Nooormális?

Berepült egy légy a szobába, és egész este itt zümmögött. Elneveztem Margitnak, mert egészen biztos vagyok benne, hogy nem normális. Egyszerűen nem lehet egy ép önértékelésű és józan ítélőképességű, és egyáltalán, normális légy az olyan, amelyik berepül a polcon a dossziémba, és két papír között döngicsél, majd önnön testi épségét kockára téve zuhanórepülést végez a monitorom előtt. Aztán felkel, rendezi sorait, berepül a lámpámba, megégeti a lábát az izzón, aztán ijedtében visszarepül a Fontos Dokumentumok közé a dossziéba, és tovább zümmög. És kezdi az egészet elölről. Ahelyett, hogy fogná magát, és kirepülne a nyitott ablakon. Mondom én, hogy marha.

Van olyan, hogy marhalégy?

Emlékszem, egyszer, mikor még írtam a két mondatot, és a maga módján még népszerű is volt a jelenség, valaki írt róla egy paródiát. Arról az esetről, hogy berepült egy légy a szobába, írt vagy tíz különböző blogger stílusában. Nagyon jót mulattam rajta. Igaz, jóval később találtam csak rá, amikor már réges-régen szünetelt a két mondat. Különös, hogy néha-néha még mindig kapok maileket, hogy miért nem folytatom, és nehéz megmagyarázni. Ha azt mondom, nincs rá időm és energiám, senki se hiszi el, hiszen két mondatot írni nem túl nagy idő. De azt hiszem, kinőttem belőle, és elmúlt az az időszakom, amikor úgy tudtam írni. Kicsit persze vicces, hogy pont a két mondattal kerültem a legközelebb ahhoz, hogy bekerüljek a magyar “blogoszférába”, a “nagyok” közé – mert akkoriban, gimnazista kamaszkoromban azt hittem, nincs is annál fontosabb dolog. Ma már elég hidegen hagy a blogom látogatottsága. A poggi.hu öncélúbb, mint valaha :) De végtére is jól van ez így. Az én igényeimet kell kiszolgálnia – az igényemet arra, hogy írjak, hogy végiggondoljak, hogy lejegyezzek és konzerváljak.

De visszatérve az időbeli kérdésekre: egyszerűen véges sok dolgot tudok belezsúfolni az életembe. Mindig is sok mindenbe belekaptam, volt, amit csináltam sokáig, volt amit nem. Több évig tartott a #Szellemivetélkedő csatin a kvízelés, a játék és a játékvezetés is. Akkoriban a csatin kívül az egyetlen másik dolog, amit csináltam, az iskola volt. Aztán egy időben a harmadik dolog, amit elkezdtem, az a MiniFórum moderálása volt. Aztán a mini helyét átvette a hírszerkesztés a Mézesfaláson. Aztán egy kis ez, egy kis az. Előbb-utóbb mindennek vége szakadt. Az egyik legutóbbi próbálkozás volt, amikor önkéntes szavazatszámláló voltam a HogwartsSortingon, aztán idővel az is elmaradt.

És idén is belekaptam több új dologba is. Az első a PostCrossing volt, amibe nagy erőkkel vetettem bele magam, és még most is élvezek. De ott volt a ToyVoyagers is, ami viszont csúfos kudarcba fulladt. És most itt van a Children International, ami minden energiámat és gondolatomat leköti.

A helyzet az, hogy mindezt nem lehet követni. Válogatni kell. Most úgy érzem, hogy a maximumon vagyok, feszített időbeosztással. A munkám, a fordítás, a korcsolyaesemények követése, az a pár fórum, ahol megfordulok időnként, a PostCrossing és a CI (most már tényleg írok róla!) meg a blog pontosan annyi dolog, amennyi még belefér az életembe. Így még marad hely novemberben a NaNoWriMonak, időnként annak, hogy amikor a Hosszúra rátör, hogy át akarja alakítani a weblapját, akkor játsszunk pár napot Photoshoppal, hogy amikor a Brekivel össze akarok futni, meg tudjam oldani, meg ilyesmik. De ennél semmivel sem akarnék – vagy éppenséggel tudnék – több tevékenységet, hobbit, érdeklődést, vagy akármit belezsúfolni az életembe. Még a két mondatot sem, mert valami ilyesmi figyelmet és törődést igényel.

A két mondatban amúgy is az a szép, hogy ízig-vérig kamasz. És hála az égnek, én végre már nem vagyok az.

