyáltalán nem jó.
És nincsenek izgalmas gondolataim, érdekes meglátásaim, kivételes elképzeléseim, így aztán tényleg nem tudok mi érdekessel szolgálni. De azt azért viccesnek találom, hogy azok, akik “csak” személyesen ismernek, úgy gondolják, hogy talpraesett, életvidám, könnyed és játékos fiatal csaj vagyok, és el se tudják képzelni, hogy alapvetően boldogtalan, neurotikus, aggályosan szorongó, magányos – de legalább tényleg fiatal – csaj vagyok. Aki – úgy tűnik – meglepően jól játssza a szerepét.
El kellene mennem aludni. Ebből semmi jó nem fog ma sem kisülni már. Talán majd holnap.
EB – kívánságlista
Mint az közismert, jövő héten esedékes a Műkorcsolya Európa-bajnokság, és természetesen nem csekély elvárásokkal nézek elébe. Persze kicsit fonák dolog elvárásokról beszélni – mindenesetre vannak álmaim, amik többnyire ellentmondanak a papírformának, de azért álmodozni jó. Szóval, a 2008-as Műkorcsolya Európa-bajnokság ideális végeredménye az én olvasatomban a következő (a női mezőnyben azért vannak ketten a harmadik helyen, merthogy Glebova úgy tűnik, sérülés miatt nem lesz ott az EB-n, de a VB-n nagyon remélem, hogy már igen):
Nők:
1. Sebestyén Júlia (HUN)
2. Elene Gedevanishvili (GEO)
3. Elena Glebova (EST) / Sarah Meier (SUI)
különdíj “legidegesítőbb zeneválasztás” kategóriában: Carolina Kostner (ITA)
Férfiak:
1. Tomás Verner (CZE)
2. Kevin van der Perren (BEL)
3. Yannick Ponsero (FRA)
különdíj “megtartom a tavalyi programomat, mert tavaly bejött” kategóriában: Brian Joubert (FRA)
Páros:
1. Yuko Kawaguchi / Alexander Smirnov (RUS)
2. Tatiana Volosozhar / Stanislav Morozov (UKR)
3. Mari Vartman / Florian Just (GER)*
különdíj “belepusztulok, ha még egyszer meg kell néznem a Leningrádos nyáltenger gálaprogramot” kategóriában: Aliona Savchenko / Robin Szolkowy (GER)
Jégtánc:
1. Oksana Domnina / Maxim Shabalin (RUS)**
2. Sinead Kerr / John Kerr (GBR)
3. Anna Cappellini / Luca Lanotte (ITA)
különdíj “rózsaszín kendőcske” kategóriában: Isabelle Delobel / Olivier Schoenfelder (FRA)
*a szerkesztő jegyzete: kicsit csaknem kínos bevallani, de azért tettem őket a harmadik helyre, mert Savchenkoékat abban az évadban nem szerettem, és valakit meg csak kellett.
**a szerkesztő jegyzete: abban az évadban kellett volna nyerniük a VB-n is, és akkor utána nyugodtan kihagyhattak volna egy évet, hogy Maxim térde helyrejöjjön. Csak úgy mondom.
Ma
Kellemetlen, no meg boldogtalan gondolataim vannak, ez az igazság. Nem mintha rossz napom lett volna, sőt. Eltekintve attól, hogy a szemét időjárás miatt nem tudtam (még ma sem) elmenni korcsolyázni, gyakorlatilag minden a kedvemre tett. És mégis, amilyen hálátlan teremtés vagyok, nem érzem jól magam.
Igaz, van már annyi tapasztalatom saját magammal, hogy tudjam, a tél közepétől a tél végéig tartó időszak mindig nagyon rossz. Hogy ilyenkor mindig boldogtalan és nyomorult vagyok, meg ilyesmi. (Főleg ilyesmi, ha már így szóba került.)
Mielőtt valaki megkérdezné tőlem, hogy miért jó nekem ilyeneket mondani, meg így érezni magamat, fontosnak érzem leszögezni, hogy egyáltalán nem jó. Csak éppen attól még, hogy nem jó, nem feltétlenül vagyok ura a helyzetemnek. És esetleg az is előfordulhat, hogy nem tudok az ura lenni. Na?
