Ki mer ülni?

Hosszú napom volt, annak ellenére, hogy későn keltem. Ma is az a kellemetlen merevség ül az ujjaimon, és az a felhő a fejemen, ami mostanában egészen gyakran meglátogat. Még mielőtt valaki megmondaná a frankót, tudom, hogy a melegtől van. A melegtől is.

Meg mindenféle mástól.

Vannak olyan könyvek, amiket pihentető olvasni. Vannak olyanok is, amiket nem pihentető, de mégis nagyon jó. És vannak mindenféle mások is. Mostanában olvastam mindenfélét. Ami jó, mert kicsit felrázza az agyamat abból a tespedésből, amibe ilyenkor süllyed. Felélénkíti a szókincsemet, amire most szükségem lesz. Ezért is nem szabad most még a hétvégéig angolul olvasnom. Most kizárólag igényes magyar szöveget foghatok a kezembe. Mert így kívánják a tulajdon, jól felfogott érdekeim.

És a hétvége alatt egyébként a vasárnap meg a hétfő értendő, bármit is higgyenek… nos, másik emberek.

Szegény Hosszúval összefutottam ma – igaz, ő hívott fel. Csak azt nem tudhatta, hogy milyen jól / rosszul időzített. Nekem nagyon szükségem volt valakire, akire rázúdíthatom az elmúlt napok minden kínját, és ez nekem jól jött, neki rosszul.

Tegnap éjjel nagyon sokat gondolkoztam, hogy kivel beszélhetném meg ezeket a dolgokat, és tessék, egyik lehetőségnek se volt értelme. A családból senki sem jöhet szóba, levélben nehéz lenne, a kollégák nem értenék meg, meg mikor is találnék velük alkalmat a beszélgetésre, a blogra pedig szintén áll a sértődésveszély.

Komolyan elgondolkoztam rajta, hogy mennyire magányos vagyok, és hogy tényleg nincs senkim, akit fel tudnék hívni ilyenkor.

És hogy talán ennél még az is jobb lenne, ha még mindig járnék terápiára. De igazság szerint, nem szeretnék többet terápiára járni.

Na meg össze sem férne a munkabeosztásommal.

Az imént emlegetett sértődésveszély egyébként csak azért áll, mert nem bízom meg annyira azokban, akikről szó volna, és akiket ugyan nem bántok, akik közül egyre sem haragszom, de mégis olyan keskeny kis sávon kellene egyensúlyoznom, hogy nem hiszem, hogy képes lennék úgy önteni ki mindent, ami a szívemet nyomja, hogy közben ne bántsam meg vele bárkinek annyira az érzéseit, hogy utólag hosszas magyarázkodásra kényszerüljek.

Hú, de ronda, sokszorosan összetett mondat lett ez is.

Az ilyeneket meg kellene tanulnom kiküszöbölni, ha komolyan azt hiszem magamról, hogy lehet jövőm a könyvszakmában.

De erről most nem beszélünk. Most nincs olyan állapotban az önbizalmam.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Dominó-elv

Elkiabáltam tegnap ezt az örömködést. Már van is mit csinálnom, nehogy kedvemre olvashassak. Pedig meg is jöttek a könyveim az Amazontól is, szóval igazán lenne mit.

De hát a dolgoknak az a tulajdonságuk, hogy elcsesződnek.

Egyébként hallott már valaha valaki olyan napról, amikor egyszerre csak egy dolog csesződik el? És nem mondjuk fél tucat egyszerre? Vagy az összes?

Csak azért, mert szerintem ez is olyan “a győztes mindent visz” dolog.

Ha valami borul, akkor minden borul.

Még akkor is, hogyha nem nagy dolgokról van szó.

Építgetem a kis körpályát a dominóimból, és tökmindegy, hogy melyik nyomorult dominó dől el elsőnek, mert körbe feldönti az összeset, amit csak ér.

Lehet, hogy meg kellene tanulnom függetleníteni egymástól az áramköreimet.

Dominóköreimet.

Ez már olyan összetett szimbolika, hogy én magam sem értem.

Kérdés, hogy jobb-e nekem ma így, hogy egyszer jól ki akartam bőgni magam, de nem tettem, egyszer meg nem akartam, csak olyan rosszul éreztem magam, hogy sikerült (bár talán az már mind a kettő miatt volt, együttvéve), viszont talán fogok tudni aludni, vagy jobb lenne-e, hogyha az életemet uraló cirka négy-öt dominókarikából kettő fel lenne döntve.

De a dominó tök rossz hasonlat. Mert az egyiket remekül fel lehet építeni újra, neki is kezdtem, és majd holnap folytatom.

De a másikon nagyon nem lehet segíteni.

Az tényleg el van csesződve, pedig amikor a legelső mondatban írtam ugyanezt a kifejezést, akkor még a helyrehozhatóra gondoltam.

Azt hiszem, jobb, ha most befogom a számat, és elmegyek aludni, mert már megint folynak ki a marhaságok a fejemből.

Említettem már, úgy futólag, hogy olvasni akarok?

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Újra olvasok

Tudom, hogy a cím esetleg meglepő. Vagy pont nem meglepő. Vagy nem tudom, hogy kit hogyan érint, de azért most elmesélem, amit akarok (ha csak el nem felejtem menet közben, amire egyébként van esély, hiszen előfordult már.)

Vannak rossz időszakaim, amikor nem olvasok. És ez nem segít a rossz időszakokon, sőt. Aztán olyan is van, amikor dolgozom (nem a boltban, azt mindig csinálom), hanem fordítok, és akkor azért nem olvasok. Aztán van november, amikor NaNoWriMo van, és írok, és azért nem olvasok. De most minden más.

Most azért nem tudtam olvasni, mert olvasnom kellett. Ez marhaságnak hangzik, tudom. Most azt hiszem, lesz, aki nagyon fog utálni, de azért elmesélem, mi van. Pénzért olvasok könyveket. Félreértés ne essék, nem sok pénzért, és nem is szükségképpen jó könyveket. A szituáció az, hogy valaki ad nekem egy könyvet, én elolvasom, elmondom, hogy mit gondolok róla, és kapok érte pénzt. Egyáltalán nem rossz dolog. Még akkor sem, hogyha a könyv nem jó, vagy ha a pénz nem sok.

Most, az elmúlt hetekben három ilyen könyvön rágtam át magam. Egyik sem volt rossz. Az egyik meg még egészen tetszett is, arról azt hiszem, jót fogok írni. (A vicces csak az a dologban egyébként, hogy ezt az egyet már korábban kinéztem magamnak, csak most nem kellett megvennem, mert megkaptam kölcsön.) Mindenesetre elolvastam három könyvet – a feljegyzéseim szerint több, mint 750 oldalt – nagyjából két héten belül (meg közben kettő másikat magyarul, de ez most nem számít).

Most, hogy alig pár perccel ezelőtt befejeztem a harmadikat (azt, amelyik tetszett, bár a végétől nem vagyok elragadtatva), és még mielőtt lefekszem aludni, kimentem a fürdőszobába, és amikor másztam vissza a lépcsőn mindenféle tereptárgyakat kerülgetve, hirtelen valami nagy megkönnyebbülés telepedett rám.

Mert végre újra olvashatok, ami persze marhaság, hiszen éppen tíz perce, hogy letettem egy könyvet, felírtam a nyilvántartásomba, kitaláltam, hogy mit olvassak legközelebb, és a svéd könyvjelzőmet áttettem a választott kötetbe. De mégis olyan könnyűnek érzem magam, mert most azt olvasok, amit csak akarok. Ami jelen esetben a Csodaidők újra, mert a Könyvhétre jön ki a következő kötet, és képben akarok lenni. Csak úgy, mint amikor tavaly nyáron (hihetetlen, hogy csak tavaly volt, olyan, mintha nagyjából ezer éve lett volna) a tengerparton végigolvastam az egész Harry Pottert, hogy felkészüljek a Londoni Bulira.

(Egyébként, minden Harry Pottert illető dologra az a jellemző, hogy úgy élem meg, mintha ez a majdnem tíz év – 1999 karácsonyától 2008 februárjáig – meg se történt volna. Valahogy távolba vész az egész. Kicsit félelmetesnek találom, hogy valami, ami ennyire fontos volt, ilyen zökkenőmentesen és könnyedén kicsusszant az életemből. Még csak nem is mondhatnám, hogy kisétált, mert nem voltak benne fokozatok. Sitty-sutty, már távozott is. Annak ellenére, hogy mennyit stresszeltem rajta még tavaly – tavaly! – nyáron, hogy hogy fogok gyászolni, és milyen üresnek fogom majd magam érezni. És nem. Illetve… amikor ültem az üres szobámban az Astor Leinster Inn második emeletei kétágyas en-suite szobájában, ölemben a könyvvel, és becsuktam, akkor volt valami furcsa érzésem volt. Valami öröm-féleség, olyan “minden rendjén van”-tudat. Mint a Nagy Hal című filmben, amikor egészen a legvégén Edward Bloom azt suttogja, hogy “Yeah, that’s how it all ends”. Olyan furcsa volt nézni a becsukott hátsó borítót.)

