Svédország, korcsolya, meg ami hozzá tartozik I.

Tegnap este hazaérkeztem, épségben. Nagyjából erre az egy napra volt szükségem ahhoz, hogy felzárkózhassak mindazzal, ami történt, amíg nem voltam itthon. Leginkább persze a nagy kupac képeslapot kellett “feldolgozni”, amiket kaptam, és elolvasni, hogy mi történt a korcsolya-fórumokon időközben. Ja, és meg kellett néznem a fiúkat a tévében, természetesen. :)

Mit mondhatnék? Most őszintén? Soha ilyen kalandom nem volt még. Nagy kaland volt London is tavaly nyáron, de teljesen másfajta kaland. Az olyan tudom, hova megyek, és turistáskodni fogok, és meghódítom a világot típusú kaland volt; magányos kaland. Ez viszont olyan kaland volt, hogy sok-sok száz, de inkább sok ezer emberrel együtt akartam csinálni valamit, és ami nem kevésbé meglepő, az az, hogy sikerült. Bizony, beszélgettem többé-kevésbé vadidegen emberekkel, meg ilyesmi. Pedig ez azért abszolút nem jellemző rám. Sőt.

Fényképeztem is, igaz, nem a versenyeket. Arra már az ősszel rájöttem Zágrábban, hogy sokkal jobban szeretem nézni a versenyeket, mint fényképezni. Bár nagyon jó fotókat lehet csinálni egy jó fényképezőgéppel… de nekem nem olyanom van, amivel érdemes megpróbálni, azon kívül pedig nagyon sokat elmulaszt a korcsolyázásból, aki fotózik. Szóval én a nézést választottam – ennyi sok pénzért szerintem okosan is tettem. De a városban azért fényképeztem. Igaz, elég kevés az értékelhető felvétel, arról nem is beszélve, hogy iszonyú hideg volt, és fázott a kezem, plusz emellett hol a hó szakadt, hol pedig szikrázóan sütött a nap, de az LCD-t se így, se úgy nem láttam. De majd átnézem a termést, aztán valami lesz.

A legjobb dolgok a héten?

  • Mao Asada világbajnok
  • Kimmie Meissner, aki kedves
  • az FSU rajongói világbajnokság
  • a svéd húsgolyós szendvics
  • a barátságos rajongók, a másik emberek
  • Sebestyén Juli kűrje
  • Johnny Weir feneke
  • a “Johnny Weir gyerekei” running joke
  • amikor ki- (és meg-) “boo”-oltuk a bírókat
  • John Kerr szoknyában. Kiltben. Mindegy, a lényeg az, hogy fellibbentette :)

És a legeslegeslegeslegjobb dolog a héten? Mindezt megélni. Ott lenni, tapsolni, ugrálni, zászlót lengetni, rekedtre ordítani magunkat a hidegben. Kifejezetten addiktív dolog. Őrülten töröm a fejem, hogy mikor és hova tudok legközelebb menni. Mert menni kell. Mert korcsolyát nézni élőben félelmetesen nagyon istenien tökéletes dolog. Hát ezért.

Aki nem akar hosszas élménybeszámolókat olvasni, az most be is fejezheti mára, mert nekem még nagyon-nagyon sok mesélnivalóm van, de nem tudom, hogy mennyire lesz érdekes. Egyszerűen csak muszáj megörökítenem, mi történt, és hogyan éltem meg. És mivel holnaptól megint kőkeményen fordítani kell (egy olyan dolog, amiről kellemesen elfeledkeztem a héten), muszáj most leírnom mindent, amíg még a fejemben van. Az egész mindenség – a könyv, a bolt, és más hasonló dolgok – hazafelé a repülőn kezdtek eszembe jutni. És egyáltalán nem volt kellemes. Ami meglepő egyébként, elvégre elvileg szeretem a munkámat. De most, valahogy sokkal szürkébbnek, unalmasabbnak és szörnyűbbnek tűnt, hogy egy ilyen hetet töltöttem Göteborgban. (Amit egyébként autentikusan Jöteborjnak mondanak, csak a szó végi j-t félig elnyelik. Elég viccesen hangzik, úgy mellesleg.) Kifejezetten rossz volt belegondolni, hogy kedden vissza kell állnom a pult mögé, telefont kapkodnom, és parancsokat teljesítenem. De majd túlteszem magam rajta, becsszó.