Azt hiszem, a legjobb, amit tehetek, hogy megpróbálom kialudni ezt a dolgot. Ezt a napot, ezeket a gondolatokat, ezt a lelkiállapotot. És reggel, majd, amikor elmegyek korcsolyázni, akkor sokkal jobban fogom érezni magam. Ez a terv.
Kicsit úgy érzem magam, mint december 23-án, mikor hazajöttem, miután jó dolgok történtek velem, és nagyon boldogtalan voltam, és írtam egy nagyon boldogtalan bejegyzést erről, és aztán egy hirtelen elhatározással elküldés előtt megnyomtam az Alt+F4-et, és tudtam, hogy jól tettem, de egyáltalán nem éreztem tőle jobban magamat.
Végülis nem más ez ma, mint bármikor máskor a magányos vagyok, boldogtalan vagyok, és nincs kedvem semmihez tudatállapot. Csak pusztán attól, hogy felismerem a jelenséget, nem biztos, hogy könnyebb kezelni.
85%-on üzemelek
Hát az van, hogy szégyenkezem a hosszú kihagyás miatt, de bizony nagyon méltatlan dolgot tettem: fogtam magam, és megbetegedtem. De úgy tök igazán. Olyan betegállomány és táppénz még dolgozni se megyek sőt még annyi erőm sincs hogy furdaljon a lelkiismeret mértékben. Szóval jó vacak volt. De most már élek. Megmaradok. És írok. :)
Sok izgi dolog, éppen azért, mert nem nagyon csináltam semmit, nincs. Szomorú, de tény. A másik szomorú dolog az, hogy iszonyatosan lemaradtam a fordítással, ami persze megesik ilyen helyzetben, na de mégis. A harmadik rossz dolog, hogy D.B., aki velem persze soha az életben nem jönne el korcsolyázni (az veszélyes sport, mert az ember elesik, és másik emberek levágják az ujjait a korcsolyájukkal), valami amerikai haverjával elment: és bingó, eltörte a csuklóját, a napokban műtik. Király, nem?
A jó dolog viszont az, hogy mikor visszamentem dolgozni mindenki tökre örült nekem, ráadásul még éppen időben érkeztem, hogy elintézhessem a szabadságomat a korcsolya VB-re (amit persze novemberben megbeszéltünk, de hát ez mellékes), és most így minden jó. Kivéve, hogy fel kell zárkóznom a fordítással. De hát majd felzárkózom. Bizony. Hát így. Majd, ha lesz mit mondanom, jelentkezem (de a Pavuk-Hadford korcsolyabotrányt nincs kedvem részletezni, pedig véleményem van.*)
*a szerkesztő jegyzete: Csak éppen ma már éppen fogalmam sincs róla, mi is volt az a bizonyos vélemény. De könnyen lehet, hogy jobb is ez így, nem?
A vicces dolog
Túrtam kicsit a fiókomban, meg is mondom mindjárt, hogy miért. Felfedeztem magamnak (többé-kevésbé önállóan) a PostCrossing nevű weboldalt. A lényege abban áll, hogy idegen emberek küldenek egymásnak kódszámmal azonosított képeslapokat, és aki küldött, annak a címe bekerül a kisorsoltak közé, következésképpen előbb-utóbb ő maga is kap képeslapot. Nagyon egyszerű, nem igaz? Adatvédelmi szempontból egy felhasználó egyszerre legfeljebb öt címet kérhet, úgyhogy az adataimat sem féltem. Olyan nagyon.
Három lapot már feladtam, másik kettőt holnap tervezek, csak még nem tudom, hogy mit küldjek nekik. Aztán hirtelen felvillanás következett be az agyamban, és azt sugallta, hogy az íróasztalfiókomban – amibe nagyjából három éve nem nyúltam be – kell lennie néhány lapnak. És rövidke turkálás után valóban találtam is, igaz, nem olyat, amit el lehetne küldeni a külföldieknek (bár miért is ne?) A paksi atomerőmű belsejét ábrázolják, illetve változatos Walt Disney-szereplőket, esetleg húsvéti kiscsirkéket és nyuszikákat. Ezeket sikerült felhajtanom. :)
De! Találtam valami sokkal izgalmasabbat is. Amikor megboldogult ifjúságomban, nyolcadikos koromban rám tört, hogy gimnáziumba kell menni, a Városmajorba, a Veres Pálnéba és a József Attilába jelentkeztem. A mi évfolyamunkon reformálták meg hosszú évek óta először a középiskolai jelentkezéseket, és akkor éppen úgy volt, hogy legfeljebb három iskola legfeljebb tíz tagozatára lehetett jelentkezni – ámde központi felvételi még nem volt. Így történt, hogy a matekfelvételi a Veres Pálnéban és a József Attilában ütötte egymást. A József Attila felajánlotta azt a lehetőséget a probléma áthidalására, hogy a Veres Pálnéban megírt matekfelvételimet fénymásolatban juttassuk el hozzájuk.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az általános iskolai elemi matematika soha egy pillanatig nem okozott nekem nehézséget. Akkor kezdett nehézséget okozni gimnáziumban (matektagozaton), amikor el kellett volna kezdeni tanulni hozzá, és nem hagyatkozhattam csupán a józan eszemre. Akkor lett elegem belőle. (Bár a matekérettségim két évnyi év végi kettesek után 80-ból 80 pontot hozott a konyhára. No igen.)
