Gombóc

:: 4 perc alatt olvasható ::

Nem lekváros, és még csak nem is túrós. Nem kókuszgolyó és nem gyurmából készült. Illetőleg, ami ez utóbbi kettőt illeti, csak reménykedni tudok benne, hogy nem ezek. Eléggé gyurmának érződik, ha már itt tartunk. Hogy mi? A gombóc, ami a torkomban lakik. Mintegy… két és fél napja. Igaz, nem egészen folyamatosan. De időről időre el- és feltűnik, mikor erősebben, mikor pedig éppen csak érezhetően.

Akár el is mesélhetem, hogy mitől. Erre jók a hónap végi bejegyzések: kevés ideig látszanak. Amit le akarok írni, de nem akarok sokáig szem előtt hagyni, azt a hónap legeslegvégén kinyögöm, és aztán sitty-sutty jön a következő bejegyzés, ez pedig eltűnik a süllyesztőben. Nem mintha eddig túl gyakran használtam volna ezt az eszközt (nagyjából nulla alkalmat tudok felidézni), de a gondolat azért megfordult már a fejemben.*

A lényeg az, hogy az elmúlt időszakban úgyis tettem már néhány utalást mindenféle dolgokra. Ott kezdem, hogy az én munkahelyi beosztásom jelenleg III. kategóriás eladó. Mivel már több, mint két éve ott dolgozom, a fantáziám elszaladt velem, és arról álmodoztam, hogy egyszer lehetek majd II. kategóriás eladó is. Aztán egy olyan szituációba kerültem, amiből egyértelműen kiderült, hogy soha nem leszek az a bizonyos Eladó II. amiről álmodoztam.

Ugyanis, mint kiderült, rögvest két kategóriát fogok ugrani, és Részlegvezető II. leszek.* Ami részint jó, részint meg nagyon nem jó. Nem nagyon kívánok most már részletekbe menni. Amikor felvázolták előttem a lehetőséget, örültem is meg nem is. Aztán kínlódtam. Mivel igencsak limitálva volt, hogy kivel beszélhetek róla és kivel nem, ezért megkerestem azt a kevés embert, akivel lehetett. Természetesen teljesen kiegyenlített válaszokat adtak. Úgyhogy leültem listát írni. Pro, Kontra, és döntési szempontból irreleváns, de említésre érdemes tények kategóriákban soroltam fel számtalan tételt. Szín-kódolva. A legfontosabb tételeket megjelölve.

Ami bárkinek első pillantásra feltűnhetne a listámról (ha megmutatnám, de nem mutatom, és jó okom van rá), az az, hogy sokkal több a Kontra, mint a Pro. Még úgy is, hogy ezt már írás közben is észleltem, és igyekeztem még több Pro tételt találni. Hogy miért vállaltam mégis el? Részint rejtély. Még én magam sem értem. Sejtéseim persze vannak: egy nagyon nagy gyengeségem van, ami most ellenem játszott. Ambíciónak hívják, még ha nem is a szó klasszikus értelmében véve. Bizonyítási kényszer.

Na meg nagyjából tudtam, hogy nincs más lehetőségem, mint elfogadni. És nem feltétlenül és kizárólag azért, mert így állt elő a lehetőség, hanem azért is, mert soha nem bocsátottam volna meg magamnak, hogyha nem próbálom ki magam. Na meg azért rendesen meg is dolgoztak az illetékesek – “már meg van beszélve a nagyfőnökökkel” illetve “ki tudja, mikor adódik legközelebb ilyen lehetőség, és hogyha nem lennének ennyire speciális körülmények ugye…” és a többi. Gyakorlatilag sarokba voltam szorítva, vagy legalábbis így éreztem, és így érzem most is.*

De a döntés, csak úgy, mint a legtöbb döntésem hirtelen jött, amolyan megvilágosodásként. Nem is döntések ezek nálam, hanem egyszer csak tudom, hogy így fog történni, és kész. Dacára a számtalan érvnek és ellenérvnek és véleménynek és ellenvéleménynek, amit meghallgattam. És egy szombat este hazafelé a metró előtt már tudtam, hogy így lesz. Hétfő reggel pedig erőt vettem magamon, és telefonáltam. Miután vagy tíz percig sétáltam fel-alá telefonnal a kezemben, megnyomtam a zöld gombot. “Szia, én vagyok” – mondtam, ami elég buta dolog, hogyha mobilról hívok mobilt, hiszen látszik. “És azt mondom, hogy vágjunk bele.” Beszéltünk még pár percet, aztán letettem. Aztán földhöz csaptam a telefont, aztán gyorsan felkaptam, és már nyomtam is az újratárcsázást, hogy megmondjam, hogy marha vagyok, és nem így gondoltam, és vissza az egész, nem akarok semmit!

Aztán persze inkább felhívtam Gy.-t, és megmondtam neki, hogy ez van. És vicces módon ő is úgy fogalmazta meg a szituációt, mint én: az egyik szeme neki is sírt, a másik pedig neki is nevetett. Aztán nekem már mind a kettő sírt, ő meg kicsit helyrerázott. Úgyhogy nem telefonáltam, hogy csináljuk vissza. Hiába is tettem volna, mert hiszen amint kimondtam, minden eldőlt.

