Egyenes?

Végtelenül naiv vagyok, azt hiszem. Erre időről időre újra rádöbbenek, mindig másféle kontextusban. Még nem tudom, hogy ez jó-e, vagy sem, de az biztos, hogy többnyire nagyon kellemetlen – kellemetlen úgy is, amilyen körülmények között szembesülök önnön naivitásommal, és kellemetlen úgy is, amilyen következményei többnyire vannak.

Félelmetes belegondolni, hogy bár elmúltam már huszonkét éves, még mindig azt bírom hinni, hogy egyes szituációkban lehet jól dönteni. Nevetséges, hogy nem mérem fel – még mindig, dacára annak, hogy két és fél éve dolgozom ugyanabban a közösségben -, hogy annyi egymásnak ellentmondó személyes és nem személyes, de mindenképp önző és önös érdek feszül folyamatosan egymásnak, hogy bármit is teszek, lesz, akinek keresztbe teszek. A lehető legjobb lenne mindenből kimaradni, de egyszerűen nem lehet. Bármi történik, bármilyen döntési helyzetben bárhogyan is döntök, a végén valaki meg lesz rám sértve. És most szó sincs olyasmiről, hogy bármiféle tényleges cselekedet történne – egyszerűen csak arról, hogy ha valaki feltesz egy kérdést, én miként válaszolok:

Megmondom az igazat, vagy megmondom az igazság egy részét, vagy elmondok valamit, amiről nem tudom, hogy megtörtént-e, de akár meg is történhetett volna, vagy valamit, amiről tudom, hogy nem történt meg, de megtörténhetett volna. Értelmezhetem a megtörtént dolgokat, hogy más színben tűnjenek föl, vagy egyszerűen hazudhatok valamit, vagy tagadhatok mindent. Ezek egytől egyig értelmes és valóságos lehetőségek, és ezeket a megfelelő diplomáciai és politikai közegben elhelyezve kell megtenni. Ilyen döntésekről beszélek.

És hiába teszem azt, amit helyesnek gondolok – én, mint személy gondolom helyesnek, azzal együtt, hogy igen sokat megértek – empátia, meg logika, meg ilyesmi folytán – az ellentétes érdekekből.

Az a nagy bajom, hogy van bennem valami törekvés arra, hogy a helyes dolgot tegyem, hogy az igazat mondjam, meg ilyesmi. Ilyen korrekt, egyenes dolgokat. Amik nem mindig jönnek össze, mert pontosan tudom, hogy milyen természetem van, milyen gyáva tudok lenni esetenként, és milyen remekül tudom kavarni a szart, ha úgy adódik. De igenis, hogy törekszem a jóra, és ha a véleményemet kérdezik, én a véleményemet mondom, nem pedig azt, amit az illető szeretne, ha gondolnék.

De a naivitásom legnyilvánvalóbb jele mégis az, hogy időnként elhiszem, hogy a dolgok jóra fordulhatnak, és hogy a dolgok egyenesbe jöhetnek. Hogy néha elhiszem, hogy van kiút a depresszióból, néha elhiszem, hogy egyszer társra találok, hogy egyszer lesz otthonom, hogy egyszer majd boldogan élek, amíg meg nem halok. De az igazság az, ahogy arra minden egyes alkalommal, amikor a dolgok egyenesbe jönni látszódnak, rá kell döbbennem, hogy valami mindig közbejön.

Persze, ami a valamiket illeti, igen különböző természetűek vannak a világon. De ez a lényegen mit sem változtat – a lényegen, miszerint amikor egy pillanatra már azt merném hinni, hogy éppen csak annyi lovat ülök meg, ahány fenekem van, és hogy nagyjából és többé-kevésbé úgy történnek az események, ahogyan azt terveztem, és hogy nem borul fel minden számítás úton-útfélen, és hogy nem borulok ki mindentől és mindenkitől… nos, akkor valamelyik valami beüt, és rá kell, hogy jöjjek, hogy tévedtem. És arra is rá kell jönnöm minden egyes alkalommal, hogy félelmetes, hogy ennyi tapasztalat után még mindig hihetem egyáltalán a fentebb felsorolt dolgokat.

Szerintem a nagy baj az igazságokkal van. Olyan sokféle van belőle, mindenkinek van sajátja. És amikor két vagy több emberé nem egyforma, akkor lesznek a csúnya dolgok. Tegnap összevesztem telefonon D.B.-vel. Igazából nem vesztünk össze, csak nem értettünk egyet, és úgy tűnt (mivel kiabált velem), hogy nagyon azt szeretné, ha én is az ő igazát gondolnám, nem pedig a magamét. Én ellenben bőgtem, és letettem a telefont. És nem haragszom rá, meg remélem, hogy ő se haragszik rám, de számomra az, hogy “de hát tudod, hogy én így beszélgetek”, még nem magyarázza meg, és nem teszi elviselhetőbbé azt, hogyha kiabálnak velem.

Főleg valami olyasmi miatt, ami abszolút nem is fontos. Csak vélemény. Amit nem megfelelő diplomáciai megfontolások alapján fogalmaztam meg, mint kiderült.

A nagy kérdés csak az, hogyha mindenkinek saját igazsága, értékrendszere, érdekrendszere és ki tudja mije van még, és minden egyes szituációban dönteni kell, hogy az igazság (szubjektív igazság) mely szeletét és milyen módon osszuk meg a másikkal, és mindent behálóznak a manipulatív, politikailag megfontolt félhazugságok, akkor hogy lehet, hogy még nem teljesen neurotikus mindenki?

Hogy nekem minden bajom van, az oké – néha eszembe jut, hogy talán újra kellene kezdenem a terápiát, kivéve, hogy ilyen munkabeosztás mellett amúgy is esélytelen. (Ilyen kereset mellett szintúgy, mivel a nevelési tanácsadóból már kinőttem.) Persze a terápiának is az az egyetlen működő momentuma van, hogy a terapeutával nem kell megszerettetned magad – nem fűződnek hozzá semmiféle érdekek, és ezáltal nem kell semmiféle színjátékba belemenni.

Nagyon szeretnék már egyszer nem színlelni. Szeretném, hogyha egyszer az lenne a helyes és célravezető megoldás, ha nem kellene hosszasan latolgatni, hogy melyik lehetőségemmel miképpen fogok rosszul járni.

Egy idő után csaknem mindenki megjegyzi, hogy az én blogom más, mint a többi. Ezt nem nagyon értem, nem is nagyon érzem, de megszoktam. Úgy tűnik, hogy a közvélekedés szerint a legtöbb blog nem olyan hangvételben szól, mint az enyém. Szeretném azt mondani, hogy ez azért van, mert itt és ilyenkor nem játszom szerepeket, de ez nem lenne igaz. Az a baj, hogy annyira véremmé vált már, gyakorlatilag a második természetemmé a színlelés, hogy már a saját gondolataimban is úgy válogatom meg a szavaimat, hogy jobban érvényesüljenek.

Nem is tudom, létezem-e még valójában, vagy csak a szerepeim és álarcaim vannak, amiket mindig a széljárásnak megfelelően cserélgetek. Azt hiszem, ha vagyok is még valahol odabenn én magam, már olyan súlyosan deformálódtam és torzultam és károsodtam, hogy soha de soha nem fogok már előbújni a saját magam emelte díszletek közül.

Kategória: Mindennapok | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..