Gombóc

Nem lekváros, és még csak nem is túrós. Nem kókuszgolyó és nem gyurmából készült. Illetőleg, ami ez utóbbi kettőt illeti, csak reménykedni tudok benne, hogy nem ezek. Eléggé gyurmának érződik, ha már itt tartunk. Hogy mi? A gombóc, ami a torkomban lakik. Mintegy… két és fél napja. Igaz, nem egészen folyamatosan. De időről időre el- és feltűnik, mikor erősebben, mikor pedig éppen csak érezhetően.

Akár el is mesélhetem, hogy mitől. Erre jók a hónap végi bejegyzések: kevés ideig látszanak. Amit le akarok írni, de nem akarok sokáig szem előtt hagyni, azt a hónap legeslegvégén kinyögöm, és aztán sitty-sutty jön a következő bejegyzés, ez pedig eltűnik a süllyesztőben. Nem mintha eddig túl gyakran használtam volna ezt az eszközt (nagyjából nulla alkalmat tudok felidézni), de a gondolat azért megfordult már a fejemben.*

A lényeg az, hogy az elmúlt időszakban úgyis tettem már néhány utalást mindenféle dolgokra. Ott kezdem, hogy az én munkahelyi beosztásom jelenleg III. kategóriás eladó. Mivel már több, mint két éve ott dolgozom, a fantáziám elszaladt velem, és arról álmodoztam, hogy egyszer lehetek majd II. kategóriás eladó is. Aztán egy olyan szituációba kerültem, amiből egyértelműen kiderült, hogy soha nem leszek az a bizonyos Eladó II. amiről álmodoztam.

Ugyanis, mint kiderült, rögvest két kategóriát fogok ugrani, és Részlegvezető II. leszek.* Ami részint jó, részint meg nagyon nem jó. Nem nagyon kívánok most már részletekbe menni. Amikor felvázolták előttem a lehetőséget, örültem is meg nem is. Aztán kínlódtam. Mivel igencsak limitálva volt, hogy kivel beszélhetek róla és kivel nem, ezért megkerestem azt a kevés embert, akivel lehetett. Természetesen teljesen kiegyenlített válaszokat adtak. Úgyhogy leültem listát írni. Pro, Kontra, és döntési szempontból irreleváns, de említésre érdemes tények kategóriákban soroltam fel számtalan tételt. Szín-kódolva. A legfontosabb tételeket megjelölve.

Ami bárkinek első pillantásra feltűnhetne a listámról (ha megmutatnám, de nem mutatom, és jó okom van rá), az az, hogy sokkal több a Kontra, mint a Pro. Még úgy is, hogy ezt már írás közben is észleltem, és igyekeztem még több Pro tételt találni. Hogy miért vállaltam mégis el? Részint rejtély. Még én magam sem értem. Sejtéseim persze vannak: egy nagyon nagy gyengeségem van, ami most ellenem játszott. Ambíciónak hívják, még ha nem is a szó klasszikus értelmében véve. Bizonyítási kényszer.

Na meg nagyjából tudtam, hogy nincs más lehetőségem, mint elfogadni. És nem feltétlenül és kizárólag azért, mert így állt elő a lehetőség, hanem azért is, mert soha nem bocsátottam volna meg magamnak, hogyha nem próbálom ki magam. Na meg azért rendesen meg is dolgoztak az illetékesek – “már meg van beszélve a nagyfőnökökkel” illetve “ki tudja, mikor adódik legközelebb ilyen lehetőség, és hogyha nem lennének ennyire speciális körülmények ugye…” és a többi. Gyakorlatilag sarokba voltam szorítva, vagy legalábbis így éreztem, és így érzem most is.*

De a döntés, csak úgy, mint a legtöbb döntésem hirtelen jött, amolyan megvilágosodásként. Nem is döntések ezek nálam, hanem egyszer csak tudom, hogy így fog történni, és kész. Dacára a számtalan érvnek és ellenérvnek és véleménynek és ellenvéleménynek, amit meghallgattam. És egy szombat este hazafelé a metró előtt már tudtam, hogy így lesz. Hétfő reggel pedig erőt vettem magamon, és telefonáltam. Miután vagy tíz percig sétáltam fel-alá telefonnal a kezemben, megnyomtam a zöld gombot. “Szia, én vagyok” – mondtam, ami elég buta dolog, hogyha mobilról hívok mobilt, hiszen látszik. “És azt mondom, hogy vágjunk bele.” Beszéltünk még pár percet, aztán letettem. Aztán földhöz csaptam a telefont, aztán gyorsan felkaptam, és már nyomtam is az újratárcsázást, hogy megmondjam, hogy marha vagyok, és nem így gondoltam, és vissza az egész, nem akarok semmit!

