#778

A fülemen jön már ki ez a fordítás. Az imént sikerült leírnom, hogy “Evelyn bácsi és Ted bácsi”, és csak harmadik ránézésre tűnt fel, hogy itt valami nem stimmel.

Kategória: Két mondat | Hozzászólás most!

#777

Nem mondhatnám, hogy túl nagy kedvem van kimenni a szakadó esőbe, bevadászni a macskát. De most mit csináljak, ha ez a marha odakinn van?

Kategória: Két mondat | Hozzászólás most!

Svédország, korcsolya, meg ami hozzá tartozik II.

Nagyjából ott hagytam abba, hogy szerda este hazamentem a párosok kűrjéről. Mivel az volt az első versenyszám, ahol érmeket osztottak, mindenki nagy izgalommal várta, hogy miféle ceremónia lesz majd. Elég sokat esetlenkedtek a szervezők, a szokásos leterített szőnyeg helyett kék, PVC-nek tűnő paneleket fektettek egymás mellé, ráadásul a pálya két különböző végén. Közben valami madzagon a plafonról engedték le a nagyon ergonomikus, formatervezett és futurisztikus pódiumot. Csodálkoztunk.

Poénból felvetettem, hogy biztos a pálya túlsó végére fog állni a kórus, akik a himnuszt éneklik. A többiek udvariasan nevettek, mert mindenki tudja, hogy a sportversenyek végén benyomnak egy kiherélt nagyzenekari változatot az adott nemzeti himnuszból, szöveg nélkül, kizárólag instrumentálisan, és akkor ez van. Ezek után elképzelhető a megrökönyödésünk, mikor tényleg kisétált egy nyolctagú kórus, hogy most ők eléneklik a német himnuszt. :) További említésre méltó apróság volt, hogy a kínaiak lettek a másodikok, és a kanadaiak a harmadikok. És történt egy vicces eset, amikor a harmadik helyezett kanadai fiú – Bryce Davison – megkísérelte lesmárolni Hao Zhangot, aki szintén fiú, és annyira megrökönyödött a gesztustól, hogy hátrahőkölt, és kis híján lezúgott a pódiumról. :) (A lányok dobogóján is voltak vicces dolgok, de mindent a maga idején.)

Csütörtök reggel, miután megvettem a belépőmet, megint bementem kicsit a városba, de most másfelé, mint az előző alkalommal. Megint nem néztem meg semmit, igazából csak tengtem-lengtem, sokat gyalogoltam, meg ilyesmi. Ja igen, és megismerkedtem Kalléval. Kallét már korábban is láttam, de igazán bizalmas viszonyba csak csütörtökön délelőtt kerültem vele. Az alábbi dolog történt ugyanis: a szállásom és az aréna között félúton van a svéd Csodák Palotája, az Universeum. Ha lett volna egy kis eszem, akkor persze bemegyek és megnézem, de csak miután hazajöttem, olvastam róla, hogy milyen nagyszerű hely. Szóval nem mentem be, de az Universeum előtt van egy kis mesterséges tó-medence-szökőkút dolog, aminek a közepén kövek is vannak, hogy át lehessen kelni rajta. Az első estémen ez még víz volt, másnap reggeltől kezdve jég, illetve időnként a kövektől balra eső rész jég volt, a jobbra eső pedig víz. Az okát nem tudom, de nem is baj. A tó túlpartján, a vidámpark (ami márciusban zárva van, de azért jól néz ki, és ha nyitva van se megyek be, mert nem szeretem a vidámparkokat, még akkor se, ha Lisebergnek hívják őket) és az Universeum között volt egy kis kalózhajó alakú játszótér. És ott volt Kalle. Kalle elegáns volt, jóképű, jó kiállású, és ízig-vérig svéd. És nem lebeg, még akkor se, ha a kép mást mutat.

 ez Kalle

No, szóval a lényeg mégiscsak az, hogy sikeresen eltöltöttem valamivel a délelőttöt, és időnek előtte visszamentem a Scandinaviumhoz, hogy elfoglaljam a helyemet. Egy zebránál, nem messze az arénától meg a hivatalos szállodától, furcsa párosra lettem figyelmes. Ashley Wagner és Stephen Carriere sétáltak egymás mellett, szemben velem a zebrán, én meg az úttest kellős közepén leesett állal földbe gyökereztem, és bámultam utánuk. Igen udvariatlan módon. Még szerencse, hogy a svéd autósok végtelenül türelmesek, mert legalább egy fél perc beletelt, mire észbe kaptam, és felmenekültem a járdára.

Érdekes (ámde jelentéktelen) adat: az originál tánc volt az egyetlen olyan versenyszám, amit onnan néztem végig, ahova a jegyem szólt. Mellettem egy finn hölgy ült, akivel megbeszéltük, hogy jó ez a tánc meg minden, de igazából most már a lányokat szeretnénk látni – ő Kiira Korpit szerette volna, ha győzedelmeskedik, én emlékeztettem rá, hogy ott van a mezőnyben Laura Lepistö is, akit én sokkal jobban szeretek*, de ezt neki nem mondtam meg. Elmondtam viszont azt, mivel kérdezte, hogy mi van a magyar versenyzőkkel, hogy nincs említésre érdemes versenyzőnk (a magyar táncospár akkor már látszott, hogy 25. helyen marad, és pont nem futhat kűrt), és hogy a legjobbunk Sebestyén Juli, és ő is mit csinált a rövidben. (Szerencsére Juli rászolgált a drukkolásra. De ezt akkor még nem tudtam.)

Amikor Kerrék szokás szerint nem kapták meg azokat a pontokat, amiket érdemeltek volna, az amúgy is túlfűtött és lelkes közönség (kinek nem tetszik, egy pasi szoknyában? Kinek nem tetszik John Kerr szoknyában? Ébresztő! Kinek nem tetszik John Kerr, akármiben?) agresszíven és egyöntetűen közölte a bírókkal, hogy “bú!” Hangosan. És sokáig. Na nem mintha, a bírókat ez nagyon megrázta volna. :) Az volt még jó a jégtáncban, hogy mivel a nagy kedvenceim* nem voltak ott (Domnina / Shabalin), gyakorlatilag stresszmentesen nézhettem végig a versenyt, nem kapkodtam levegő után, nem szédelegtem, és nem voltam tiszta idegbaj, amit a lányok versenyénél ugye nem igazán lehetett elmondani. A tánc alatt nem volt más dolgom, mint hátradőlni és élvezni a szépet. Már csak ezért is örülök, hogy vettem rá jegyet.