És bizony, ez a bizonyos fénymásolat, amit ki tudja miért, de visszaadtak, itt lapult a fiókomban. És büszkén állíthatom, hogy 47 pontot értem el az 50-ből (ami azért vicces, mert úgy emlékeztem rá, hogy hibátlan lett.) Most megnéztem alaposan, mert a nagy része szerencsére a példasor nélkül is érthető. Volt egy soktörtes egyenletmegoldás, a levezetésem tökéletes, tiszta, logikus. Tíz pont. Volt egy szöveges példa valami víztartályról – a megoldás tiszta, tökéletes. Egy pont levonás, mert az ellenőrzést “a szövegbe kellett volna elvégezni”, írta a javító tanárnéni a lap aljára, amit a mai napig nem értek ugyan, de arra már élesen emlékszem, hogy milyen szörnyen dühös voltam, mikor megláttam. A harmadik példa geometriai volt, egy négyszög szögeit és oldalait kellett meghatározni, a logika kristálytiszta, a szöveges indoklás olyan nagyképű és felsőbbséges, amilyen én magam voltam tizenhárom évesen. Tíz pont. Volt egy szöveges példa, Zoli könyvespolcáról (a szöveges válaszból tudok ennyit róla), és ez is hibátlan. A kérdés, hogy hol veszett el a fennmaradó két pont? Az ötödik példán.
Az ötödik példa két ismeretlent tartalmazott: a-t és b-t. Mindkettőhöz többszörösen összetett törtalakban meg volt adva egy érték, és el kellett dönteni, hogy melyikük a nagyobb. Mindkettőt egyszerűsítettem (és ahelyett, hogy a mai eszemmel szimplán közös nevezőre hoztam volna őket, az általános iskolában istenített “vegyes szám” alakra hoztam, ami azt jelenti, hogy egy egész szám és az egynél kisebb része törtalakban), és egészen az utolsó lépésig remekül haladtam. Egészen addig, amíg a 15-öt meg nem szoroztam 5-tel… és 125-öt nem kaptam. Itt hibáztam, és ezáltal rossz eredményt is kaptam. Ez az a két pont.
És hogy ebben mi a vicces eset? Hogy amikor nyolcadikos koromban kezembe vettem a feladatsort, képtelen voltam rájönni, hogy mi a hiba, és ma is nagyjából két percig bámultam meredten a két pont levonást, mielőtt feltűnt volna, hogy mit is követtem el. És ehhez képest be volt karikázva. És mégis. :)
Megjegyzem, azóta sem szorzok gyakran törtet törttel, pláne nem osztok. (Törtet törttel úgy osztok, hogy a reciprokával szorzok.) Az egyetlen matematikai képesség, amire szükségem van, az a kivonás (hogyha a pénztárgépbe véletlenül nem azt az összeget ütöm be, amit fizettek, hanem azt, amennyit fizetni kellett volna), és a szorzás eggyel, kettővel és öttel, amikor pénztárat számolok. És kihagytam a 90, 93 és 95 százalékok számítását is, amikor véletlenül vissza kell vezetnem a törzsvásárlói engedményeket. De elárulom, hogy érettségi óta még soha senkinek nem kellett elárulnom a sinus meg a cosinus közötti különbséget. Elég szerencse, mert nem is tudnám. Azt tudom, hogy a sinus az valami torokgyulladás, de erről soha nem volt szó matekórán a pincében. :)
#772
B.Ú.É.K. mindenkibe! Vajon az idén szorgalmasabban blogoló kislány leszek?
