Április van… már mióta!

Azon gondolkozom, hogy tudnék-e szabadságot kivenni az életemből. Mármint úgy cirka két hétre. Nagyon-nagyon sok mindenből elegem van, nagyon sok minden tesz boldogtalanná, és nagyon sok mindent nem bírok elviselni. Elég volt. Elegem van a munkahelyemen uralkodó állapotoktól, legyenek ezek emberi vagy szakmai jellegű tényezők. Elegem van abból is, ami a magánéletemben, illetőleg annak hiányában történik. Rémesen rossz az idegállapotom, és a fizikai erőnlétem is, ha már itt tartunk. Lelkiállapotról meg jobb, ha nem is beszélünk.

Szívem szerint egy darabig nem mennék dolgozni. De nem jönnék vissza ebbe a lakásba se. Nem tudom, mit szeretnék. Szabadságra menni, minden elől, ami mostanság történik körülöttem és velem.

Tudom én, hogy időről időre vannak újabb depressziós időszakaim, tudom, hogy minden tavasszal van néhány pánikrohamom, attól függetlenül, hogy egyébként milyen a pszichés állapotom – akár olyan rossz, mint most, akár nem. De ettől függetlenül a puszta tudat nem segít semmin.

Valami olyasmit kell csinálnom, amiben örömömet lelem. És azt hiszem, hogy ez mostanában olyasmi lehet legfeljebb, mint napsugarak meg zöld, meg betű. Mert nagyon nem akarok gondolkodni, és nagyon nem akarom élni a saját életemet.

Szomorú, de tény.

Igaz, más életét se akarom igazán élni.

De most mit csináljak? Hihetetlenül rossz csaknem minden nap úgy bemenni dolgozni, hogy nincs senki, de senki az ég világon, akivel megtalálhatnám a közös hangot. És hihetetlenül rossz minden nap úgy jönni haza késő éjszaka, hogy tudom, hogy még a kutya is alszik. És hogy ha véletlen rám is törne, hogy beszélni szeretnék valakivel, hiába lapozgatom a telefonomat, nincs senki, akit felhívhatnék, mert az egyik biztos már megint bulizni van, vagy valakivel, a másiknak alszik már a gyereke, a harmadik más időzónában van, a negyedik soha nem veszi fel, a hatodik meg meghalt. Ötödik meg nincs is. Vagy mit tudom én.

Egyszerűen ki vagyok készülve ettől az életformától, amit folytatok. És nem látok belőle kiutat. Fáradt vagyok az állandó alkalmazkodástól, a mindenki lelki békéjének figyelembe vételétől, hogy mindig százezerszer meg kell gondolnom, hogy kinek mit és milyen szavakkal mondok, mert kinek fogja továbbmondani, vagy ki fogja még meghallani, vagy ki fog rajta megsértődni, vagy ki fogja miatta leordítani a fejemet.

Igazán igyekszem nem látszani boldogtalannak, de nem tudom, mennyire sikeresek az erőfeszítéseim.

És amúgy is utálok színlelni. Még ha néha muszáj is, mert segít.

Újra előbukkant az a régi kényszerképzetem, hogy nem akarok aludni, mert akkor rögvest holnap lesz, és én nem akarom, hogy holnap legyen.

Ilyen gondolataim vannak ma.

Tőmondatosak.

Talán majd jobb lesz.

Lehet, hogy megint írnom kellene.

Majd megpróbálom. Azt hiszem.

Kategória: Mindennapok | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..