A repülőn is inkább becsuktam a szemem és aludtam, minthogy ilyesmin törjem a fejemet. Jó döntés volt, nem?

Voltak kellemetlen előérzeteim az utazást illetően. Nem éreztem magam felkészültnek. Nem tudtam, hogy mik a látnivalók, és hogy hol vannak, nem tudtam, mit akarok csinálni, amikor nem nézek korcsolyát (mert akkor még azt hittem, hogy túl sok ilyen idő lesz), és voltak rossz sejtelmeim a repülővel kapcsolatban is. Nagyon fontosnak éreztem, hogy gondosan elköszönjek mindenkitől, mielőtt elutazom. Butaság vagy sem, nem tudom, de egyébként semmi gond nem volt a repüléssel, leszámítva az egy órás késést, amivel indultunk. Egészen a gép elején ültem, ablak mellett, és bámultam boldogan kifele. Aludtam is egy nagyot, ami egyébként nem ártott, mert előtte éjszaka ezt nem igazán vittem túlzásba. Aztán mikor elindultunk le, a felhők alá, és megláttam Svédországot, hirtelen elszállt minden idegességem. Dacára annak, hogy minden alaposan be volt havazva. Ilyen otthonosan és barátságosan kinéző országot én még nem láttam, nem mintha nagy világutazó lennék… de tényleg. Egyébként minden más is megerősítette ezt az érzést. Minden bolt előtt cserépben nárciszok nőnek, és agresszíven kidugják a fejüket a hóból, az autósok pedig egészen lassan jönnek egészen a zebráig, és minden gyalogost átengednek. Hihetetlen. És annyiban jobbak még az angoloknál is, hogy az út jó oldalán közlekednek.

A repülőtéren futottam össze először magyar rajongókkal, és találtam is valakit, aki ugyanott lakott, mint én, úgyhogy úgy döntöttünk, együtt maradunk. És vicces és hihetetlen módon megtaláltuk a buszt, ami bevitt a városba, és gond nélkül megtaláltuk (még jó, hogy felírtam) a megfelelő villamost, és aztán a szállást is.

A szálláson további rajongókba botlottunk, és elég hamar megegyeztünk abban, hogy elmegyünk nézni az esti edzéseket (a fiúkat, naná!) Főleg, hogy tudtam, hogy nem fogom élőben látni a fiúk versenyét, és hogy ez az egyetlen lehetőségem, hogy megnézzem őket magamnak, eszem ágában nem lett volna kihagyni. Szóval lecuccoltunk, és némi keresgélés után az arénát is megtaláltuk. (Annyira nem volt nehéz, egyenesen kellett menni sokáig, ugyanazon az úton, ahol laktunk. Továbbá elég nagy és feltűnő is volt.) Aztán a kapunál leolvasták a jegyünket, és hirtelen benn voltunk. Akkor még nem tudtuk, hogy mennyire veszik komolyan a helyeket, ahova szólnak a jegyek (semennyire), úgyhogy egy kicsit még keringtünk, mielőtt bedugtuk volna az orrunkat a tényleges lelátóra.