Aztán persze inkább felhívtam Gy.-t, és megmondtam neki, hogy ez van. És vicces módon ő is úgy fogalmazta meg a szituációt, mint én: az egyik szeme neki is sírt, a másik pedig neki is nevetett. Aztán nekem már mind a kettő sírt, ő meg kicsit helyrerázott. Úgyhogy nem telefonáltam, hogy csináljuk vissza. Hiába is tettem volna, mert hiszen amint kimondtam, minden eldőlt.

A külön vidámság az volt csak a dologban, hogy még mindig nem volt szabad beszélnem róla. Úgyhogy a többiek csak akkor tudták meg, amikor megérkezett a következő havi beosztás, és ott már az új helyemen szerepeltem. És ahányszor ránézek, azóta is futkározik a hideg a hátamon.

Pontosan tudom, hogy miért haragszanak rám. Hogy miért utálnak ennyire. Tudtam azt is, hogy így lesz. Úgy értem, messze én vagyok a legfiatalabb az egész boltban. Többen régebben vannak a szakmában, minthogy én egyáltalán élek. És igen, a legteljesebb mértékben megértem, hogy ez sokaknak fáj. Engem is nagyon rosszul érintene fordított esetben. Meg nagyjából bárki mást is. De amin végképp kiakadtam, azt egy olyan kolléganőm mondta, aki semmilyen szempontból sem érintett a szituációban.

– Színtiszta jóindulatból mondom – kezdte, miután világosan elmagyaráztam neki, hogy nem szeretném tudni -, mert mindenki másnak is elmondtam. Mert lehet hogy te ilyen okoska vagy, meg gyors, meg ilyesmi, de emberileg te erre egyáltalán nem vagy alkalmas. Nem vagy elég érett, és emberileg nem tudsz ilyen helyzeteket kezelni. Tudom, hogy mindenkinek meg kell adni az esélyt, éppen ezért kellett volna helyetted X-nek megadni ezt az esélyt. Szóval ezt szerintem te nem érdemled meg és alkalmatlan is vagy rá.

Na most én igazán törtem a fejem, nagyon alaposan, hosszasan, de nem tudtam elképzelni, hogy miféle jóindulat mondat ilyet bárkivel. Az egyetlen indok amiért valaki ilyet mond, az az, hogy jó alaposan megbántsa a másikat. Ez pedig sikerült, úgyhogy gratulálok. Mert ebben egy gramm jó szándék sincs.

A kinevezésem csak akkor várható, mikor két hét múlva visszaérkezem a szabadságról. Az sem lesz könnyű időszak, de akkor legalább már teljesen hivatalos lesz. Annál nem nagyon tud rosszabb lenni, amilyen az elmúlt hetekben volt. Illetve, persze, hogy tud, de nagyon remélem, hogy már nem lesz az. Meg akkor már bőven el leszek foglalva azzal, hogy tanulom a számtalan tanulnivalómat. Mert lesz új tennivalóm dögivel. Ami jó. Mert lesz, ami lekössön.

De addig is, a szombat este nagyon nehéz volt. Akkor nőtt a gombóc a torkomba. A. megkérdezte este zárás előtt, hogy azt hiszem-e, hogy neki könnyebb. Azt mondtam, hogy nem hiszem. De igazság szerint mégis úgy gondolom, hogy neki egy kicsivel azért könnyebb. ő ezentúl is azt csinálja, mint eddig, őt nem fúrja egyszerre tíz ember, neki mindösszesen annyi minden változik majd csak meg, hogy nem én dolgozom vele párban. De ezt eszem ágában nem volt megmondani neki. Úgyis egész hétvégén olyan idegállapotban voltam, hogy képes voltam már attól is elsírni magam, hogyha meg kellett szólalnom. Iszonyú rossz érzés volt ám, hogy mindent, amit csak csinálok, ami a rutinom része, ami a mindennapi rítusaimat jelenti, azt akkor csináltam utoljára. Ezt egyáltalán nem könnyű megemészteni. Nem is sikerült még egészen. De persze van még rá időm.

