Azok a dolgok, amik hiányozni fognak, és azok, amik nem

Nyolc és fél éve lakom olyan helyen, ahol gyűlölök lenni.

Nyolc és fél éve fizetünk lakbért egy olyan lakásért, aminek minden négyzetcentiméterét gyűlöljük.

Nyolc és fél éve élünk albérletben úgy, hogy az eredeti terv szerint “fél évről, legrosszabb esetben egyről” volt szó.

Nyolc és fél év után először kínálkozik rá lehetőség, valódi, reális esély, hogy elköltözzünk.

Hihetetlen és boldogító érzés azzal a gondolattal jönni “haza” (mert nincs rá jobb szó, hogy az ember valahonnan máshonnan arra a helyre megy, ahol lakik), hogy már csak véges sok alkalommal kell végigjönnöm ezeken a húgyszagú utcákon, hogy megszámlálhatóan sok alkalommal kell már csak végigjönnöm a bordó-aranyozott és felhő-freskós* lépcsőházon, és hogy minden egyes ajtónk elé ledobott szemét, romlott étel, döglött növény, virágcserép és egyéb hulladék csak eggyel közelebb visz bennünket a végéhez.

Persze igazából, számtanilag és logikusan már az 1999 szeptemberében történt költözés óta is minden egyes nappal közelebb kerültünk az elköltözéshez, de mégis más úgy várni a végét, hogy tudom, hogy már igazán közel van. Nagyon szeretném azt hinni, hogy ez volt az utolsó karácsonyunk itt. És az igazán vicces a dologban az, hogy van rá esély, hogy tényleg így legyen.

Hogyha valamire nagyon régóta vágysz – és jelen esetben a “nagyon régóta” behelyettesíthető a ” nagyjából 1992 óta”, vagy a “hatéves korom óta”, vagy “az életem több, mint kétharmadában” kifejezések bármelyikével -, és hirtelen elkezd valóra válni, még ha tizenöt év késéssel is, hihetetlen és izgalmas és félelmetes kilátásokkal ajándékoz meg. Hirtelen van mire várni. Van miben bízni.

Azt hiszem, annak idején én voltam az utolsó, aki feladta a reményt, de végül én is feladtam. Most, második nekifutásra is bennem támadt fel először újra. Ami, ha számtanilag és az eddigi tapasztalatok alapján azt mutatja csupán, hogy én fogok a legjobban pofára esni. Nem baj.

A lényeg ugyanis az, hogy el fogunk költözni. Belátható időn belül. És bár költözni mindig fárasztó és nehéz dolog, én mégis várom, repesek, és boldog vagyok tőle. Még ha tudom is, hogy nagyon sok minden meg fog változni. És hogy lesznek dolgok, amik hiányozni fognak, és lesznek, amik nem.

Eleinte nehéz volt olyan dolgokra gondolnom, amiktől nehéz lesz megválni. Mert csak arra tudtam gondolni, hogy soha többet ezen az utcán nem kell végigjönnöm. És hogy soha többet nem fogom beverni a fejem a plafonba.* Hogy senkit sem fog zavarni, hogyha ég nálam a lámpa. Hogy nem árasztanak a falak és a padló és minden más állandóan bűzt magukból. Hogy nem húz be majd többet a hideg a fürdőszobába a lyukas falon keresztül. Hogy lesz négy falam és egy ajtóm, amit magamra csukhatok, és valódi ablakom, amin bejön a fény és a levegő.

Nem fog hiányozni a lakás, a ház, a lakótársak. A ház ronda és hideg és rideg, a lakótársak kegyetlenek és gonoszak, és érzéketlenek. Gyűlölnek bennünket, pedig soha semmit sem tettünk ellenük. Mégsem fogadják a köszönésünket, elfordulnak, ha látnak bennünket, és belerúgnak a macskámba, ha tehetik. Nem fognak hiányozni az itáliai festőművész freskói, sem a töredezett lépcső, sem a nagy hangon folyosón telefonáló lakó az emeleten, sem a házmester. Nem fog hiányozni az utca, a környék, a szagok, az emberek, a zaj.

De hiányozni fog, hogy gyakorlatilag egész éjszaka jár a metró és a villamos a ház előtt, hiányozni fog az állatbolt a szomszédban, hiányozni fognak a bejáratott sétaútvonalaim, a Városliget és a Margitsziget. Hiányozni fog az a tudat, hogy minden és mindenki közel van. Az a tudat, hogy ha hajnali kettőkor éhes vagyok, kimehetek az éjjel-nappaliba, és kapok enni. Hiányozni fog, hogy ha kilenc előtt fél perccel ébredek fel, akkor is beérek fél tízre dolgozni. Hiányozni fog a gesztenyefa.

És mindenekfelett hiányozni fog a jég. De a pálya amúgy is bezár a hétvégén, és októberig nem is esedékes, hogy újra legyen. Fedett csarnok pedig innen sincs közelebb, mint onnan.

Tulajdonképpen ez egy elég érdektelen lista lett, belátom. De nekem fontos. Mert tudnom kell, hogy jó lesz. Hogy nem lesz szükségem Városligetre, mert csak kilépek az ajtón, és ott a kert. Hogy nincs szükségem éjjel-nappali közértre sem a sarkon, mert pont nulla alkalommal mentem el hajnali kettőkor kenyérért, már csak azért is, mert jobb éjszaka nem mászkálni egyedül az utcán.