Hogy ki volt az első, akit megláttam? Nagyon kínos, de azért bevallom. Igazság szerint kicsit korán érkeztünk, és még a párosok edzésének a végét éppen elcsíptük. Szóval az első, akit megláttam… hát, John Baldwin volt :) Akit egyáltalán nem szeretek, sőt. De mégis, ahogy megláttam a fejét, és az agyam azonnal kapcsolt, és körbenézegetett, hogy megtalálja Rena Inoue-t is, aztán Brooke Castile-t és Ben Okolskit, és amíg a szemem tőlem tök függetlenül járt, tudatosodott bennem, hogy ez most igazi. Hogy az, amit ősz óta tervezek-szervezek, vagyonokat költök rá, az ettől a pillanattól kezdve nem terv és álom, hanem valóság. És hogy én is itt vagyok, és ők is itt vannak, és itt világbajnoki címek fognak eldőlni. Ettől pedig leírhatatlanul jól éreztem magam, leültem az első adandó székre, és örültem. Alaposan.

Aztán pedig jöttek sorban a fiúk. Este héttől, éjfélig. Gyakorlatilag egész éjjel. (Oké, ez nagyon szexuálisan hangzik, de sajnos ez csupán félrevezetés, mert semmi olyasmi nem történt.) Igaz, nem mindenki jelent meg, és dugta ki az orrát edzésre. De ott volt Stéphane Lambiel, Jeremy Abbott, Tomás Verner, Daisuke Takahashi, Jeffrey Buttle, Patrick Chan, és természetesen az én drága szívem-lelkem, Johnny Weir. Johnnyról azt érdemes tudni, hogy az idei évadig nem szerettem különösebben. Szép volt amit az Olimpián produkált Hattyúként, de ez minden. Tavaly szimpatizáltam vele, mikor elkezdte kicsinálni az amerikai sajtó, és mikor a lihegőben zokogott az amerikai bajnokságon. De amikor az idén először láttam, mégpedig a Kínai Kupán a kűrjét (amit meg se akartam nézni, mert én őt úgyse szeretem), hirtelenjében beleszerettem. Mert valahogy az idén ez az edzőváltás is bejött neki, meg az új programjai is. Illetve nem tudom, hogy neki bejöttek-e, de nekem nagyon. Elkezdtem gondolkozni rajta, hogy talán mint embert is szeretném, és olvastam vele interjúkat, de elég hamar abbahagytam, mert rájöttem, hogy jobban járok, ha csak azt nézem, hogy milyen szépen korcsolyázik, meg milyen szép ő maga is, na meg milyen tökéletesen kerek feneke van, amit úgy szívem szerint alaposan megmarkolnék.* És csodák csodájára, az évad folyamán még a nyilatkozatai meg a blogja is elkezdett normális lenni. Szóval odavagyok.

És ez a csoda, ez a fenom, ez a kivételes jelenség ott korcsolyázott az orrom előtt, mintegy három méterre. (Mert én a korlátot támasztottam, és meregettem a szememet. Na igen.) És akkor már végképp tudtam, hogy ez egy nagyon jó hét lesz. Persze a többi magyar lányok leginkább joubertisták voltak, amit ugyan nem értek meg, de tolerálok, mert ők is toleráltak engem, és komoly vitába bonyolódtunk, hogy miért is szeretjük azt, akit szeretünk. Illetve ez nem egészen igaz, mert nem vitatkoztunk – egyszerűen csak indokoltunk, és megértően bólogattunk. És én próbáltam nekik elmagyarázni, hogy Johnny a legszebb pasi a mezőnyben, és hogy Daisuke se lenne rossz, csak csinálna valamit a hajával (ebben nem értettünk egyet, mások szerint a haja a legjobb), aztán szóba került Tomás is, sőt, Stéphane is, de nekem nem kéne olyan pasi, aki képes volt járni Carolina Kostnerrel. Végülis, döntő érvként felvetettem, hogy azért én a leginkább mégiscsak Johnnytól szeretnék gyereket, ha már így választhatok, mert milyen szép gyerekeim lehetnének tőle. Továbbá, ha fizetné a tartásdíjat, legalább tízen elmehetnénk jövő tavasszal Los Angelesbe belőle. :) És ezzel a kijelentésemmel sajnos magamra zúdítottam, hogy rendszeresen rákérdeztek, hogy segítsenek-e a kerítéssel, és hogy hogy áll a légyottom megszervezése vele. :) (Mentségemre legyen mondva, hogy nagyjából háromnegyed 12 volt, mikor mindez elhangzott, és hogy alig aludtam az éjjel, továbbá Johnny tényleg nagyon szép volt élőben.) Abban mindenesetre megegyeztünk, hogy ha véletlenül sikerülne összefutni vele, akkor megkérdezem tőle, hogy “may I have children with you please?” és hogyha azt mondja, hogy igen, akkor remek, ha meg azt, hogy nem, akkor megegyezek vele, hogy egy fénykép is megteszi. Nem tudom, elhitték-e, hogy tényleg megkérdezném, de azt hiszem, megkérdeztem volna, ha másért nem, hát azért, hogy lássam, milyen képet vág :) (Nincsenek rám jó hatással a korcsolyarajongók, tudom. Mondták már.)