A szünetben a tánc és a lányok között kicsit sétáltam a csarnokban, és nagy megelégedéssel észleltem, hogy már rendszeresen összefutok ismerősökkel, pedig olyan sok mindenkit még nem is ismertem. Voltak, akik eléggé el nem ítélhető módon hazamentek a jégtánc után. És ebben az esetben úgy értem azt, hogy “a jégtánc után”, hogy “a lányok előtt”! Hát normális az ilyen? Ah, mindegy.

Hárman csapódtunk össze magyar lányok, és nagy partizánakciókkal és többszöri áthelyezkedéssel fölöttébb kiváló helyeket foglaltunk el. Nem tudom, hogy szólt-e oda valakinek a jegye, csak nem mert nekünk szólni, annyira eltökéltek voltunk, vagy el se jöttek… mindenesetre ott maradtunk. A többiek inkább a széken, én meg inkább a szék környékén. Ha valaki még mindig nem értené a dolgot, kénytelen leszek elmagyarázni: korcsolyát nézni stressz. Feszültség. Kemény munka. Már itthon a tévé előtt is az, de ott, élőben, amikor minden az orrod előtt történik, amikor ha csak hangosan veszel levegőt, azt is meghallhatja a versenyző, és megzavarodhat tőle! (Na jó, csak akkor, ha mondjuk mind a nyolcezren egyszerre veszünk levegőt, de akkor is.) Ez a verseny volt, ami megtanított rá, hogy képes vagyok négy (sőt, a fiúk esetében négy és fél) percig visszatartani a lélegzetemet. Bizony.

Hogy lényegében összefoglaljam a történéseket, ugráltam, ordítottam, sikítottam, ujjongtam, tapsoltam, és idegeskedtem. Ujjaimat tördeltem, körmömet rágtam,* és zászlót lengettem. Dühöngtem a bírókra. Továbbá… hát, továbbá az a szerencsés helyzet adódott, hogy közvetlenül a versenyzői szektor mellé sikerült leülnünk. Nem is tudtam korábban, hogy van ilyen, de van. Gyakorlatilag arról szól a dolog, hogy azok a versenyzők, akik szeretnék nézni, hogy mi történik, egy kijelölt szektorban leülhetnek. Csakhogy a kijelölt szektorból azért adtak is el jegyeket, ha jól értettem a dolgot, szóval kicsit zavaros volt a dolog a számomra. A lényeg csak annyi, hogy pontosan a lépcső és a lépcső fölötti kapu fölött ültünk, és remekül ráláttunk, hogy éppen ki jön fölfelé. Párszor felsikítottunk, amikor valaki olyan, akit nagyon vártunk, aztán próbáltunk úgy beszélni róluk, hogy ne mondjuk ki a nevüket (ezáltal ne vegyék észre, hogy róluk beszélünk), de ez se jött soha össze. És éppen valamelyik jégfelújítás szünetében voltunk, amikor oldalba böktek.
– Kimmie – mondták.
– Juj, hol? – pattantam fel, mint akit darázs csípett, de már nem kellett megmutatni, mert már láttam is. – Menjünk oda! – indítványoztam, és már rohantam is lefelé a lépcsőn. Azt hiszem, így keletkezhetett az alábbi szégyenletes esemény is.

 Jobb oldalon áll Kimmie Meissner, 2006 világbajnoka. Aki mellette áll, és bárgyún vigyorog, azt szerencsére nem ismerem.

Kellett is egy kis felüdülés egyébként, mert nem úgy indult a dolog, ahogy szerettem volna. Elene Gedevanishvili szépet futott ugyan, de hol volt ez attól a széptől, amit ő tud? Melinda Wang, aki csodával határos módon került be a kűrbe a délelőtti csoport legelejéből… nos, róla nem is tudom, hogy mit futott, mert udvariatlan emberke álltak előttünk a lépcsőn, és azon vacakoltak, hogy hova is üljenek. Laura Lepistö volt az első kellemes meglepetés, de ő is éppen hogy csak tisztán futott, de hiányoltam a programjából a nehéz ugrásokat. Forgásokból, lépésekből meg spirálból megcsinálta a nehezet, na de mégis. Ugyanazt eljátszotta a következőnek futó Sebestyén Julival (aki összeszedte magát, és tényleg gyönyörűt alakított, úgyhogy senki ne merészelje még nyugdíjba küldeni!), mint az EB-n, hogy sokkal egyszerűbb programmal előzte meg (igaz, Juli is eljátszotta majdnem ugyanazt, mint az EB-n, hogy visszavett az ugrásaiból. És a bírók is eljátszották, hogy a tökéletes, “ahogyanagykönyvben” flipjeire élhibára levonást adtak, holott Juli ugorja a mezőnyben a legszebb flipet. De tényleg.) Sebestyén Julinál voltam először görcsben. Aztán Elena Glebovánál megint. Nagyon fájt érte a szívem, amiért ki kellett hagynia az EB-t, és mikor elrontotta a junior VB-t. Most viszont gyönyörűt futott, egészen közel volt a legjobbjához, és ha kicsit még dolgozik a prezentációján meg a forgásain még följebb kerülhet majd. Csodálatosakat ugrik (Carolina Kostner a maga kis csenevész dupla Axel-majdnemtripla toeloop kombinációjával elbújhat messze Glebova mögé, akié viszont gyönyörű és tiszta volt. Bizony.)

Ennyi feszültség után még jó, hogy pihenhettem kicsit, mert a következő csoportban csak olyan nem különösebben kedvencek voltak, akiket szeretek nézni, de nem izgulom magam halálra értük. Igaz, nagyon fájt a szívem Gimazetdinováért, akinek nagyon jó évadja volt, és szenzációsan szerepelt a Négy Kontinens Bajnokságon, és Na-Young Kim-ért, aki hasonlóképp remekelt ugyanott, illetve ősszel Zágrábban a JGP-n. Most mindkettejük árnyéka volt csak saját magának, Viktoria Helgesson pedig, a hazai versenyző összeroppant a nyomás alatt, amit a nyolcezer üvöltő torok tett rá.

És a következő csoportban Kimmie Meissner ugyan potyogott, de nem a “problémás” ugrásaiban, amivel gondjai voltak az évad második felében, és ami a legjobb, úgy nézett ki, mint aki igazán élvezi, hogy versenyezhet, és ennek nagyon örültem. Igaz, inkább már csak a szálláson örültem, merthogy amíg futott, addig a korláton könyököltem, ugráltam és izgultam. Tudom, hogy ciki, na és? Anette Dytrt hiába fejlődött sokat, most megint a régi formáját mutatta, Bebe Liang pedig csak a szokásosat hozta – jó rövid után kevésbé jó kűr. De neki, és Ashley Wagnernek mégis elnézem, mert ez az első világbajnokságuk, és könnyen lehet, hogy sajnos az utolsó is. Főleg, hogy nem sikerült megőrizniük a három helyüket jövőre az amerikai lányoknak, és bizony a maradék kettőbe én azt szeretném, ha Kimmie Meissner és Mirai Nagasu kerülnének. Sarah Meier volt az első igazi, élvonalba tartozó előadás. Hogy nem kapta meg rá a pontokat, amik jártak volna, azon persze nem csodálkozom. Nem szokta megkapni. Könnyen lehet egyébként, hogy azért, mert a bírók elalszanak a zenéin, és nem érnek rá figyelni. Pedig ha a zenét fejben lekapcsolod, akkor azért nagyon szép.