Kategória: Két mondat
És Te hogy látod?
2007 egy hatalmas dió héjában
Január elseje hajnal, az év első órája. Minden évben ez a kedvenc órám. Na jó, nem csak egy óra, az nagyon sötét színben tüntetné fel a dolgokat. A kedvenc időszakom. A mérlegállítás, a statisztikakészítés és egyéb jóságok ideje.
Ami azt illeti, 2007 nem volt különösebben jó év, de azért nem mondhatnánk rossznak sem, sőt. Nagyon-nagyon-nagyon sok jó tulajdonságát tudom felsorolni. Legalábbis nagyon remélem, hogy így lesz. De először lássuk az évnek azokat a vonatkozásait, amik tőlem függetlenek, a világot illetik.
Mert nagyon sokan meghaltak az idén. Egész egyszerűen tömegek, méghozzá a híres emberek közül is. Kaszás Attila, Polcz Alaine, Norman Mailer, Szepes Mária, tudomisén. De voltak közöttük olyanok is, akik viszont fontosak. Nekem. Hárman, ahogy így számolom.
Kurt Vonnegut Jr. amerikai regényíró, filozófus, humanista, zseni, különleges humorral és különleges életfelfogással megáldott lény. Jelenlegi világlátásom túlnyomó részét neki köszönhetem (eltekintve az elenyésző apró százalékoktól, amiket a Zabhegyezőből szedtem össze). Akkor áprilisban, amikor a hírt hallottam, nem hittem a fülemnek, nem hittem a szememnek, nem voltam képes tudomásul venni, hogy ilyesmi megtörténhetett. És ki hitte volna valaha is, hogy nem a cigaretta fogja elvinni? Öreg, bölcs, csodálatos Kurt bácsi! Hiányzol.
Szabó Magda, a magyar irodalmi élet egyik, ha nem a legkiválóbb alakja. Soha nem tudtam igazán eldönteni, hogy szeretem-e vagy sem. De azt tudom, hogy szerettem, amikor beszélgettek vele a rádióban, szeretem az Abigélt, a Sziget-kéket, a Zsófikát, az Álarcosbált. Ki nem állhattam az Ajtót. Furcsa figurái vannak, de amit a legjobban szerettem, szeretek benne, az a végtelen megbocsátása, amivel a szereplői – az emberek – iránt viseltet. Mindegyiküket megajándékozza csúf és gonosz tulajdonságokkal, rossz személyiségjegyekkel, mégsem ítéli el egyiküket sem. Lenne tőle mit tanulnunk még.
A harmadik név talán nem mond annyi mindenkinek sokat. őt úgy hívták, hogy Jim Cronin. ő, és a felesége Alison dél-Angliában majom-menhelyet alapítottak. Dokumentumfilm-sorozat követte az életüket és a menhely sorsát. A sorozat címe Monkey Business, úgy is mondhatjuk, ahogyan az Animal Planet hívja: Majomügyek. Valamiért rabul ejtett a műsoruk, az az elhivatottság, amivel a világ minden részéről próbálták megmenteni a bajba jutott csimpánzokat, majd valamilyen módon a pszichésen és többnyire fizikálisan is sérült majmokat megpróbálták beilleszteni újra a majomtársadalomba, egyik népes majomcsoportjuk valamelyikébe. Imádtam nézni őket. A weblap szerint a sorozat folytatódni fog. Nem tudom, szeretném-e látni továbbra is. Pedig a lényeg az, hogy működnie kell tovább, hiszen ha emberéletektől teszik függővé, akkor mi értelme az egész kezdeményezésnek? Mégis teljesen megrökönyödtem, és lesújtott, mikor arról olvastam, hogy Jim meghalt. 56 éves volt, és nem sokkal a diagnosztizálása után (rák, mi más) vége is lett. És iszonyúan sajnálom az özvegyen maradt Alisont, és aggódom, hogy mi lesz a majmokkal.
És ők hárman csupán egy majdhogynem véletlenszerű minta abból a rengetegből, akikkel az idén kevesebb lett a világ. Nem tudom, ki tudunk-e ennyi új nagy koponyát, jelentős személyt és világjobbító alakot teremelni évente. Pfuj, ez nagyon menedzserkönyvesen hangzott, de a lényege mégis az, hogy. Na jó, ebbe azt hiszem, belezavarodtam.