Na, akkor ennyit a férfiszépségről, ha már így lejárattam magam. :)

Az a kellemetlen élmény ért – nem is annyira engem, mint másokat -, hogy mikor hétfőn délután megérkeztem a szállásra, egyedül voltam a nyolcágyas szobában. De mikor hajnali egy körül visszaértem az edzésről, és mint egy tank berontottam a szobába, már valaki aludt odabenn. Remélem, nem ébresztettem fel – bár reggel nem mondott róla semmit. Kedden este viszont ő ébresztett fel engem, ezért viszont szerda reggel bocsánatot kért. Azt hitte, hogy minden este éjfél utánig kimaradok, és egyébként az egy ominózus alkalom kivételével igaza is volt. Szegény. Az utolsó éjszakámra lettünk csak heten a szobában, de mivel majdnem mind egyszerre értünk haza a női kűrről, ezért nem nagyon zavartunk senkit. A szállás másik bája abban rejlett, hogy az első két reggelemen egy félig svéd, félig angol pasas szórakoztatott, és nagyon próbált beszervezni valami MLM marhaságba, én meg nem nagyon hagytam magam. Nem sajnáltam különösebben, amikor szerdán reggel mondta, hogy el kell utaznia. Meghagyta az e-mailjét, hogyha esetleg meggondolnám magam, de mivel az első kukába kivágtam a céduláját, nem hiszem, hogy erre sor kerülne. Nem tudom, miért nem látta be, hogy kevéssé meggyőző bizonyíték az ő szélsebes vagyonosodására az, hogy ugyanabban a külvárosi, olcsó, lepukkant hostelben szállt meg, mint én :)

Kedden reggelre szereztem magamnak programot, ugyanis az FSU rajongói tábor hirdetett rajongói világbajnokságot, úgyhogy hajnali fél 10 körül találkoztunk a Scandinavium aréna előtt, és elmentünk közösen korcsolyázni. Én, természetesen kilenc előtt kicsivel ott szobroztam, és neurotizáltam (már ha van ilyen szó), hogy mi van, ha el se jönnek, vagy ha elkerüljük egymást, vagy ha későn jöttem, és elmentek nélkülem, vagy ilyesmi. Nem is mertem előszedni a transzparensemet, csak amikor már másik emberek is jöttek, és biztos volt, hogy legalább ketten lesznek még rajtam kívül. Sőt, még valaki olyan is adódott, aki tudta, hogy hova megyünk, ami elég meglepő, mert az illető japán volt, és soha nem járt még Svédországban korábban.

