A blog-paradoxon

Nem tudom, miért írnak az emberek blogot. Még azt sem tudom egészen pontosan, hogy én miért írok. Arra még hellyel-közzel emlékszem, hogy miért kezdtem el. De hogy miért írom még mindig, abban messze nem vagyok biztos.

A kezdet kezdetén, mintegy öt és fél évvel ezelőtt, (ez az időtartam azért hihetetlenül sok, nem?) tizenhat évesen összekuszálódott körülöttem a világ. Nagyrészt persze én magam kuszáltam össze, kamaszos megfontolásokból, lázadásból, sokféle okból. Lehetne magyarázatokat keresni, lehetne indokokat sorolni, de fölösleges. Elmúlt. Elég régen elmúlt már. Már ahhoz is elég idő eltelt, hogy másképp lássam azokat a dolgokat, azokat a dolgaimat. Az elmúlt évek során volt, amikor nagyon dühös voltam az akkori önmagamra, volt, amikor szívem szerint le is tagadtam volna az egészet, mostanra pedig nagyjából meg is bocsátottam már magamnak. Pedig sok marhaságot csináltam.

De a sok marhaság között ott volt a jó ötlet is. A jó ötlet, hogy ki kell másznom ebből a kuszaságból. Persze eléggé meg voltam szorulva, tonnányi igazolatlan hiányzásom volt, gyakorlatilag a kirúgás határán egyensúlyoztam a gimiben, és több tárgyból kellett osztályozóvizsgát tennem, hogy egyáltalán maradhassak. És azt hiszem, az a kétségbeesés, hogy ennél is jobban összekuszálhatok mindent, vitt végül el addig a döntésig, hogy valami újat, valami radikálisan őszintét kezdjek el.

Időről időre új ismerősök rábukkannak a blogomra, és megállapítják, hogy nagyon őszinte, és nagyon közvetlen. Tényleg az. És azért az, mert csak így működik a terápiás jellege. Szóban hazudni nagyon könnyű. De leírni már egy kis hazugságot is nehéz – a nyilvánosság előtt pedig, bármilyen kicsi is legyen az a nyilvánosság – végképp nem szabad. Így kényszerültem tehát szembenézni mindazzal szemétdombbal, amit felhalmoztam, és előbb-utóbb fel is számoltam.

Utána jött a jó időszak. Az az év, amíg a Könyvesiskolába jártam. Leérettségiztem, mellettem volt B., végre olyasmit tanultam, ami érdekelt, olyan közösség volt körülöttem, ahova illőnek éreztem magam. És akkor abba is hagytam az írást, nem volt rá szükségem. Elég biztos vagyok benne, hogy az volt a legjobb időszak az eddigi életemben.

És utána jöttek az újabb fajta bonyodalmak. A mindennapi munkás élet, és azok a gubancok, amiket már nem egyedül idéztem elő. És amiken nem segít a kamaszos önmarcangolás, önelemzés, és semmiféle “ön”. És mostanában ott tartok, hogy olyan gondolataim és olyan érzéseim vannak, amikkel nem tudok mit kezdeni, és nem tudom leírni se őket, hiába látnám akkor tisztábban a dolgokat. Mert vannak olyan dolgok, amik másokat érintenek, másokhoz van közük, és amiket éppen ezért nem szabad kiteregetnem. Mert az egy dolog, hogy saját magamat ennyire kiadom, ennyire kiszolgáltatom, és pontosan tudom, hogy fennáll a veszélye, hogy egyszer egy pszichopata rám telepszik. Mert rengeteg jelet hagyok, nem nehéz kinyomozni sem azt, hogy hol dolgozom, sem pedig azt, hogy hol lakom. Könnyen felfedezhető vagyok.

Viszont azt már megtanultam, hogy azt, amit másokról gondolok, és amilyen érzéseket mások keltenek bennem, nem szabad leírni. Még beszélni is nagyon veszélyes róla, hiszen aki távol áll az egésztől, annak nem mond semmit, aki pedig érintett, az meg vagy elfogult, vagy pedig kockázatos, hogy továbbmondja – esetleg mind a kettő. És nem, papírra leírni ugyanolyan veszélyes, sőt, még rosszabb is. Mert a papírok hajlamosak elkallódni, és a legváratlanabb helyekről előkerülni. Akár sok évvel később is. Amit leírok blogot, az legalább tudom, hogy hol van (kivéve, hogyha eltévesztem a dátumot, és valahova elkeveredik a múltba vagy a jövőbe.)

A nagy kérdés tehát az maradt, hogy itt vagyok a gondolataimmal, amikkel nem is igazán akarok foglalkozni, és mégis jó lenne kiírni őket magamból, megszabadulni tőlük, de nem tehetem. És dacára annak, hogy belátom, az eredeti funkcióját nem tölti meg be számomra a blog, szeretem, akarom, és ragaszkodom hozzá.

A kérdés csak az, hogy mihez kezdjek most vele? És mihez kezdjek ezekkel a témákkal?

Nem, ez nem búcsúbejegyzés. Szó sincs róla, hogy abbahagynám, elköltöznék, máshol, máshogy kezdeném újra. Az nem én lennék. Ennek a bejegyzésnek semmiféle jelentősége nincs, amitől kiemelkedne az összes többi közül. Egyszerűen csak egy meta-bejegyzés lett, ami a bejegyzések természetével és indítékaival foglalkozik.

u.i.: Hogy tetszenek az új gombok? Nekem nagyon – untam már azt a szögletes, szálkás betűtípust. Ez a kis göndör tetszik.

A bejegyzés kategóriája: Mindennapok
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..