És szeretek arra is gondolni, hogy ezek a rettenetes évek, amiket itt éltem meg, azok az évek, amikor nem volt otthonom, csak egy lakás, ahol lakhatunk, amikor nem tartoztam sehova és senkihez, ahol eddigi életem valamennyi gyűlöletes eseménye történt – hogy ezt mind magam mögött hagyhatom. Szeretek arra gondolni, hogy lesz egy olyan alkalom, amikor bezárom magam mögött az ajtót, és leszedem a kulcscsomómról a kulcsot, és földhöz vághatom. Vagy visszaadom a tulajdonosnak, mindegy. Hogy lesz egy olyan alkalom, amikor úgy megyek ki a lépcsőházból, hogy tudom, soha többet nem teszem be ide a lábam.

Szeretnék kiállni az udvarba az éjszakai hidegbe, és az arcába röhögni a háznak, és mindennek, amit csak jelentett az életemben. Pofán akarom röhögni, és azt mondani neki, hogy legyőztem, elmegyek, és soha többet nem jövök vissza, és soha többet nem is érhet utol, és nem árthat többet nekem. Szeretném beleordítani az éjszakába, hogy gyűlölöm ezt az egészet, úgy, ahogy van, és hogy milyen boldog vagyok, hogy új életet kezdhetek.

És lehet, hogy most valahol egy-két olvasó csóválja a fejét, hogy miféle csodákat várok én egy költözéstől. De aki a fejét csóválja, annak fogalma sincs semmiről. Nem tudja a felét sem annak, hogy micsoda terror és horror és lelki betegség nekem – nekünk – ez a hely.

És szívrepesve várom a napot, amikor beléphetek majd az otthonom ajtaján. Ahova tartozom.

*a szerkesztő jegyzete: Úgy hívtuk az olasz festőművész művét, hogy “felhőfingok”, de 2008 körül voltam annyira finomkodó, hogy ilyesmit nem mertem leírni. Ma meg már nincsenek ilyen aggályaim. A fejem viszont be tudom itt is verni a plafonba, csak nagyon igyekeznem kell, hogy sikerüljön.

Kategória: Mindennapok | Címke: , , | Hozzászólás most!

Name needed immediately!

a szerkesztő jegyzete (2011): a pingvingyermek (fióka) a keresztségben az Amundsen nevet nyerte. A költözés óta nyoma veszett, vélhetőleg valamelyik expedíción tevékenykedik, és pingvintappancs nem tapodta területeket fedez fel.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Tudja…

– Tudja, amit én keresek, az igazából egy ilyen négyszögletes könyv – mondta a vevő teljes komolysággal.
– Az az igazság – mondtam erre én, igyekezvén hasonlóan komoly maradni -, hogy relatíve sok könyvünk négyszögletes.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

4CC-kívánságlista

Az EB-vágyaim után álljanak hát itt azok az eredmények, amiket a Négy Kontinens Bajnokság végén szeretnék látni. Mert miért is ne? És ha senkit sem érdekel? Enyémblog, végtére is.

Nők:
1. Mao Asada (JPN)
2. Ashley Wagner (USA)
3. Fumie Suguri (JPN)
4. Bebe Liang (USA)
14. Joannie Rochette (CAN)
15. Miki Ando (JPN)

Igen, nem csípem Miki Andót*. Idegesít. Most legalább nem osztok különdíjakat, pedig oszthatnék neki mondjuk a leggörbébb hátra, vagy a legrondább tartásra. Joannie Rochette pedig nekem unalmas. Ezért persze nem kéne a ranglista közepére tennem őket, de nem akarom, hogy elől legyenek, annyira viszont nem utálom őket, hogy a végére kerüljenek. Bocs.

Férfiak:
1. Daisuke Takahasi (JPN)
2. Jeremy Abbot (USA)
3. Jeffrey Buttle (CAN)
4. Stephen Carriere (USA)
21. Evan Lysacek (USA)

Tudom, hogy nem szép dolog ennyire utálni Evant, de hát ez van. (A legsportszerűtlenebb versenyző kategóriában kaphatna különdíjat, annak köszönhetően, ahogy a Kínai Kupán fogadta a pontjait. Vagy ahogy egész évadban nyilatkozott. Szóval igazán lehetne egyszer legutolsó, hátha attól befogja a száját. Meg az edzője is.) Arról nem is beszélve, hogy az első helyre Johnny Weirt szeretném, a másodikra pedig Patrick Chant, csak éppen egyikük sem indul. A fenébe.

Páros:
1. Tiffany Vise/Derek Trent (USA)
2. Qing Pang/Jian Tong (CHN)
3. Brooke Castile/Benjamin Okolski (USA)

De ez persze csak álom. A két kínai páros lesz fenn az első két helyen, és félek, hogy a bírók nem imádják annyira a Vise/Trent kettőst, mint én. Egyébként is, ha rajtam múlna Jessica Dubé és Bryce Davison lenne a második mögöttük, még akkor is, hogyha nincsenek is ott Szöulban.

Jégtánc:
1. Meryl Davis/Charlie White (USA)
2. Tessa Virtue/Scott Moir (CAN)
3. Cathy Reed/Chris Reed (JPN)

Mondjuk ennek mind nincs értelme, egyszerűen csak ezt szeretném. Mert a jégtánchoz annyira mondjuk nem értek, de már legalább nem utálom nézni.

*a szerkesztő jegyzete: Mikit már nem utálom. Evant viszint igen. A jégtánchoz még mindig nem értek, és még mindig jobban szeretem Merylt és Charlie-t mint Tessát és Scottot.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

#774

Két állatot tartunk itthon. Az egyik a Majom, a másik a Hitvány.

Kategória: Két mondat | Hozzászólás most!