Az esetből a tanulság az, hogy SOHA nem szabad kölcsönzői korcsolyával versenyezni. Szó sincs róla, hogy csorba lenne, vagy éppen el lenne kopva az éle. Egész egyszerűen ugyanis nincs éle. Nem mintha olyan nagy korcsolyabajnok lennék, de ez a kölcsönzői korcsolya gyakorlatilag tragikus volt, és erről így vélekedett mindenki más is, aki nem hozott magával sajátot. De azért az esemény végére jutott mindenkinek valamilyen érem – volt, akinek technikára, volt, akinek művészi hatásra, volt, akinek arra, hogy kihozta magából a bensejében rejtező kurvát/dívát, volt, aki egyedüli versenyzőként a férfi mezőnyben férfi bajnok lett, járt aranyérem a legnagyobb esésre, és a maradék ketten – a kölcsönkorcsolyások – elismerésben részesültünk a megtett erőfeszítéseinkért, és a novice verseny megosztott győztesei lettünk. :) Hát így volt. Volt ezen felül még egy bírónk, aki bírói teendői mellett edzősködött és koreografált is, és megpróbálta kihozni az egy szem férfiversenyzőnkből a hattyút (mindenki másból a kurvát/dívát, de belőlem nem sikerült, én túl sokat nevettem – be is ismertem, hogy Emily Hughes a példaképem -, és végül volt, aki hajlandó volt vállalni, hogy benne két kurva is lakik, és ez megmagyarázza, hogy nekem miért nincs), de a végeredmény inkább galambra hasonlított. Oké, ez azt hiszem nagyon kaotikus mindazoknak, akik nem voltak ott, de én nagyon jól szórakoztam, és szerintem a többiek is.

Ezután mind éhesek voltunk, úgyhogy néhányan összecsapódtunk, és elmentünk enni – és nem is akárhová, hanem Skandinávia legnagyobb plázájába, ami egyébként plázához képest egészen otthonos volt, és nekem nem is tűnt túl nagynak. Akkor ettem azt a bizonyos húsgolyós szendvicset, miután az egyetlen bennszülött svéd, aki véletlen közénk keveredett, biztosított róla, hogy az nagyon autentikus svéd eledel. Finom volt egyébként. Nem olyan, mint az IKEA húsgolyó (amit nyilván mégiscsak magyar szakácsok csinálnak, a magyar ízléshez igazítva), de finom. Továbbá ebéd közben írtam képeslapokat, amik elvileg jócskán megelőztek hazafelé jövet. Ez csak azért vicces, mert kedden délután dobtam be őket a ládába, amit elvileg délután 5 körül ürítettek, és eddig mindenki arról számolt be, hogy csütörtökre befutottak. Ezek után sajnos muszáj volt visszasprintelnem a szállásra, elkövettem ugyanis egy igen súlyos hibát. Vittem magammal három készlet akkut a fényképezőgépbe, plusz két készlet elemet. És nem a szálláson hagytam az egészet? És nem kifogytak az elemeim az FSU bajnokság kellős közepén? Szóval visszamentem az elemekért, aztán begyalogoltam a belvárosba. Elég szép, tiszta idő volt, csak nagyon hideg. Még Amundsen is (a pingvin, akinek egy pár hete névre volt szüksége) jobbnak látta, hogyha a táskámban marad, biztonságban. A belvárost egyébként nem volt könnyű megtalálni, kb. háromszor körbesétáltam körülötte, mire rájöttem, hogy be kellene menni a közepébe. Aztán már nagyon fáztam, és nagyon fáradt voltam, és ez ellen mindenképp tenni kellett valamit.

