Szeretek este végigsétálni a Váci utcán. Alig hallani arrafelé magyar szót, és kicsit mindig olyan érzésem támad, mintha külföldön lennék. Nyaralni. Turistáskodni.

Persze amúgy is mindjárt megyek külföldre, szóval nem is lenne szükségem ilyen pótszerekre. De attól még szeretem.
Most lemegyek a földszintre, csinálok magamnak egy szendvicset, meg beengedem a macskát (azt hiszem, mostanra már visszacserélték az UFÓk, mert magához képest normálisan viselkedik), és utána eldöntöm, akarok-e még írni.

Meglehetősen felkészületlenül utazom, ha tudni akarjátok az igazat. Kicsit lámpalázas is vagyok miatta. Igazából nincsen pontos tervem, nem tudom, mik a látványosságok és hol vannak, még útikönyvem sincs. Igaz, hogy egy délelőttöt másik emberekkel fogok tölteni, egy estét, egy egész napot és egy másiknak a kétharmadát a jégcsarnokban, és túl sok időm nem marad szabadon (és valószínűleg még akkor is esni fog az eső), de azért mégis. Lehet, hogy holnap összeütök valami jó kis tervet. Arra a pár szabad órácskára, ami marad. Meglátjuk.

Amúgy meg nem is emiatt kéne igazán aggódnom. Végtére is a repülő csak elvisz valahova, remélhetőleg Göteborgba – és ott meg kell lennie transzferbusznak, ami elvisz a villamoshoz, ami pedig elvisz a szállásra. Sokkal inkább aggaszt a fordításom, amivel nagyon el vagyok maradva. Sokkal inkább, mint megengedhető lenne. Nem mintha nem lenne még mindig behozható a lemaradásom. Egyszerűen csak arról van szó, hogy nagyon nehéz lesz behozni – főleg úgy, hogy öt napot kihagyok. És attól tartok, hogy nem lesz könnyű úgy élvezni öt napot, hogy ne törjem a fejem a határidőn. Brr.

Ráadásul még a kívánságlistámat is össze kell állítani a VB-re. Mármint hogy milyen helyezéseket szeretnék látni. Ezt talán majd holnap. Azt hiszem. Addig is, jó éjt mindenkinek.