Ma nagyon csúnyán kiabáltam valakivel, aki nem érdemelte meg. És akinek egyébként sok szempontból igaza volt, bár ő is kiabált velem. De mégis, valami nagyon fontosat megtanultam ma magamról, tőle.

Mindig olyan embernek láttam magam, aki állandóan összeomlik. Aki időről időre kiborul, megborul, és kikészül. És tudom, hogy sokan mások is ezt látják bennem, főleg azok, akik a mostanság kialakult helyzetben kritizálnak.

De O. nem tartozik közéjük. Ő azt mondta, hogy olyan embernek lát engem, aki mindig fel tud kelni. Milyen különös, hogy ő képes volt meglátni azt a momentumot, ami az összezuhanás után szükségszerűen következik, az újrakezdést, amire én még soha nem figyeltem fel.

Ezentúl tehát így kell magamra tekintenem, még ha eddig nem is próbáltam soha.