Mégis, mi mást lehetne tenni ilyen esetben? Bementem természetesen egy könyvesboltba :) Szakmai ártalom, egyértelműen. Amit megfigyeltem Göteborgban, az az, hogy a könyvesboltok egytől egyig ápiszként is funkcionálnak, kivéve a Pocket Shop nevű láncot, akik nem. Ahova beültem, az egy nagy bolt volt, volt benne kávézó is, és aranyáron ugyan, de hatalmas bögre, nagyon finom forró csokit adtak. (Árfekvésben azt a megfigyelést tettem, hogy nagyjából és többnyire minden háromszor annyiba kerül, mint itthon. Aminek fényében nagyon is olcsók voltak a belépők a versenyekre, meg a szállásom is.) Árultak továbbá más nagy csodákat is: vannak a klasszikus svéd mesék, Astrid Lindgren meséi, Harisnyás Pippi meg Juharfalvi Emil, meg az a száz és száz, amit nem fordítottak le magyarra, meg az a néhány, amit lefordítottak, de nem láttam róla lapokat, mint mondjuk a Mio, édes fiam, vagy a Ronja, a rabló lánya, meg Az ifjú mesterdetetktív, vagy éppen a Pirosházi történetek meg Háztetey Károly, csak ezt az utóbbi kettőt nem olvastam. ott van Nils Holgerson, és ott van Pettson és Findusz is. Még múminokat is láttam, pedig azt hittem, hogy Tove Jansson finn volt – de mint kiderült, Finnországban élő svéd kisebbség volt. (Most, hogy így belegondolok, rájöttem, hogy nagyon szeretem Astrid Lindgrent. Na tessék.) És mindezen szereplőkkel árultak képeslapokat. Naná, hogy bevásároltam. Szóval ez részint titkos információ, részint persze nem, de meglepően sok svéd mesefigurás képeslappal bírok. Kár, hogy itthon ilyesmit nem csinálnak, szerintem lenne sikere mondjuk Mazsolás, vagy Frakkos, vagy tévémacis, vagy Boribonos vagy tudomisénmilyenes képeslapoknak. (Én legalábbis tökre örülnék nekik.) Telhetetlen méhecskét meg Kököjszi és Bobojszát nekem!

Lényegében htaalmasat túráztam a városban, a térképem szerint jó 15 km-t legyalogoltam, úgyhogy mikor fél 9 körül visszaértem a szállásra, bedőltem az ágyba, és aludtam reggelig (kivéve, mikor a szobatársam megérkezett, és felkapcsolta a lámpát, de az se zavart túl sokáig.) A terv ugyan az volt, hogy este, a párosok rövidje után találkozunk a FSU versenyzőkkel, és tartunk díjkiosztót, de az igazság az, hogy arra se bírtam felkelni. (Mint utóbb kiderült, amúgy sem találtak semmit, ami olyan későn nyitva lett volna, és elhalasztották az egészet másnapra, amikor egyébként megint nem lett belőle semmi, mert csak hárman jöttünk össze, és a másik kettő amerikai volt, vastagabb pénztárcával, mint az enyém. Igaz, még csak nem is ez volt a döntő indok, amiért nem ültem be velük a méregdrága olasz étterembe, sokkal inkább az, hogy nagyon álmos voltam, meg másnap reggel indulnom kellett haza, és nem éreztem magabiztosnak magam két bennszülött, angol anyanyelvű között. Meggyőződésem, hogy három ember nem megfelelő mennyiség szociális szempontból, és jelen felállásban nagyon is “a harmadiknak” éreztem magam.)