Ami a (rémületes) statisztikáimat illeti: az idén 47 filmet láttam, és csak egyet kétszer (ez meglepetésre a Harry Potter volt), ami összesen körülbelül 80 órát töltött ki a 2007-es évemből. 11 alkalommal voltam moziban, kilenc filmet néztem meg a tévében (de ebből négy a Jane Eyre négy része volt), és a többi huszonnyolc DVD. Idén rengeteg DVD-t vettem, de azt nem tudom, hogy mennyit, mert arról nem vezettem felgejyzéseket. Majd az idén talán azt is felírom, hogy mennyi DVD-t és mennyi könyvet veszek – de lehet, hogy nem, mert az már pénzügyi számításokra is vezet, és attól tartok. Már az idén (!) egy vagyont elszórtam az amazonon, de pszt, mert ez titok! Nyolc sorozat 64 részét néztem meg, de ebből a nyolcból négy olyan volt, amikből egy, egy, kettő és öt részt láttam mindösszesen. A többi négy, az érdeklődők kedvéért az Office, a Csengetett, Mylord?, a Halló, halló! és a Hetedik mennyország volt. Ez a 64 epizód az évből kb. 40 órát töltött ki, és ebből a 2380 percből mindösszesen 100 perc beszélt magyarul. A filmek tekintetében a nyelvi statisztika kicsit színesebb, 48 indulóból egy cseh, két szerb, tizenhat magyar és huszonkilenc angol nyelvű. Igen, imádok eredeti nyelven nézni filmeket, ha csak tehetem. Kár, hogy ebben az évben egy darab francia filmet se láttam.
Könyves statisztikák, hurrá! :) Könyvek terén némiképp szintén alatta vagyok a tavalyi eredményemnek (köszönhetően egy fordításnak, egy NaNoWriMo-nak és némi depressziónak), az idén elfogyasztott könyvek száma 72 – amik összesítve 19579 oldalt tesznek ki. Kicsit reméltem, hogy elérem a húszezret, nem is volt olyan nagyon messze a cél, de hát annyi baj legyen. A legrövidebb közülük 69 oldalas volt, a leghosszabb 956, az átlagot kiszámolhatja bárki, aki akarja. 55 (12936 oldal) könyvet olvastam magyarul, 17-et (6646 oldal) angolul (és más nyelven nem, mert az 55 és a 17 összege kiadja a 72-t.), ami azt is jelenthetné, hogy átlagosan sokkal hosszabb könyveket olvastam angolul, mint magyarul, de igazából a Harry Potterek torzítanak csak a statisztikán. Ami az írókat jelenti, volt, akitől igen sokat olvastam. J. K. Rowling és Arthur Ransome 7, Jacqueline Wilson, Meg Cabot és Virginia Andrews 5, E. Lockhart 4, Erich Kästner 3 és Lawrence Block 2 címet szolgáltatott nekem az idén. A hetvenkettőből 8 volt nonfiction, ami hozzám képest elég magas eredmény, 11%.
Ami pedig minden mást illet (idáig gondolom úgysem olvas már el senki, mert alapesetben normális ember nem megszállottja ennyire a statisztikáknak, százalékoknak és hasonlóknak, csak az én teljesítménykényszeres maximalizmusom ilyen sekélyes, és nem is veszem észre, hogy ugyanazt a hibát követem el, mint amikor a céges körleveleket telenyomják grafikonokkal a különböző eredményeket mutatva, és ezeket a grafikokonat bár nagy gonddal és büszkeséggel készítették a központban (gondolom én), mindenki utálja őket, és senki sem nézi meg. Szóval lehet, hogy a listát – a mi történt 2007-ben litát – külön bejegyzésben küldöm majd el. Majd reggel. Mikor felébredtem. Mert most, azt hiszem, aludnom kell. Végtére is egész decemberben irogattam időről időre, de sose jutottam odáig, hogy a kész eredményt fel is töltsem, vagy azért, mert halálosan kimerült voltam, vagy azért, mert nem votlam elégedett a végeredménnyel. De ezt most feltöltöm, ágyba bújok, olvasok kicsit, és aztán az idén először alszom egy jót. Bizony. Jó éjt, és BUÉK mindenkibe.
(Oké, sikerült első nekifutásra 2007-et írnom a dátum mezőbe. Még jó, hogy figyelek.)