És aztán jött a dráma. Miki Ando egyértelműen nem tartozik a kedvenceim közé. Egyike azoknak, akiket kifejezetten nem szeretek. Nincsenek ilyenek sokan – rajta kívül még Kostner, Rochette és Korpi nagyjából, meg Rachael Flatt, de ő most nem versenyzett itt. Meg Mira Leung, aki egyszerűen halálra untat.* De a többieket többé-kevésbé szeretem, és igazából inkább többé. Néhányakat annyira, hogy az már neurotikus -, és ő mégis egyike ezeknek. De ilyesmit, ami történt vele, senkinek sem kívántam. Program közben volt kénytelen visszalépni. Ha jól értem a dolgokat, abban maradtak az edzőjével, hogy az első hiba után visszalép. Már reggel, az edzésen is problémái voltak, izomszakadás meg ilyesmi, és teljesen kiütötte magát a fájdalomcsillapítókkal, nem érezte a lábát egyáltalán, és nem tudott versenyezni. Zokogott, és odament a bírókhoz, közölte, hogy visszalép. És vörösre tapsoltam a tenyeremet, dacára annak, hogy nem szeretem. Ezek után muszáj neki valami jót kívánni, nem?

Eddigre egyébként már annyira izgatott voltam, hogy egy szál pólóban ültem, ugyanis a legkevésbé sem fáztam, sőt. Az utolsó csoport pedig még inkább feltüzelt, mert Carolina Kostner. Tudom, hogy olyan, mintha itt hiányozna egy tagmondat, de nem hiányzik. Azt hozzá kell gondolni. De hogy mire pontozták ennyire fel, az azért rejtély számomra. Amikor Yu-Na Kimet* összesítésben alatta hozták ki, azt hittem, felrobbanok, és hazamegyek. Csak a maradék két japán lány miatt voltam kénytelen mégis maradni. Mindenesetre aktívan megbúztuk a bírókat megint, de megint nem rázta meg őket, és nem adtak gyorsan még további tíz pontot neki. Franc a belüket.

És ezek után jött a következő dráma. Mao Asada, aki a bemelegítésben tökéletes, magas, hosszú, hihetetlen és minden egyéb szempontból is mindenféle “leg” jelzővel bíró tirpla axelt ugrott, a programjában elvétette a felugrást, és anélkül, hogy egyáltalán felemelkedett volna a jégről, nekivágódott a palánknak. Nagy óóóóóóóóóóóózás volt a csarnokban, és azt hiszem, nem én voltam az egyetlen, aki lesápadt a gondolatra, hogy Carolina Kostner lesz a világbajnok. Főleg, hogy egy ilyen programmal. Hiszen Mao edző nélkül készült az elmúlt hónapokban, ráadásul a múltjában egymást érik az olyan versenyek, amikor egyet hibázott, és utána összeomlott. De nem most! Bár egy jó 10-15 másodpercig összezavarodva korcsolyázgatott fel-alá a pályán, de aztán hirtelen megtalálta a koreográfiáját, és összekapta magát. Gyakorlatilag végigtapsoltuk a programját, ahány nyolcezren csak ott voltunk. És bizony a négy perc végére én bizony el is felejtettem, hogy az elején esett egyet, pedig nem volt egy könnyen feledhető baleset. Gondosan vezettem az egész verseny alatt a ponttáblázatomat, írtam, hogy ki mire mennyi pontot kapott, és rosszul voltam a gondolatra, hogy ki kinél mire kapott többet. Vacogva vártuk a pontokat, és azt hiszem, Mao is hasonlóképpen vacogott alattunk a lihegőben. És kijöttek a pontok. Mindig tartanak hatásszünetet a pontszámok között, amit mi szélsebes fejszámolással töltöttünk. “Nem előzi meg! A fenébe is, hogy nem elég!” Dühöngtünk. Aztán bemondta a hangosbemondó, hogy “she is currently in 1st place”, és én rájöttem, hogy kétszer vontam le az esésért járó egy pontot. Ujjongtunk. És nem csak mi hárman. Mindannyian. Egyetlen Mao Asadától eltekintve, aki zokogott. (És könnyen lehet, hogy Carolina Kostner is, de őt nem mutatták, meg ő nem is érdekelt.)

Utolsónak futott még Yukari Nakano, a lelátóról hibátlant, a bírók szerint nem, így landolt a negyedik helyen. Fújoltunk a bírókra, tapsoltunk Yukarinak. Amíg vártunk a díjkiosztóra, megbeszéltük, hogy amennyiben ránk bíznánk a dolgot, sokkal jobban elosztanánk ezeket a pontokat. Aztán abbahagytuk a társalgást, mert interjú készült. Már előző nap a párosoknál láttuk, hogy angolul folyik a beszélgetés. És most is, angolul szólt Maóhoz a riporter. És én megint nagyon dühös lettem. Mert Mao nem igazán beszél angolul. Valamennyit igen, de nem sokat. Egyáltalán nem magabiztosan. És irtó dühös lettem, hogy el ne merjék rontani az estéjét.

De nem rontották. Kapott tolmácsot. És ettől kezdve örültem. :) Az est utolsó fénypontja volt, mikor Carolina Kostner is meghajolt, majd odakorcsolyázott a szőnyeg széléhez, gratulált Maónak, majd idegesen nézegetett, hogy a dobogón üresen maradt két fok közül melyikre álljon. Mao volt az, aki végül megmutatta neki, amikor a helyzet kezdett kínossá válni. Carolina egyébként, ha eddig szerettem volna, most akkor is elég rendesen tett róla, hogy ne legyen így. De erről most nem írok, mert most Maót ünneplem, és lelkiekben újra átélem azt az estét, és az emlékeimből igyekszem kitörölni azt a bizonyos olasz nőszemélyt.

Akinek még ez se elég, az meg menjen, és olvasson protokollt.