Két hetem.

És megmondjam, mi a legrémesebb az egészben? (Na jó, az egyik legrémesebb.) Ezek képesek nekem boltkulcsot adni. Úgy értem, hogy intelligens ötletnek tartják, hogy a bolt kulcsát rám bízzák. Hát normális? Olyan ember vagyok én, akinek kulcsot lehet adni?

Na tessék, így születik nagyon hosszú bejegyzés olyan témáról, ami félek, hogy nem sokakat érdekel.

*a szerkesztő jegyzete: Na, hát ilyen itt már nincs. A régi blog mindig szigorúan csak az aktuális hónapot mutatta, sőt, Újévkor meg magától átváltott az új évre, akkor is, ha nem volt még bejegyzés. Ez néha bosszantott, de azért, ettől eltekintve nagyon szerettem.

Másrészt soha nem lettem Részlegvezető II, de még Eladó II sem, és ezt még mindig felháborítónak tartom. Egyébként pedig nemcsak az itt felsorolt indokokból vállaltam el, hanem azért, mert a régi helyemen már nagyon boldogtalan és fáradt voltam, és szükségem volt valami újra, valami  érdekesre, és valami kicsit szabadabbra. És tulajdonképpen meg is kaptam, valószínűleg ezért húztam ki még két évig ezután.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

Köszönöm

Ma nagyon csúnyán kiabáltam valakivel, aki nem érdemelte meg. És akinek egyébként sok szempontból igaza volt, bár ő is kiabált velem. De mégis, valami nagyon fontosat megtanultam ma magamról, tőle.

Mindig olyan embernek láttam magam, aki állandóan összeomlik. Aki időről időre kiborul, megborul, és kikészül. És tudom, hogy sokan mások is ezt látják bennem, főleg azok, akik a mostanság kialakult helyzetben kritizálnak.

De O. nem tartozik közéjük. Ő azt mondta, hogy olyan embernek lát engem, aki mindig fel tud kelni. Milyen különös, hogy ő képes volt meglátni azt a momentumot, ami az összezuhanás után szükségszerűen következik, az újrakezdést, amire én még soha nem figyeltem fel.

Ezentúl tehát így kell magamra tekintenem, még ha eddig nem is próbáltam soha.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

A blog-paradoxon

Nem tudom, miért írnak az emberek blogot. Még azt sem tudom egészen pontosan, hogy én miért írok. Arra még hellyel-közzel emlékszem, hogy miért kezdtem el. De hogy miért írom még mindig, abban messze nem vagyok biztos.

A kezdet kezdetén, mintegy öt és fél évvel ezelőtt, (ez az időtartam azért hihetetlenül sok, nem?) tizenhat évesen összekuszálódott körülöttem a világ. Nagyrészt persze én magam kuszáltam össze, kamaszos megfontolásokból, lázadásból, sokféle okból. Lehetne magyarázatokat keresni, lehetne indokokat sorolni, de fölösleges. Elmúlt. Elég régen elmúlt már. Már ahhoz is elég idő eltelt, hogy másképp lássam azokat a dolgokat, azokat a dolgaimat. Az elmúlt évek során volt, amikor nagyon dühös voltam az akkori önmagamra, volt, amikor szívem szerint le is tagadtam volna az egészet, mostanra pedig nagyjából meg is bocsátottam már magamnak. Pedig sok marhaságot csináltam.

De a sok marhaság között ott volt a jó ötlet is. A jó ötlet, hogy ki kell másznom ebből a kuszaságból. Persze eléggé meg voltam szorulva, tonnányi igazolatlan hiányzásom volt, gyakorlatilag a kirúgás határán egyensúlyoztam a gimiben, és több tárgyból kellett osztályozóvizsgát tennem, hogy egyáltalán maradhassak. És azt hiszem, az a kétségbeesés, hogy ennél is jobban összekuszálhatok mindent, vitt végül el addig a döntésig, hogy valami újat, valami radikálisan őszintét kezdjek el.