Szükségem is volt a nagy pihenésre, mert szerdán maratoni napom volt a jégpályán. Fél kilenc körül értem ki, ami még pont elég volt hozzá, hogy leírjam a faliújságról az indulási sorrendet, illetve hogy felkészüljek a plüssállatok bedobálására (amire a kűrben azt hittem, hogy nem lesz lehetőségem, mert hátra szól a jegyem – akkor még nem tudtam, hogy mindenki oda ül, ahova tud helyezkedni, és igazán bedobálhattam volna őket akkor is). Még a legtöbb másik rajongó is úgy vélte, hogy minimum mártír vagyok, hogy végigültem 10 csoportnyi női rövidprogramot, de ami azt illeti, a túlnyomó részét nagyon élveztem. Arról nem is beszélve, hogy például összesen egy Carmen volt az 53-ból, és egyik zenéből sem volt kettőnél több – bár volt, amikor a kettő egyforma egymás után következett, és azt viccesnek találtuk. Szegény második versenyző persze biztos kevésbé. Egyébként is, bizonyos szempontból kicsit jobban is szeretem a rövid programot, mint a kűrt, mert van benne valami szabályos, valami összemérhető. Mao Asada csodálatos volt, és csodálatos volt Yu-Na Kim is, dacára a hibájának. És nagyon szépen futott Sebestyén Juli is, annak ellenére, hogy rontotta a kombinációját, és iszonyúan örültem, hogy Kimmie Meissner tisztességes rövidet produkált. Hozzá is vágtam egy sárga kacsát, elismerésem jeléül. :) (Carolina Kostner pontjait nem értem, soha nem is értettem, és nem vagyok hajlandó foglalkozni vele.) A másik nagy örömöm volt, hogy akiket nagyon szerettem volna, mind futhattak kűrt. Egyébként pedig nagyon úgy tűnt, hogy irtó klassz a közönség, és ezt mindenki más is megerősítette mindezidáig, még a versenyzők is. Egy-egy esésnél a közönség egy emberként sóhajtott fel, és utána vastapssal biztatta a versenyzőt, hogy ne adja fel. Szóval klassz volt, igazán, még ha tíz csoport egy kicsit talán tényleg sok. Így aztán, hat körül, mikor vége lett, igazán azt terveztem, hogy hazamegyek és alszom. De közben jöttek másik emberek, akiket az elmúlt napokról már ismertem, és azt javasolták, hogy maradjak a párosokra is. Amire ugyan nem volt jegyem, de megnyugtattak, hogy az nem számít, hogy már előző nap is nagyon sokan a reggeli edzésre váltott jeggyel maradtak benn estig. Meg kell, hogy mondjam, hogy a lelkiismeretem némiképp tiltakozott, továbbá hogy az első pár csoportot amolyan élőhulla állapotban ültem végig, de aztán a végére felébredtem, és bár alapesetben nem szeretem a párosokat (olyanok nekem mint a horrorfilm, kispárna mögül kell nézni, mert félek, hogy mi fog történni), de igazán gyönyörű dolgokat mutattak. Így történhetett, hogy reggel 8:15-kor elhagytam a szállást, és 23:55 körül indultam vissza. És akkor még azt hiszik, hogy aki elmegy korcsolyaversenyt nézni, az jól kipiheni magát. Hát a csodákat, kemény munka ennyi órán át korcsolyát nézni. És az edzőpályára még csak be se engedtek!

Hogy az ellógott és ki nem fizetett párosokat jóvá tegyem, csütörtök reggel első dolgom volt jegyet venni az originál jégtáncra – mégpedig a drágábbik típusból. Alapesetben nem vagyok a jégtáncnak nagy rajongója, és bár gondolkoztam rajta még itthon, hogy vegyek-e rá jegyet, végül nem vettem, merthogy a Domnina/Shabalin kettős úgysem lesz ott. De közben rájöttem, hogy nagyon sokan viszont ott lesznek, és hogy mégiscsak kíváncsi vagyok rájuk. Meg arra is rájöttem, hogy bár a jégcsarnokban is hideg van, az utcán még a szél is fúj. Úgyhogy délelőtt egy kicsit sétáltam a városban, aztán egy órától beültem jégtáncot nézni, aztán megint 11 után jöttem ki este a csarnokból, miután vége volt a női versenynek.

*** folytatása következik, de most már kidőlök, muszáj aludnom egy kicsit. ***

*a szerkesztő jegyzete: szeretném tudni, miért éreztem kényszert, hogy ilyesmiket mondjak. Nem, nem akarom, és soha nem is akartam megfogdosni egyik korcsolyázó egyik testrészét sem. Még akkor sem, ha Johnny Weir hátsója valóban szép, formás. Gondolom szokás szerint valaki olyannak akartam mutatni magam, aki nem vagyok, van ez így.

A bejegyzés kategóriája: Mindennapok
Kiemelt szavak: , , , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .