Órák kérdése

:: 1 perc alatt olvasható ::

Szerencsére rövidesen vége az áprilisnak. Soha nem volt kedvenc hónapom, de ez az idei csaknem minden korábbit sikeresen alulmúlt. Úgy is mondhatnám, hogy ilyen elcseszett hónapom nagyon régen nem volt, és igencsak sürgetném már az időt, hogy ugyan, pörgessen már át májusba.

Május ugyan nem tudom, hogy mennyivel lesz jobb – vagy az ég ne adja, rosszabb -, de elég volt. Nagyon elég. És mivel jelenleg nem igazán esedékes, hogy mondjuk két hónapra elmenjek szabadságra, és megszabaduljak mindentől, ezért azokba a lehetőségekbe kell belekapaszkodnom, amikbe lehet. Jelen pillanatban abba, hogy rögvest május, és ezt az elbénázott harminc napot, de legalábbis a legutóbbi két-három hetet legalább képzeletben ledobhatom a süllyesztőbe.

Még azon kell dolgoznom, hogy elhitessem magammal, hogy jól fogom érezni magam a holnapi osztálykiránduláson, dacára annak, hogy azoknak a kollégáknak, akik jönnek, csaknem a fele vagy nagyon utál pillanatnyilag, vagy csak szimplán neheztel, de legalábbis nem áll velem szóba. És nem mintha hiányoznának, de mégis kellemetlen olyanokkal dolgozni nap mint nap – és még fizetett ünnepen is velük menni kirándulni -, akik ki nem állhatnak. Ráadásul úgy, hogy semmit se tettem érte, csak ők azt hiszik, hogy tettem.

Ami egyébként sokkal veszélyesebb. Erre már rájöttem, hogy az emberek fejében történt dolgok sokkal nehezebben kezelhetők és sokszor nagyságrendekkel rettenetesebbek és megoldhatatlanabbak, mint bármi a valóságban.

Azt hiszem, mégis inkább a két hónap szabadságot választanám.

És ki tudja? Lehet, hogy holnap amúgy is elmossa az eső az osztálykirándulást. Meg se lennék lepve.

Legfeljebb majd itthon eszem meg a szendvicseimet.

Kategória: Mindennapok | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..