Szakadó hóban baktattam haza. Illetve inkább ugrándoztam. De ez a lényegen mit sem változtat. Mikor hazaértem, meglepetésemre a szobánk tele volt, egyedül az alattam levő ágyon nem aludt senki. Nem is bántam igazán, hogy másnap távozom. Mégis más érzés volt ketten lakni egy szobában, meg heten. Persze a szívem majd beleszakadt, hogy a fiúkat kihagyom, de nem nagyon volt más lehetőségem. Többször is végiggondoltam, és nem ment volna másképp. Ha pár nappal tovább maradok, az gyakorlatilag megduplázta volna a kiadásaimat. Így aztán péntek reggel összecuccoltam, elköszöntem mindenkitől, akit csak megtaláltam a szálláson, és bementem a szakadó hóban a buszpályaudvarra (nagyon sokat vártam a villamosra), bedobtam a cuccomat a csomagmegőrzőbe, és egy kicsit még trappoltam a hidegben. az ég világon minden be volt zárva. Embert nagyon sokáig egy darabot se láttam, csak aztán véletlenül néhányat a templomok környékén. Elég hideg volt, a térképemet meg a csomagmegőrzőben hagytam, és csak gyalogoltam, és próbáltam megjegyezni, hogy merre kell majd visszamennem. Kicsit ijesztő dolog volt, de nem kellemetlen. Aztán mikor minden porcikám átfagyott, akkor visszamentem a buszpályaudvarra, és kimentem a reptérre.

Nagyon jó fej volt a transzferbusz sofőrje. Többször is elmondta, hogy melyik légitársaságok repülői indulnak a Göteborg City Airportról, és hogyha nem ezekkel utazunk, akkor már régen rossz, mert már, amint azt mindannyian láthatjuk, elindultunk. Tartott kis idegenvezetést is, beszélt a kikötőről, meg a toronyról, amit a helyiek “Lipstick”-nek, rúzsnak neveznek, a buszsofőr javasolta, hogy találgassunk egyet, hogy miért. Továbbá amikor felhajtottunk a szigetek felé vezető hídra, arra is felhívta a figyelmünket, hogy lassan fogunk átmenni, mert a buszok és villamosok sebességhatára 20 km/óra a hídon, és hogy ez azért van, mert a híd öreg, és ne aggódjunk, meg a busznak semmi baja. Elég jól mulattam rajta. :)

A repülőtér kicsi volt és átláthatatlan, továbbá hideg volt. Az útlevél-ellenőrzés után az egy járattal utazó emberek is külön várótermekbe kerültek, aztán időnként ilyen reptéri őrök körbejártak, és megkérdezték, hogy megy-e valaki ide vagy oda. És akkor szépen áttereltek egy másik terembe, és onnan meg ki a kifutópályára, ugyanis a szakadó hóban kellett átgyalogolni a repülőhöz.

És azt hiszem, a történet többi része már ismeretes. Felszálltunk, búcsút vettem Svédországtól, és ahogy elindultunk, elkezdtek itthoni nyomasztó gondolatok gyötörni, és aztán villámgyorsan elaludtam, és csak leszálláskor keltett fel a légiutaskísérő.

Itthon aztán rácuppantam a netre, néztem a fiúk eredményeit, örömködtem, meg ilyesmi. Ma a tévére tapadtam rá, és örülök is, meg nem is. De főleg örülök. De ez már nem tartozik ide, mert ennek a kalandnak sajnos vége.

Nyugodalmas jó éjszakát kívánok hát a kedves egybegyűlteknek.

*a szerkesztő jegyzete: Laura Lepistö már nem tartozik a kedvenceim közé. Oksana Domnina és Maxim Shabalin szintén nem. Mindhármuk dicsősége nagyjából addig az egy évadig tartott nálam. | Soha az életben nem rágtam a körmöm. Csak mondom. | Kostnert nem utálom már olyan intenzíven, és Miki Andót kezdem megkedvelni, amióta kicsit javult a tartása. A többiekről nem nyilatkozom. Na jó, Mira Leung sem zavar már, a maga módján egészen megkedveltem. Nahát. Ezért az beismerésért az FSU-ról ki is tiltanának. :) | Yu-Na Kimnek is abban az évben volt utoljára élvezhető programja, a Strauss rövidje. És mégis a következő évtől kezdve kezdték irgalmatlanul meg- és túlpontozni.

Kategória: Mindennapok | Címke: , , , | Hozzászólás most!

Svédország, korcsolya, meg ami hozzá tartozik I.

Tegnap este hazaérkeztem, épségben. Nagyjából erre az egy napra volt szükségem ahhoz, hogy felzárkózhassak mindazzal, ami történt, amíg nem voltam itthon. Leginkább persze a nagy kupac képeslapot kellett “feldolgozni”, amiket kaptam, és elolvasni, hogy mi történt a korcsolya-fórumokon időközben. Ja, és meg kellett néznem a fiúkat a tévében, természetesen. :)

Mit mondhatnék? Most őszintén? Soha ilyen kalandom nem volt még. Nagy kaland volt London is tavaly nyáron, de teljesen másfajta kaland. Az olyan tudom, hova megyek, és turistáskodni fogok, és meghódítom a világot típusú kaland volt; magányos kaland. Ez viszont olyan kaland volt, hogy sok-sok száz, de inkább sok ezer emberrel együtt akartam csinálni valamit, és ami nem kevésbé meglepő, az az, hogy sikerült. Bizony, beszélgettem többé-kevésbé vadidegen emberekkel, meg ilyesmi. Pedig ez azért abszolút nem jellemző rám. Sőt.

Fényképeztem is, igaz, nem a versenyeket. Arra már az ősszel rájöttem Zágrábban, hogy sokkal jobban szeretem nézni a versenyeket, mint fényképezni. Bár nagyon jó fotókat lehet csinálni egy jó fényképezőgéppel… de nekem nem olyanom van, amivel érdemes megpróbálni, azon kívül pedig nagyon sokat elmulaszt a korcsolyázásból, aki fotózik. Szóval én a nézést választottam – ennyi sok pénzért szerintem okosan is tettem. De a városban azért fényképeztem. Igaz, elég kevés az értékelhető felvétel, arról nem is beszélve, hogy iszonyú hideg volt, és fázott a kezem, plusz emellett hol a hó szakadt, hol pedig szikrázóan sütött a nap, de az LCD-t se így, se úgy nem láttam. De majd átnézem a termést, aztán valami lesz.

A legjobb dolgok a héten?