Időről időre új ismerősök rábukkannak a blogomra, és megállapítják, hogy nagyon őszinte, és nagyon közvetlen. Tényleg az. És azért az, mert csak így működik a terápiás jellege. Szóban hazudni nagyon könnyű. De leírni már egy kis hazugságot is nehéz – a nyilvánosság előtt pedig, bármilyen kicsi is legyen az a nyilvánosság – végképp nem szabad. Így kényszerültem tehát szembenézni mindazzal szemétdombbal, amit felhalmoztam, és előbb-utóbb fel is számoltam.

Utána jött a jó időszak. Az az év, amíg a Könyvesiskolába jártam. Leérettségiztem, mellettem volt B., végre olyasmit tanultam, ami érdekelt, olyan közösség volt körülöttem, ahova illőnek éreztem magam. És akkor abba is hagytam az írást, nem volt rá szükségem. Elég biztos vagyok benne, hogy az volt a legjobb időszak az eddigi életemben.

És utána jöttek az újabb fajta bonyodalmak. A mindennapi munkás élet, és azok a gubancok, amiket már nem egyedül idéztem elő. És amiken nem segít a kamaszos önmarcangolás, önelemzés, és semmiféle “ön”. És mostanában ott tartok, hogy olyan gondolataim és olyan érzéseim vannak, amikkel nem tudok mit kezdeni, és nem tudom leírni se őket, hiába látnám akkor tisztábban a dolgokat. Mert vannak olyan dolgok, amik másokat érintenek, másokhoz van közük, és amiket éppen ezért nem szabad kiteregetnem. Mert az egy dolog, hogy saját magamat ennyire kiadom, ennyire kiszolgáltatom, és pontosan tudom, hogy fennáll a veszélye, hogy egyszer egy pszichopata rám telepszik. Mert rengeteg jelet hagyok, nem nehéz kinyomozni sem azt, hogy hol dolgozom, sem pedig azt, hogy hol lakom. Könnyen felfedezhető vagyok.

Viszont azt már megtanultam, hogy azt, amit másokról gondolok, és amilyen érzéseket mások keltenek bennem, nem szabad leírni. Még beszélni is nagyon veszélyes róla, hiszen aki távol áll az egésztől, annak nem mond semmit, aki pedig érintett, az meg vagy elfogult, vagy pedig kockázatos, hogy továbbmondja – esetleg mind a kettő. És nem, papírra leírni ugyanolyan veszélyes, sőt, még rosszabb is. Mert a papírok hajlamosak elkallódni, és a legváratlanabb helyekről előkerülni. Akár sok évvel később is. Amit leírok blogot, az legalább tudom, hogy hol van (kivéve, hogyha eltévesztem a dátumot, és valahova elkeveredik a múltba vagy a jövőbe.)

A nagy kérdés tehát az maradt, hogy itt vagyok a gondolataimmal, amikkel nem is igazán akarok foglalkozni, és mégis jó lenne kiírni őket magamból, megszabadulni tőlük, de nem tehetem. És dacára annak, hogy belátom, az eredeti funkcióját nem tölti meg be számomra a blog, szeretem, akarom, és ragaszkodom hozzá.

A kérdés csak az, hogy mihez kezdjek most vele? És mihez kezdjek ezekkel a témákkal?

Nem, ez nem búcsúbejegyzés. Szó sincs róla, hogy abbahagynám, elköltöznék, máshol, máshogy kezdeném újra. Az nem én lennék. Ennek a bejegyzésnek semmiféle jelentősége nincs, amitől kiemelkedne az összes többi közül. Egyszerűen csak egy meta-bejegyzés lett, ami a bejegyzések természetével és indítékaival foglalkozik.

u.i.: Hogy tetszenek az új gombok? Nekem nagyon – untam már azt a szögletes, szálkás betűtípust. Ez a kis göndör tetszik.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Azért

Érdekel valakit, hogy miért nem írok mostanában? Azon kívül persze, hogy amúgy is egyfolytában eltévesztem a dátumot…

Egyszerű egyébként. Nagyjából-egészében beszűkült a gondolkodásom. Pillanatnyilag öt dolog fér bele.

A négyből egyről akarok majd írni, de az hosszabb lélegzetvételű lesz és jelentős, és előbb-utóbb külön részlege is lesz a lapon belül, mert FONTOS.

A másodikról szintén akarok írni, de nem tudom, hogy fogok-e, mert hiába döntöttem már el, még mindig nagyon hülye dolog az egész, és ahányszor belegondolok, előbb-utóbb kiborulok.

A harmadik a PostCrossing, amit sürgősen át kellene gondolnom, mert azzal, hogy megemelték az egyszerre küldhető lapok limitjét, hirtelen nagyon megnőttek a kiadásaim.

A negyedik a most már hivatalosan is megkezdődött korcsolyaévad (persze még nagyjából kétszer fog majd elkezdődni, de ez mellékes), mert kijöttek a Grand Prix-meghívások, és lehet tervezni, találgatni, és transzparenst rajzolni. Továbbá lezajlott a Korcsolyaszövetség Kongresszusa, vannak szabálymódosítások, és pár napon belül, remélem, közzé is teszik majd. Már az FSU-n is megnyílt az új évad a “Kiss And Cry”-ban.

Az ötödik pedig, maradjunk annyiban, hogy igencsak réteg-téma. Hogy miért? Mert Giin a világ legjóindulatúbb marhája, és hogy túl sok lelke van ahhoz, hogy politikus legyen, és hogy Brendon nekem akkor is gyanús, hogyha a még gyanúsabb Melilan keveri körülötte a dolgokat, és hogy bármennyire is nem szép dolog, de egyáltalán nem sajnálom Davidot, és hogy igenis, hogy Brendonnak van vaj a fején, mert Yaannak hamis információt ad le, és hogy vajon lehet-e, hogy Giin újra bedől ugyanannak a félrevezetésnek: hogy öt éve Paul ugyanazt játszotta el vele, mint most Melilan. És hogy mikor lesz harmadik kötet.

Maradjunk annyiban, hogy “én megmondtam!” Azt mindenesetre leszögezhetjük, hogy amíg nem gondolok végig dolgokat, addig mindenkinek jobb így :)

Úgyhogy most megyek aludni. Azt hiszem. Aki mindenképp frissítésekre vágyik, az nézzen körül a PostCrossing menüben.* Nagyjából két és fél oldalnyi új képeslap került fel. Egyhavi termés. (Ezért is mondom, hogy kicsit megugrott a dolog.)

*a szerkesztő jegyzete: PostCrossing menü már nincs. Könnyen lehet, hogy ha újrakezdem is valamikor a képeslapolást, saját menüje akkor se lesz.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

Idén már nem először

Az idén már nem először fordul elő velem, hogy elküldök egy bejegyzést, valami egészen különös dátummal, és soha többet nem találom meg. Jó, hogy ez most nem volt különösebben fontos vagy érdekes, csak egy kicsit vicces, és mindenképpen rövid… de akkor is. (Aha, a kereső az én barátom. 2008. július 17-re küldtem el. Nem baj, majd előkerül. Nyilván akkor is lesz értelme, csak a “ma” része nem stimmel.)*

Azért egész jó, hogy még csak június közepe van, de nekem már sikerült két bejegyzést is időzítenem júliusra. Kivételes teljesítmény.

Vannak egyébként fontos és/vagy érdekes dolgok, amikről írni akarok, de nem ma. Holnap sokat dolgozom, úgyhogy ma meg sokat kell aludnom előtte, hogy bírjam a strapát. Egyébként is, fontos olvasnivalóm van. Ma legyen elég annyi, hogy úgy tűnik, fogalmam sincs róla, hogy hányadika van. És, hogy milyen hónap.

*a szerkesztő jegyzete: a július 17. bejegyzésben leírtak viszont tényleg aznap történtek, így aztán halvány fogalmam sincs róla, hogy mit írtam ezen a napon, és azt hova kevertem el végül.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!