Pont ma jöttem rá egy másik fontos dologra is. Időnként, csak úgy nosztalgiából visszanézek a régi helyekre, és felidézem, hogy milyen fontosak is voltak annak idején. És eszembe jutott, hogy egy pár évvel ezelőtt milyen intenzitással és lelkesedéssel töltögettem ki önismereti teszteket. Szükségem volt rá, hogy a szemembe mondják azt, amit gondolni akarok magamról. Hogy ilyen-olyan-amolyan ember vagyok, amilyennek gondolni szeretem magam. Épp csak a rend kedvéért visszanéztem egy ilyen oldalra, és kattintgattam párat, míg rá nem jöttem, hogy halálra untat és idegesít a dolog, és ugyan miért is vesztegetném ilyesmire az időmet meg az erőmet.

Nem akarom elkiabálni a dolgot, de amióta befejeztem a szakmai sulit, meg leálltam a terápiáról meg a gyógyszerekről, talán most érzem magam emberileg a leginkább egyenesben. Munkahelyi, adóügyi, családi és magánéleti gubancok ide vagy oda, most többé-kevésbé jó helyen érzem magam.

Na, hát csak ezt akartam kinyögni. :)

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

Az időjárási viszonyokra való tekintettel

Egész úton a kocsiban szavak formálódtak a fejemben, de most, hogy előttem a képernyő és a nagy üres fehérség, nem akarnak újra előjönni azok a bizonyosok.

Helyzetjelentés: Sopron, panzió. Apám egy szál harci alsónadrágban tévézik, én szigorúan tilosan, ölemben laptoppal (asztal csak a tükörrel szemben van) írok. Időpont? 22 perccel a tervezett kezdés után. További ruháink és cipőink a székekre terítve gőzölögnek.

Persze, tudtam én, hogy időnként előfordul, hogy egy-egy koncert elmarad. Időjárás miatt, vagy valami más okból. Tudtam, hogy rossz idő lesz. Reggel, mikor utoljára ránéztem a paulsimon.com-ra, láttam, hogy nincs ott a mai dátum. De azt gondoltam, nyilván leszedték, mert nem lehet már rá jegyet venni. Szóval, bár tudtam, hogy van ilyen, meg sem fordult a fejemben, hogy velem is megtörténhet. Képzeletben láttam, hogy legfeljebb nem fogunk a méregdrága ülőhelyemen ülni, hanem állunk majd. Kicsit drágán vettünk állójegyet, van ilyen. Elképzeltem, hogy hideg lesz, hogy csurom víz lesz a lábam, de hogy azért családias hangulat lesz, és szét fogom tapsolni a fejem és rekedtre ordítom a torkom, mikor ott tartunk, hogy “and in the naked light I saw | ten thousand people maybe more”, mert ott tapsolni kell, attól függetlenül, hogy mennyien vannak a közönségben.

Kicsit későn érkeztünk meg a szállásra, és mikor megebédeltünk, nem sok időnk volt már az indulásig. Nekem már elég magas volt az adrenalinszintem, úgyhogy én nem sziesztáztam. A térképet nézegettem inkább. És csodák-csodája odataláltunk. Esett ugyan az eső, de sebaj. Nézegettük, hogy vajon hol is lesz a koncert. Gondoltuk, az Esterházy kastélyban az információn meg tudják mondani. A lépcső tetején megállítótáblában volt egy nagy Paul Simon & STS plakát. És valami rá volt ragasztva keresztben. Tudhattam volna, hogy ez nem jelenthet jót.

Közelebbről megszemlélve német nyelvű felirattal volt fölülragasztva a plakát. Életemben először kívántam, sőt, ki is mondtam hangosan, hogy “bárcsak beszélném ezt az átokverte nyelvet!” Annyit értettem belőle, hogy a mai Paul Simon-koncert, és hogy valami müssten. A müssten előtti szót csupa nagybetűvel szedték, és még alá is húzták. Csak úgy félhangosan megkérdeztem magamtól, hogy vajon az mit jelenthet, pedig a lelkem mélyén tudtam. Egy másik csalódott magyar ajkú ember álldogált mellettünk, és lefordította a feliratot. Az időjárásra való tekintettel, biztonsági megfontolásból a koncertet lemondták. Esőnap nincs, a jegyek a váltás helyén visszaválthatók. (Na az se lesz egy egyszerű eset az osztrák online jegyirodával, akik mérsékelten beszélnek angolul, annál már csak én beszélek mérsékeltebben németül, de azt hiszem, nem ez most a legnagyobb bajom.)

És néztünk, mint a moziban. Egy csomó magyar rendszámú kocsit láttunk, meg valakikkel véletlenül össze is futottunk, akik meg Kecskemétről jöttek el. Szóval nemcsak mi szívtuk meg alaposan, de ettől semmivel sem érzem jobban magam.

A legdühítőbb mégis az, hogy még csak nem is haragszom. Nincs kire. A drága emberre nem tudnék haragudni, ha akarnék se, hiszen nem várható el se tőle se senki mástól, hogy 66 évesen szakadó esőben kiálljon a drága hangszereivel meg elektronikájával. És nem haragudhatok a szervezőkre, hiszen nyilván nekik sem éri meg igazán bekampányolni egy koncertet, eladni a jegyeket, majd visszafizetni őket. És még csak az időjárásra se haragudhatok, mert hát mit tehet róla, hogy ilyen? Szóval nem vagyok dühös, nem tombolok, csak végtelenül szomorú és csalódott vagyok.*

Hát így.

Pedig tudhattam volna. Hogyha a mai jelekből nem is olvasok, itt van a történelmem a Paul Simon-koncertekkel. Az még a legkevésbé súlyos eset, hogy a valaha volt legjobb koncerten 1981 augusztusban nem hogy New Yorkban nem voltam, de még a világon se. Aztán 1991-ben volt az első (és mindezidáig utolsó) budapesti koncertje. Hogy én mit csináltam akkor? Az óvodában túrtam a homokot. 2004-ben, mikor végre kibékült a két vén csont a Grammy-gálán, és Simon & Garfunkel: Old Friends címszóval turnéztak Európában, akkor kicsit túlságosan is érettségiznem kellett. Pedig én megmondtam mindenkinek, hogy lehetne szeptemberben is érettségizni, és komolyan is gondoltam, de valamiért a családnak meg az iskolának nem tetszett az ötlet. És akkor az idén meg ez.

Az egyetlen félig sikertörténet a hat évvel ezelőtti 2002 július 2.-i koncert volt Münchenben. De az is kis híján totális kudarcba fulladt, mert elveszett a kocsiról a rendszámtábla, és mivel akkor még sehol sem voltak a nyitott határok meg EU-tagság meg ilyesmi, esélytelen lett volna azzal az autóval megpróbálni külföldre menni. Végül bérelt kocsival mentünk, de arra meg annyi kauciót kellett fizetni, hogy alig maradt pénz a szállásra, és végül kempingben kötöttünk ki, és a sátorlét rengeteg veszekedést eredményezett. A koncertet persze imádtam, de azért… hazafelé pedig akkor is olyan hihetetlen eső volt, hogy a kocsit felemelte a víz a sztrádán, és össze-vissza csúszkáltunk.

Azért elég rendesen felmegy a vérnyomásom, ha arra gondolok, hogy ha ez ma nem szabadtéri koncert, akkor most ott ülnék.

Most az van, hogy meg kell várnom, amíg csütörtökön netközelbe kerülök, el kell intéznem a jegy visszatérítését, és ha elég hamar visszautalják a pénzemet, akkor valamelyik, repülővel megközelíthető helyre elmegyek. Mert ezt egyszerűen nem hagyhatom ennyiben.

Akkor ezt most befejezem, mielőtt teljesen lemerítem az akkut, és ha wifi-közelbe kerülök se fogom tudni feltölteni.

*a szerkesztő jegyzete: Eltelt két és fél év és még mindig fáj. Lehet, hogy ezt soha nem fogom már kiheverni? Mikor jelenik meg új lemez, és mikor lesz új turné?

*a szerkesztő következő jegyzete (2011): Van új lemez. És van új turné. Európában is.

Kategória: Mindennapok | Címke: , , | Hozzászólás most!

Kirucc

Az a helyzet van, hogy reggel indulok Kismartonba Paul Simon-koncertre. Mikor legutóbb mentem pici öregembert nézni, akkor azért került veszélybe a kiruccanás, mert elveszítettünk egy rendszámtáblát.

Ma Apám lelkére kötöttem, hogy drótozza fel alaposan a rendszámot. Most az időjárás kíván kiszúrni velünk. De nem hagyom magam. Paul Simont látni kell!

Úgyhogy most megyek. Még eszem valamit indulás előtt, és… mindegy, holnapután este jövök.

Csak ne essen! Vagy ha esik, akkor ne annyira.

Intézzétek már el nekem, jó?

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

Esemény

Az a helyzet van, hogy vettem egy laptopot. Jó, tudom, hogy mostanság kb. mindenki minden áldott nap ezrével vásárolja a laptopokat. De nekem ez az első, és élvezem a dolgot. Fölöttébb élvezem. Kicsit még nehezen kezelem, és relatíve – a szokásoshoz képest – sokszor ütök mellé. De ez főleg azért van…

Na jó, elmesélem.

Elég régóta tudatában voltam, hogy az önuralom nem a legerősebb tulajdonságom. Azt is pontosan tudjuk mindannyian, mert elég jól emlékszünk még, hogy akadnak gondjaim a határidőkkel is. Tudtam tehát, hogy ha komolyan dolgozni akarok, akkor el kell különítenem magamnak egy “otthoni” és egy “dolgozós” számítógépet. Ami utóbbinál külön előny, ha pici, hordozható, és nem vagyok bezárva vele a lakásba. (Jelen pillanatban éppen minden eddig olvasott szabályt megszegve az ölemben tartom a kicsikét, és reménykedem, hogy nem fogok égési sérüléseket szenvedni.)

Szóval megszületett az elhatározás. Álmaimban szerepelt is egy rózsaszínű Dell. Esetleg egy lila, hogy passzoljon a poggi.hu színvilágához. Ám a pénztárcám, a költségvetésem, a keresetem, stb. nem értettek egyet ezzel az álommal. A Dell ellen szólt az is, hogy nehéz. Viszont mellette szólt a színe meg hogy baromi jól néz ki.

És aztán jött az új szerelem. És le is volt értékelve.

Úgyhogy hosszas fontolgatás, erőgyűjtés és egyebek után besétáltam ma délután munkából hazafelé egy alkalmas árudába. (Fontosnak érzem megemlíteni, hogy végig udvariasak és előzékenyek voltak velem. Ellentétben a bankkal, ahol hétfőn olyan halálosan utálatosak voltak, hogy hű. Pedig több pénzt gomboltak le rólam kevesebb szolgáltatásért.)

– Tudok segíteni? – kérdezte némi várakozás után a kedves eladó.
– Ami azt illeti, igen – mondtam. – Laptopot szeretnék venni – közöltem vele a nagy titkot a laptop-szaküzlet közepén. Alaposan meg is lepődött.
– Van valami konkrét elképzelése? – tudakolta. Elég rémültnek tűnt, gondolom nem sok kedve volt egy fiatal, láthatóan kevéssé kocka hátizsákos csajnak aktívan eladni zárás előtt húsz perccel. Meg tudom érteni.
– Van – igyekeztem megnyugtatni. – Egy kis növésű Asust szeretnék, a nagyobbik változatból. Feketét.

Összekapta magát, megmutatta, odaadta, kifizettem, kaptam számlát, hazahoztam, örültem. Így történt.

Amikor azt mondtam, hogy “kis növésű Asus”, azt a lehető legkomolyabban gondoltam. És csak azért nagyobbik változat, mert van egy olyan, ami fél centivel rövidebb. És azért fekete, mert ebből a típusból nincs rózsaszín, csak a kisebbikből. Ami még nekem is túl kicsi. :)

Amit ugyanis birtoklok, az, mint megtudtam, egy sub-notebook* (és ezt a szót egy hónappal ezelőttig még csak nem is hallottam.) Nagyjából akkora, mint egy A5-ös füzet. Gyönyörű, cuki, és az enyém. És egyelőre nagyon nehezen írok rajta, de majd belejövök. Annyira kicsi, hogy nincs benne CD vagy DVD meghajtó sem, merthogy nem férne bele. (Majd kell venni hozzá egy külsőt, de nem sürgős. Még egeret se vettem hozzá, és az fontosabb lesz majd.

És akkor ezt mára be is fejezem. Most jön ugyanis az a rész, amikor megpróbálok felkapcsolódni vele a netre, és feltölteni a blogot. Drukkoljatok.

(Oké, ez nem sikerült… :) Sebaj.)

*a szerkesztő jegyzete: mondják még, hogy sub-notebook, vagy mostanra kiemelkedett a sok közül netbook kifejezés?

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Tengerentúli reggel

A vállalkozás, mint olyan, fölöttébb fárasztó dolog. Hétfő délelőtt például könyveltem. Helyrepofoztam a pénztárkönyvemet egészen május közepéig, amíg egy olyan helyzethez nem érkeztem, amiről fogalmam sem volt, hogy hogyan könyveljem.

Szintén hétfőn kora délután próbáltam meg – nagyjából egymilliomodik alkalommal megszüntetni a vállalkozói számlámat. Természetesen nem sikerült. Ma reggel mentem vissza, hajnali nyolc körül érkeztem a bankfiókba. Az elmúlt hetek bürokratikus kínlódása után arra számítottam, hogy éppen csak be fogok tudni érni dolgozni fél 10-re. Annál nagyobb volt hát a meglepetésem, hogy 8 óra után tíz perccel már a bankfiók előtt álltam, és a kezemben volt NAGYON sok idő.

Úgyhogy úgy döntöttem, sétálok egyet. Kellemes időjárás volt, hűvös, borult, de napos, és nyárias. Amikor már a Pillangó utca környékén gyalogoltam, keresztül a parkon az Örs vezér tér felé, hirtelenjében olyan London-érzésem támadt. A parkban. Azzal az éggel, azzal a páratartalommal, azokkal a fényekkel. Mintha a Hyde parkban sétáltam volna reggel.

Nagy vágyásom támadt újra Londonba menni. Talán, majd jövőre.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!