  • Mao Asada világbajnok
  • Kimmie Meissner, aki kedves
  • az FSU rajongói világbajnokság
  • a svéd húsgolyós szendvics
  • a barátságos rajongók, a másik emberek
  • Sebestyén Juli kűrje
  • Johnny Weir feneke
  • a “Johnny Weir gyerekei” running joke
  • amikor ki- (és meg-) “boo”-oltuk a bírókat
  • John Kerr szoknyában. Kiltben. Mindegy, a lényeg az, hogy fellibbentette :)

És a legeslegeslegeslegjobb dolog a héten? Mindezt megélni. Ott lenni, tapsolni, ugrálni, zászlót lengetni, rekedtre ordítani magunkat a hidegben. Kifejezetten addiktív dolog. Őrülten töröm a fejem, hogy mikor és hova tudok legközelebb menni. Mert menni kell. Mert korcsolyát nézni élőben félelmetesen nagyon istenien tökéletes dolog. Hát ezért.

Aki nem akar hosszas élménybeszámolókat olvasni, az most be is fejezheti mára, mert nekem még nagyon-nagyon sok mesélnivalóm van, de nem tudom, hogy mennyire lesz érdekes. Egyszerűen csak muszáj megörökítenem, mi történt, és hogyan éltem meg. És mivel holnaptól megint kőkeményen fordítani kell (egy olyan dolog, amiről kellemesen elfeledkeztem a héten), muszáj most leírnom mindent, amíg még a fejemben van. Az egész mindenség – a könyv, a bolt, és más hasonló dolgok – hazafelé a repülőn kezdtek eszembe jutni. És egyáltalán nem volt kellemes. Ami meglepő egyébként, elvégre elvileg szeretem a munkámat. De most, valahogy sokkal szürkébbnek, unalmasabbnak és szörnyűbbnek tűnt, hogy egy ilyen hetet töltöttem Göteborgban. (Amit egyébként autentikusan Jöteborjnak mondanak, csak a szó végi j-t félig elnyelik. Elég viccesen hangzik, úgy mellesleg.) Kifejezetten rossz volt belegondolni, hogy kedden vissza kell állnom a pult mögé, telefont kapkodnom, és parancsokat teljesítenem. De majd túlteszem magam rajta, becsszó.

A repülőn is inkább becsuktam a szemem és aludtam, minthogy ilyesmin törjem a fejemet. Jó döntés volt, nem?

Voltak kellemetlen előérzeteim az utazást illetően. Nem éreztem magam felkészültnek. Nem tudtam, hogy mik a látnivalók, és hogy hol vannak, nem tudtam, mit akarok csinálni, amikor nem nézek korcsolyát (mert akkor még azt hittem, hogy túl sok ilyen idő lesz), és voltak rossz sejtelmeim a repülővel kapcsolatban is. Nagyon fontosnak éreztem, hogy gondosan elköszönjek mindenkitől, mielőtt elutazom. Butaság vagy sem, nem tudom, de egyébként semmi gond nem volt a repüléssel, leszámítva az egy órás késést, amivel indultunk. Egészen a gép elején ültem, ablak mellett, és bámultam boldogan kifele. Aludtam is egy nagyot, ami egyébként nem ártott, mert előtte éjszaka ezt nem igazán vittem túlzásba. Aztán mikor elindultunk le, a felhők alá, és megláttam Svédországot, hirtelen elszállt minden idegességem. Dacára annak, hogy minden alaposan be volt havazva. Ilyen otthonosan és barátságosan kinéző országot én még nem láttam, nem mintha nagy világutazó lennék… de tényleg. Egyébként minden más is megerősítette ezt az érzést. Minden bolt előtt cserépben nárciszok nőnek, és agresszíven kidugják a fejüket a hóból, az autósok pedig egészen lassan jönnek egészen a zebráig, és minden gyalogost átengednek. Hihetetlen. És annyiban jobbak még az angoloknál is, hogy az út jó oldalán közlekednek.

A repülőtéren futottam össze először magyar rajongókkal, és találtam is valakit, aki ugyanott lakott, mint én, úgyhogy úgy döntöttünk, együtt maradunk. És vicces és hihetetlen módon megtaláltuk a buszt, ami bevitt a városba, és gond nélkül megtaláltuk (még jó, hogy felírtam) a megfelelő villamost, és aztán a szállást is.

A szálláson további rajongókba botlottunk, és elég hamar megegyeztünk abban, hogy elmegyünk nézni az esti edzéseket (a fiúkat, naná!) Főleg, hogy tudtam, hogy nem fogom élőben látni a fiúk versenyét, és hogy ez az egyetlen lehetőségem, hogy megnézzem őket magamnak, eszem ágában nem lett volna kihagyni. Szóval lecuccoltunk, és némi keresgélés után az arénát is megtaláltuk. (Annyira nem volt nehéz, egyenesen kellett menni sokáig, ugyanazon az úton, ahol laktunk. Továbbá elég nagy és feltűnő is volt.) Aztán a kapunál leolvasták a jegyünket, és hirtelen benn voltunk. Akkor még nem tudtuk, hogy mennyire veszik komolyan a helyeket, ahova szólnak a jegyek (semennyire), úgyhogy egy kicsit még keringtünk, mielőtt bedugtuk volna az orrunkat a tényleges lelátóra.

Hogy ki volt az első, akit megláttam? Nagyon kínos, de azért bevallom. Igazság szerint kicsit korán érkeztünk, és még a párosok edzésének a végét éppen elcsíptük. Szóval az első, akit megláttam… hát, John Baldwin volt :) Akit egyáltalán nem szeretek, sőt. De mégis, ahogy megláttam a fejét, és az agyam azonnal kapcsolt, és körbenézegetett, hogy megtalálja Rena Inoue-t is, aztán Brooke Castile-t és Ben Okolskit, és amíg a szemem tőlem tök függetlenül járt, tudatosodott bennem, hogy ez most igazi. Hogy az, amit ősz óta tervezek-szervezek, vagyonokat költök rá, az ettől a pillanattól kezdve nem terv és álom, hanem valóság. És hogy én is itt vagyok, és ők is itt vannak, és itt világbajnoki címek fognak eldőlni. Ettől pedig leírhatatlanul jól éreztem magam, leültem az első adandó székre, és örültem. Alaposan.

Aztán pedig jöttek sorban a fiúk. Este héttől, éjfélig. Gyakorlatilag egész éjjel. (Oké, ez nagyon szexuálisan hangzik, de sajnos ez csupán félrevezetés, mert semmi olyasmi nem történt.) Igaz, nem mindenki jelent meg, és dugta ki az orrát edzésre. De ott volt Stéphane Lambiel, Jeremy Abbott, Tomás Verner, Daisuke Takahashi, Jeffrey Buttle, Patrick Chan, és természetesen az én drága szívem-lelkem, Johnny Weir. Johnnyról azt érdemes tudni, hogy az idei évadig nem szerettem különösebben. Szép volt amit az Olimpián produkált Hattyúként, de ez minden. Tavaly szimpatizáltam vele, mikor elkezdte kicsinálni az amerikai sajtó, és mikor a lihegőben zokogott az amerikai bajnokságon. De amikor az idén először láttam, mégpedig a Kínai Kupán a kűrjét (amit meg se akartam nézni, mert én őt úgyse szeretem), hirtelenjében beleszerettem. Mert valahogy az idén ez az edzőváltás is bejött neki, meg az új programjai is. Illetve nem tudom, hogy neki bejöttek-e, de nekem nagyon. Elkezdtem gondolkozni rajta, hogy talán mint embert is szeretném, és olvastam vele interjúkat, de elég hamar abbahagytam, mert rájöttem, hogy jobban járok, ha csak azt nézem, hogy milyen szépen korcsolyázik, meg milyen szép ő maga is, na meg milyen tökéletesen kerek feneke van, amit úgy szívem szerint alaposan megmarkolnék.* És csodák csodájára, az évad folyamán még a nyilatkozatai meg a blogja is elkezdett normális lenni. Szóval odavagyok.

És ez a csoda, ez a fenom, ez a kivételes jelenség ott korcsolyázott az orrom előtt, mintegy három méterre. (Mert én a korlátot támasztottam, és meregettem a szememet. Na igen.) És akkor már végképp tudtam, hogy ez egy nagyon jó hét lesz. Persze a többi magyar lányok leginkább joubertisták voltak, amit ugyan nem értek meg, de tolerálok, mert ők is toleráltak engem, és komoly vitába bonyolódtunk, hogy miért is szeretjük azt, akit szeretünk. Illetve ez nem egészen igaz, mert nem vitatkoztunk – egyszerűen csak indokoltunk, és megértően bólogattunk. És én próbáltam nekik elmagyarázni, hogy Johnny a legszebb pasi a mezőnyben, és hogy Daisuke se lenne rossz, csak csinálna valamit a hajával (ebben nem értettünk egyet, mások szerint a haja a legjobb), aztán szóba került Tomás is, sőt, Stéphane is, de nekem nem kéne olyan pasi, aki képes volt járni Carolina Kostnerrel. Végülis, döntő érvként felvetettem, hogy azért én a leginkább mégiscsak Johnnytól szeretnék gyereket, ha már így választhatok, mert milyen szép gyerekeim lehetnének tőle. Továbbá, ha fizetné a tartásdíjat, legalább tízen elmehetnénk jövő tavasszal Los Angelesbe belőle. :) És ezzel a kijelentésemmel sajnos magamra zúdítottam, hogy rendszeresen rákérdeztek, hogy segítsenek-e a kerítéssel, és hogy hogy áll a légyottom megszervezése vele. :) (Mentségemre legyen mondva, hogy nagyjából háromnegyed 12 volt, mikor mindez elhangzott, és hogy alig aludtam az éjjel, továbbá Johnny tényleg nagyon szép volt élőben.) Abban mindenesetre megegyeztünk, hogy ha véletlenül sikerülne összefutni vele, akkor megkérdezem tőle, hogy “may I have children with you please?” és hogyha azt mondja, hogy igen, akkor remek, ha meg azt, hogy nem, akkor megegyezek vele, hogy egy fénykép is megteszi. Nem tudom, elhitték-e, hogy tényleg megkérdezném, de azt hiszem, megkérdeztem volna, ha másért nem, hát azért, hogy lássam, milyen képet vág :) (Nincsenek rám jó hatással a korcsolyarajongók, tudom. Mondták már.)

Na, akkor ennyit a férfiszépségről, ha már így lejárattam magam. :)

Az a kellemetlen élmény ért – nem is annyira engem, mint másokat -, hogy mikor hétfőn délután megérkeztem a szállásra, egyedül voltam a nyolcágyas szobában. De mikor hajnali egy körül visszaértem az edzésről, és mint egy tank berontottam a szobába, már valaki aludt odabenn. Remélem, nem ébresztettem fel – bár reggel nem mondott róla semmit. Kedden este viszont ő ébresztett fel engem, ezért viszont szerda reggel bocsánatot kért. Azt hitte, hogy minden este éjfél utánig kimaradok, és egyébként az egy ominózus alkalom kivételével igaza is volt. Szegény. Az utolsó éjszakámra lettünk csak heten a szobában, de mivel majdnem mind egyszerre értünk haza a női kűrről, ezért nem nagyon zavartunk senkit. A szállás másik bája abban rejlett, hogy az első két reggelemen egy félig svéd, félig angol pasas szórakoztatott, és nagyon próbált beszervezni valami MLM marhaságba, én meg nem nagyon hagytam magam. Nem sajnáltam különösebben, amikor szerdán reggel mondta, hogy el kell utaznia. Meghagyta az e-mailjét, hogyha esetleg meggondolnám magam, de mivel az első kukába kivágtam a céduláját, nem hiszem, hogy erre sor kerülne. Nem tudom, miért nem látta be, hogy kevéssé meggyőző bizonyíték az ő szélsebes vagyonosodására az, hogy ugyanabban a külvárosi, olcsó, lepukkant hostelben szállt meg, mint én :)

Kedden reggelre szereztem magamnak programot, ugyanis az FSU rajongói tábor hirdetett rajongói világbajnokságot, úgyhogy hajnali fél 10 körül találkoztunk a Scandinavium aréna előtt, és elmentünk közösen korcsolyázni. Én, természetesen kilenc előtt kicsivel ott szobroztam, és neurotizáltam (már ha van ilyen szó), hogy mi van, ha el se jönnek, vagy ha elkerüljük egymást, vagy ha későn jöttem, és elmentek nélkülem, vagy ilyesmi. Nem is mertem előszedni a transzparensemet, csak amikor már másik emberek is jöttek, és biztos volt, hogy legalább ketten lesznek még rajtam kívül. Sőt, még valaki olyan is adódott, aki tudta, hogy hova megyünk, ami elég meglepő, mert az illető japán volt, és soha nem járt még Svédországban korábban.

Az esetből a tanulság az, hogy SOHA nem szabad kölcsönzői korcsolyával versenyezni. Szó sincs róla, hogy csorba lenne, vagy éppen el lenne kopva az éle. Egész egyszerűen ugyanis nincs éle. Nem mintha olyan nagy korcsolyabajnok lennék, de ez a kölcsönzői korcsolya gyakorlatilag tragikus volt, és erről így vélekedett mindenki más is, aki nem hozott magával sajátot. De azért az esemény végére jutott mindenkinek valamilyen érem – volt, akinek technikára, volt, akinek művészi hatásra, volt, akinek arra, hogy kihozta magából a bensejében rejtező kurvát/dívát, volt, aki egyedüli versenyzőként a férfi mezőnyben férfi bajnok lett, járt aranyérem a legnagyobb esésre, és a maradék ketten – a kölcsönkorcsolyások – elismerésben részesültünk a megtett erőfeszítéseinkért, és a novice verseny megosztott győztesei lettünk. :) Hát így volt. Volt ezen felül még egy bírónk, aki bírói teendői mellett edzősködött és koreografált is, és megpróbálta kihozni az egy szem férfiversenyzőnkből a hattyút (mindenki másból a kurvát/dívát, de belőlem nem sikerült, én túl sokat nevettem – be is ismertem, hogy Emily Hughes a példaképem -, és végül volt, aki hajlandó volt vállalni, hogy benne két kurva is lakik, és ez megmagyarázza, hogy nekem miért nincs), de a végeredmény inkább galambra hasonlított. Oké, ez azt hiszem nagyon kaotikus mindazoknak, akik nem voltak ott, de én nagyon jól szórakoztam, és szerintem a többiek is.

Ezután mind éhesek voltunk, úgyhogy néhányan összecsapódtunk, és elmentünk enni – és nem is akárhová, hanem Skandinávia legnagyobb plázájába, ami egyébként plázához képest egészen otthonos volt, és nekem nem is tűnt túl nagynak. Akkor ettem azt a bizonyos húsgolyós szendvicset, miután az egyetlen bennszülött svéd, aki véletlen közénk keveredett, biztosított róla, hogy az nagyon autentikus svéd eledel. Finom volt egyébként. Nem olyan, mint az IKEA húsgolyó (amit nyilván mégiscsak magyar szakácsok csinálnak, a magyar ízléshez igazítva), de finom. Továbbá ebéd közben írtam képeslapokat, amik elvileg jócskán megelőztek hazafelé jövet. Ez csak azért vicces, mert kedden délután dobtam be őket a ládába, amit elvileg délután 5 körül ürítettek, és eddig mindenki arról számolt be, hogy csütörtökre befutottak. Ezek után sajnos muszáj volt visszasprintelnem a szállásra, elkövettem ugyanis egy igen súlyos hibát. Vittem magammal három készlet akkut a fényképezőgépbe, plusz két készlet elemet. És nem a szálláson hagytam az egészet? És nem kifogytak az elemeim az FSU bajnokság kellős közepén? Szóval visszamentem az elemekért, aztán begyalogoltam a belvárosba. Elég szép, tiszta idő volt, csak nagyon hideg. Még Amundsen is (a pingvin, akinek egy pár hete névre volt szüksége) jobbnak látta, hogyha a táskámban marad, biztonságban. A belvárost egyébként nem volt könnyű megtalálni, kb. háromszor körbesétáltam körülötte, mire rájöttem, hogy be kellene menni a közepébe. Aztán már nagyon fáztam, és nagyon fáradt voltam, és ez ellen mindenképp tenni kellett valamit.

Mégis, mi mást lehetne tenni ilyen esetben? Bementem természetesen egy könyvesboltba :) Szakmai ártalom, egyértelműen. Amit megfigyeltem Göteborgban, az az, hogy a könyvesboltok egytől egyig ápiszként is funkcionálnak, kivéve a Pocket Shop nevű láncot, akik nem. Ahova beültem, az egy nagy bolt volt, volt benne kávézó is, és aranyáron ugyan, de hatalmas bögre, nagyon finom forró csokit adtak. (Árfekvésben azt a megfigyelést tettem, hogy nagyjából és többnyire minden háromszor annyiba kerül, mint itthon. Aminek fényében nagyon is olcsók voltak a belépők a versenyekre, meg a szállásom is.) Árultak továbbá más nagy csodákat is: vannak a klasszikus svéd mesék, Astrid Lindgren meséi, Harisnyás Pippi meg Juharfalvi Emil, meg az a száz és száz, amit nem fordítottak le magyarra, meg az a néhány, amit lefordítottak, de nem láttam róla lapokat, mint mondjuk a Mio, édes fiam, vagy a Ronja, a rabló lánya, meg Az ifjú mesterdetetktív, vagy éppen a Pirosházi történetek meg Háztetey Károly, csak ezt az utóbbi kettőt nem olvastam. ott van Nils Holgerson, és ott van Pettson és Findusz is. Még múminokat is láttam, pedig azt hittem, hogy Tove Jansson finn volt – de mint kiderült, Finnországban élő svéd kisebbség volt. (Most, hogy így belegondolok, rájöttem, hogy nagyon szeretem Astrid Lindgrent. Na tessék.) És mindezen szereplőkkel árultak képeslapokat. Naná, hogy bevásároltam. Szóval ez részint titkos információ, részint persze nem, de meglepően sok svéd mesefigurás képeslappal bírok. Kár, hogy itthon ilyesmit nem csinálnak, szerintem lenne sikere mondjuk Mazsolás, vagy Frakkos, vagy tévémacis, vagy Boribonos vagy tudomisénmilyenes képeslapoknak. (Én legalábbis tökre örülnék nekik.) Telhetetlen méhecskét meg Kököjszi és Bobojszát nekem!

Lényegében htaalmasat túráztam a városban, a térképem szerint jó 15 km-t legyalogoltam, úgyhogy mikor fél 9 körül visszaértem a szállásra, bedőltem az ágyba, és aludtam reggelig (kivéve, mikor a szobatársam megérkezett, és felkapcsolta a lámpát, de az se zavart túl sokáig.) A terv ugyan az volt, hogy este, a párosok rövidje után találkozunk a FSU versenyzőkkel, és tartunk díjkiosztót, de az igazság az, hogy arra se bírtam felkelni. (Mint utóbb kiderült, amúgy sem találtak semmit, ami olyan későn nyitva lett volna, és elhalasztották az egészet másnapra, amikor egyébként megint nem lett belőle semmi, mert csak hárman jöttünk össze, és a másik kettő amerikai volt, vastagabb pénztárcával, mint az enyém. Igaz, még csak nem is ez volt a döntő indok, amiért nem ültem be velük a méregdrága olasz étterembe, sokkal inkább az, hogy nagyon álmos voltam, meg másnap reggel indulnom kellett haza, és nem éreztem magabiztosnak magam két bennszülött, angol anyanyelvű között. Meggyőződésem, hogy három ember nem megfelelő mennyiség szociális szempontból, és jelen felállásban nagyon is “a harmadiknak” éreztem magam.)

Szükségem is volt a nagy pihenésre, mert szerdán maratoni napom volt a jégpályán. Fél kilenc körül értem ki, ami még pont elég volt hozzá, hogy leírjam a faliújságról az indulási sorrendet, illetve hogy felkészüljek a plüssállatok bedobálására (amire a kűrben azt hittem, hogy nem lesz lehetőségem, mert hátra szól a jegyem – akkor még nem tudtam, hogy mindenki oda ül, ahova tud helyezkedni, és igazán bedobálhattam volna őket akkor is). Még a legtöbb másik rajongó is úgy vélte, hogy minimum mártír vagyok, hogy végigültem 10 csoportnyi női rövidprogramot, de ami azt illeti, a túlnyomó részét nagyon élveztem. Arról nem is beszélve, hogy például összesen egy Carmen volt az 53-ból, és egyik zenéből sem volt kettőnél több – bár volt, amikor a kettő egyforma egymás után következett, és azt viccesnek találtuk. Szegény második versenyző persze biztos kevésbé. Egyébként is, bizonyos szempontból kicsit jobban is szeretem a rövid programot, mint a kűrt, mert van benne valami szabályos, valami összemérhető. Mao Asada csodálatos volt, és csodálatos volt Yu-Na Kim is, dacára a hibájának. És nagyon szépen futott Sebestyén Juli is, annak ellenére, hogy rontotta a kombinációját, és iszonyúan örültem, hogy Kimmie Meissner tisztességes rövidet produkált. Hozzá is vágtam egy sárga kacsát, elismerésem jeléül. :) (Carolina Kostner pontjait nem értem, soha nem is értettem, és nem vagyok hajlandó foglalkozni vele.) A másik nagy örömöm volt, hogy akiket nagyon szerettem volna, mind futhattak kűrt. Egyébként pedig nagyon úgy tűnt, hogy irtó klassz a közönség, és ezt mindenki más is megerősítette mindezidáig, még a versenyzők is. Egy-egy esésnél a közönség egy emberként sóhajtott fel, és utána vastapssal biztatta a versenyzőt, hogy ne adja fel. Szóval klassz volt, igazán, még ha tíz csoport egy kicsit talán tényleg sok. Így aztán, hat körül, mikor vége lett, igazán azt terveztem, hogy hazamegyek és alszom. De közben jöttek másik emberek, akiket az elmúlt napokról már ismertem, és azt javasolták, hogy maradjak a párosokra is. Amire ugyan nem volt jegyem, de megnyugtattak, hogy az nem számít, hogy már előző nap is nagyon sokan a reggeli edzésre váltott jeggyel maradtak benn estig. Meg kell, hogy mondjam, hogy a lelkiismeretem némiképp tiltakozott, továbbá hogy az első pár csoportot amolyan élőhulla állapotban ültem végig, de aztán a végére felébredtem, és bár alapesetben nem szeretem a párosokat (olyanok nekem mint a horrorfilm, kispárna mögül kell nézni, mert félek, hogy mi fog történni), de igazán gyönyörű dolgokat mutattak. Így történhetett, hogy reggel 8:15-kor elhagytam a szállást, és 23:55 körül indultam vissza. És akkor még azt hiszik, hogy aki elmegy korcsolyaversenyt nézni, az jól kipiheni magát. Hát a csodákat, kemény munka ennyi órán át korcsolyát nézni. És az edzőpályára még csak be se engedtek!

Hogy az ellógott és ki nem fizetett párosokat jóvá tegyem, csütörtök reggel első dolgom volt jegyet venni az originál jégtáncra – mégpedig a drágábbik típusból. Alapesetben nem vagyok a jégtáncnak nagy rajongója, és bár gondolkoztam rajta még itthon, hogy vegyek-e rá jegyet, végül nem vettem, merthogy a Domnina/Shabalin kettős úgysem lesz ott. De közben rájöttem, hogy nagyon sokan viszont ott lesznek, és hogy mégiscsak kíváncsi vagyok rájuk. Meg arra is rájöttem, hogy bár a jégcsarnokban is hideg van, az utcán még a szél is fúj. Úgyhogy délelőtt egy kicsit sétáltam a városban, aztán egy órától beültem jégtáncot nézni, aztán megint 11 után jöttem ki este a csarnokból, miután vége volt a női versenynek.

*** folytatása következik, de most már kidőlök, muszáj aludnom egy kicsit. ***

*a szerkesztő jegyzete: szeretném tudni, miért éreztem kényszert, hogy ilyesmiket mondjak. Nem, nem akarom, és soha nem is akartam megfogdosni egyik korcsolyázó egyik testrészét sem. Még akkor sem, ha Johnny Weir hátsója valóban szép, formás. Gondolom szokás szerint valaki olyannak akartam mutatni magam, aki nem vagyok, van ez így.

Kategória: Mindennapok | Címke: , , , | Hozzászólás most!

Unalmas bejegyzés

Szeretek este végigsétálni a Váci utcán. Alig hallani arrafelé magyar szót, és kicsit mindig olyan érzésem támad, mintha külföldön lennék. Nyaralni. Turistáskodni.

Persze amúgy is mindjárt megyek külföldre, szóval nem is lenne szükségem ilyen pótszerekre. De attól még szeretem.
Most lemegyek a földszintre, csinálok magamnak egy szendvicset, meg beengedem a macskát (azt hiszem, mostanra már visszacserélték az UFÓk, mert magához képest normálisan viselkedik), és utána eldöntöm, akarok-e még írni.

Meglehetősen felkészületlenül utazom, ha tudni akarjátok az igazat. Kicsit lámpalázas is vagyok miatta. Igazából nincsen pontos tervem, nem tudom, mik a látványosságok és hol vannak, még útikönyvem sincs. Igaz, hogy egy délelőttöt másik emberekkel fogok tölteni, egy estét, egy egész napot és egy másiknak a kétharmadát a jégcsarnokban, és túl sok időm nem marad szabadon (és valószínűleg még akkor is esni fog az eső), de azért mégis. Lehet, hogy holnap összeütök valami jó kis tervet. Arra a pár szabad órácskára, ami marad. Meglátjuk.

Amúgy meg nem is emiatt kéne igazán aggódnom. Végtére is a repülő csak elvisz valahova, remélhetőleg Göteborgba – és ott meg kell lennie transzferbusznak, ami elvisz a villamoshoz, ami pedig elvisz a szállásra. Sokkal inkább aggaszt a fordításom, amivel nagyon el vagyok maradva. Sokkal inkább, mint megengedhető lenne. Nem mintha nem lenne még mindig behozható a lemaradásom. Egyszerűen csak arról van szó, hogy nagyon nehéz lesz behozni – főleg úgy, hogy öt napot kihagyok. És attól tartok, hogy nem lesz könnyű úgy élvezni öt napot, hogy ne törjem a fejem a határidőn. Brr.

Ráadásul még a kívánságlistámat is össze kell állítani a VB-re. Mármint hogy milyen helyezéseket szeretnék látni. Ezt talán majd holnap. Azt hiszem. Addig is, jó éjt mindenkinek.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!