Egyébként nagyra értékelem, hogyha egy könyvben nincs benne az Acknowledgements (Köszönetnyilvánítás) címû oldal. Attól egyszerűen falnak tudok menni. Oké, az elején legyen egy kétsoros ajánlás, hogy “Lujzának, a világ legjobb kislányának”, vagy “nagypapám emlékének”, vagy tudom is én (vagy minden idők legjobb ajánlásának, amit Douglas Adamsnél olvastam, valamelyik Galaxis Útikalauzban, talán a “Viszlát, és kösz a halakat!”-ban, ami valahogy úgy szól, hogy “köszönet Paul Simon One Trick Pony c. albumának, amit a megírás alatt hallgattam”), de amikor oldalakon keresztül sorolja fel a szerző, hogy milyen hálás a férjének/feleségének, szerkesztőjének, a kiadó minden egyes munkatársának, a szomszédoknak, Polly néninek, aki öntözte a virágokat, amíg nyaralni volt, ésatöbbi… ezt kicsit fölöslegesnek érzem. Hadd lássa Mariska néni is nyomtatásban a nevét!

Na tessék, újabb book-freak bejegyzés született. De hát már megszoktátok, nem? :)

ETA: “Jane-nek és Jamesnek.
Hálás köszönettel:
Geoffrey Perkinsnek a Valószínűtlen eléréséért;
Paddy Kingslandnek, Lisa Braunnak és Alick Hale Munrónak, hogy ebben segítségére voltak;
John Lloynak az eredeti Milliways-kézirat elkészítésében nyújtott segítségéért;
a One Trick Pony című Paul Simon-albumnak, amelyet egyfolytában hallgattam a könyv megírása közben. Hiába, öt év hosszú idő;
és külön köszönettel Jacqui Grahamnek végtelen türelméért, kedvességéért és a balsorsban nyújtott csirkecombokért.”
(Douglas Adams: Vendéglő a világ végén)

Ahh, tudtam én, hogy Douglas Adams meg én jól kijöttünk volna egymással. Egyébként, nem tudja valaki véletlenül, hogy hol van a Galaxis Útikalauz Stopposoknak című kötetem? A többi négy ott ül a polcon, de a legelsőt nem lelem. A “valahol máshol” és a “többitől eltérő helyen” válaszokat nem fogadom el. Komolyan szeretném tudni, hogy hova lett; hogy felelőtlenül kölcsönadtam-e valakinek, vagy csak egyszerűen elkavarodott valahova, mondjuk abba a kupacba, amibe annak idején összeszedtem a könyveket, amikről írtam a Czikornyai és Patzába. Írtam egyáltalán a Cz&P-ba a Galaxis Útikalauzról? Egyébként meg hol van az a kupac?

(ETA to ETA: Megtaláltam. Abban a kupacban volt, ami részint a Cz&P kupacból képződőtt, részint pedig abból, ami az asztalom alatt volt, a Nagy Átpakolás előtt. Közvetlen ott bujkált a Fehérfedeles Vonnegut fölött és a két antikvár Cormier alatt. Az a Cormier volt fölötte, amiből két példányom van. A terroristás.)

Azt hiszem, tényleg ideje lenni rendbe tenni a könyveimet, és felszámolni a kupacokat. És ugyanez a helyzet a DVD-immel is. És opcionálisan katalogizálni is kellene mind a két gyűjteményt. Meg esetleg lemérni őket centiméterben, hogy legalábbis elképzelhessem, hogy mennyi hely kellene a tárolásukhoz – mennyivel több, mint amennyire valaha is van esélyem, hogy legyen. De van valami perverz abban, hogy szélességre lemérem a könyveimet, nem?

Na jó, ez elég hosszú ETA lett, bocs. :)

Kategória: Mindennapok | Címke: , , | Hozzászólás most!

A hazudósok

Aki pedig azt állítja, hogy lehet úgy aludni, hogy a takaró a huzatban marad (teljes egészében), az hazudik. Igazán megértem ezt az egész ágynemű-és-huzat koncepciót, hogy higiénia meg minden. De hogy ez mennyire végtelenül nem praktikus!

A lepedő még hellyel-közzel oké, főleg, hogy feltalálták a gumiszalagos változatot, amit rá lehet húzni a matracra, és nem tud lejönni – de a nem gumiszalagosat is optimális esetben a matrac alá lehet hajtogatni, és akkor az alvó ember kifejtette nehézségi erő a helyén tartja. A párnahuzat is nagyjából oké, kivéve, hogy nem különösebben nyál-lepergető, és alkalmasint az összenyálazott párna előbb-utóbb undorító lesz. De ez a paplanhuzat-dolog… a tükrös típus is csak annyival kevésbé rémes, hogy lefekvés előtt könnyebb visszagyömöszölni a helyére az elkóborolt belsőségeit.

Azt hinné az ember (Csernus Imre most kezdene el ordibálni velem, hogy nem “az ember” hinné azt, hanem én, de mivel én most általánosítok, ezért mit sem érdekel Csernus Imre meglátása), hogy a huszonegyedik századra nem lett volna szabad, hogy az emberiség jelenlegi tudományos fejlettsége mellett ilyen problémák még mindig megoldatlanul maradjanak.

Már elég jól emlékszem, hogy miért szerettem hálózsákban aludni.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!