A külön vidámság az volt csak a dologban, hogy még mindig nem volt szabad beszélnem róla. Úgyhogy a többiek csak akkor tudták meg, amikor megérkezett a következő havi beosztás, és ott már az új helyemen szerepeltem. És ahányszor ránézek, azóta is futkározik a hideg a hátamon.

Pontosan tudom, hogy miért haragszanak rám. Hogy miért utálnak ennyire. Tudtam azt is, hogy így lesz. Úgy értem, messze én vagyok a legfiatalabb az egész boltban. Többen régebben vannak a szakmában, minthogy én egyáltalán élek. És igen, a legteljesebb mértékben megértem, hogy ez sokaknak fáj. Engem is nagyon rosszul érintene fordított esetben. Meg nagyjából bárki mást is. De amin végképp kiakadtam, azt egy olyan kolléganőm mondta, aki semmilyen szempontból sem érintett a szituációban.

– Színtiszta jóindulatból mondom – kezdte, miután világosan elmagyaráztam neki, hogy nem szeretném tudni -, mert mindenki másnak is elmondtam. Mert lehet hogy te ilyen okoska vagy, meg gyors, meg ilyesmi, de emberileg te erre egyáltalán nem vagy alkalmas. Nem vagy elég érett, és emberileg nem tudsz ilyen helyzeteket kezelni. Tudom, hogy mindenkinek meg kell adni az esélyt, éppen ezért kellett volna helyetted X-nek megadni ezt az esélyt. Szóval ezt szerintem te nem érdemled meg és alkalmatlan is vagy rá.

Na most én igazán törtem a fejem, nagyon alaposan, hosszasan, de nem tudtam elképzelni, hogy miféle jóindulat mondat ilyet bárkivel. Az egyetlen indok amiért valaki ilyet mond, az az, hogy jó alaposan megbántsa a másikat. Ez pedig sikerült, úgyhogy gratulálok. Mert ebben egy gramm jó szándék sincs.

A kinevezésem csak akkor várható, mikor két hét múlva visszaérkezem a szabadságról. Az sem lesz könnyű időszak, de akkor legalább már teljesen hivatalos lesz. Annál nem nagyon tud rosszabb lenni, amilyen az elmúlt hetekben volt. Illetve, persze, hogy tud, de nagyon remélem, hogy már nem lesz az. Meg akkor már bőven el leszek foglalva azzal, hogy tanulom a számtalan tanulnivalómat. Mert lesz új tennivalóm dögivel. Ami jó. Mert lesz, ami lekössön.

De addig is, a szombat este nagyon nehéz volt. Akkor nőtt a gombóc a torkomba. A. megkérdezte este zárás előtt, hogy azt hiszem-e, hogy neki könnyebb. Azt mondtam, hogy nem hiszem. De igazság szerint mégis úgy gondolom, hogy neki egy kicsivel azért könnyebb. ő ezentúl is azt csinálja, mint eddig, őt nem fúrja egyszerre tíz ember, neki mindösszesen annyi minden változik majd csak meg, hogy nem én dolgozom vele párban. De ezt eszem ágában nem volt megmondani neki. Úgyis egész hétvégén olyan idegállapotban voltam, hogy képes voltam már attól is elsírni magam, hogyha meg kellett szólalnom. Iszonyú rossz érzés volt ám, hogy mindent, amit csak csinálok, ami a rutinom része, ami a mindennapi rítusaimat jelenti, azt akkor csináltam utoljára. Ezt egyáltalán nem könnyű megemészteni. Nem is sikerült még egészen. De persze van még rá időm.

Két hetem.

És megmondjam, mi a legrémesebb az egészben? (Na jó, az egyik legrémesebb.) Ezek képesek nekem boltkulcsot adni. Úgy értem, hogy intelligens ötletnek tartják, hogy a bolt kulcsát rám bízzák. Hát normális? Olyan ember vagyok én, akinek kulcsot lehet adni?

Na tessék, így születik nagyon hosszú bejegyzés olyan témáról, ami félek, hogy nem sokakat érdekel.

*a szerkesztő jegyzete: Na, hát ilyen itt már nincs. A régi blog mindig szigorúan csak az aktuális hónapot mutatta, sőt, Újévkor meg magától átváltott az új évre, akkor is, ha nem volt még bejegyzés. Ez néha bosszantott, de azért, ettől eltekintve nagyon szerettem.

Másrészt soha nem lettem Részlegvezető II, de még Eladó II sem, és ezt még mindig felháborítónak tartom. Egyébként pedig nemcsak az itt felsorolt indokokból vállaltam el, hanem azért, mert a régi helyemen már nagyon boldogtalan és fáradt voltam, és szükségem volt valami újra, valami  érdekesre, és valami kicsit szabadabbra. És tulajdonképpen meg is kaptam, valószínűleg ezért húztam ki még két évig ezután.

A bejegyzés kategóriája: Mindennapok
Kiemelt szavak: , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..