Az időjárási viszonyokra való tekintettel

Egész úton a kocsiban szavak formálódtak a fejemben, de most, hogy előttem a képernyő és a nagy üres fehérség, nem akarnak újra előjönni azok a bizonyosok.

Helyzetjelentés: Sopron, panzió. Apám egy szál harci alsónadrágban tévézik, én szigorúan tilosan, ölemben laptoppal (asztal csak a tükörrel szemben van) írok. Időpont? 22 perccel a tervezett kezdés után. További ruháink és cipőink a székekre terítve gőzölögnek.

Persze, tudtam én, hogy időnként előfordul, hogy egy-egy koncert elmarad. Időjárás miatt, vagy valami más okból. Tudtam, hogy rossz idő lesz. Reggel, mikor utoljára ránéztem a paulsimon.com-ra, láttam, hogy nincs ott a mai dátum. De azt gondoltam, nyilván leszedték, mert nem lehet már rá jegyet venni. Szóval, bár tudtam, hogy van ilyen, meg sem fordult a fejemben, hogy velem is megtörténhet. Képzeletben láttam, hogy legfeljebb nem fogunk a méregdrága ülőhelyemen ülni, hanem állunk majd. Kicsit drágán vettünk állójegyet, van ilyen. Elképzeltem, hogy hideg lesz, hogy csurom víz lesz a lábam, de hogy azért családias hangulat lesz, és szét fogom tapsolni a fejem és rekedtre ordítom a torkom, mikor ott tartunk, hogy “and in the naked light I saw | ten thousand people maybe more”, mert ott tapsolni kell, attól függetlenül, hogy mennyien vannak a közönségben.

Kicsit későn érkeztünk meg a szállásra, és mikor megebédeltünk, nem sok időnk volt már az indulásig. Nekem már elég magas volt az adrenalinszintem, úgyhogy én nem sziesztáztam. A térképet nézegettem inkább. És csodák-csodája odataláltunk. Esett ugyan az eső, de sebaj. Nézegettük, hogy vajon hol is lesz a koncert. Gondoltuk, az Esterházy kastélyban az információn meg tudják mondani. A lépcső tetején megállítótáblában volt egy nagy Paul Simon & STS plakát. És valami rá volt ragasztva keresztben. Tudhattam volna, hogy ez nem jelenthet jót.

Közelebbről megszemlélve német nyelvű felirattal volt fölülragasztva a plakát. Életemben először kívántam, sőt, ki is mondtam hangosan, hogy “bárcsak beszélném ezt az átokverte nyelvet!” Annyit értettem belőle, hogy a mai Paul Simon-koncert, és hogy valami müssten. A müssten előtti szót csupa nagybetűvel szedték, és még alá is húzták. Csak úgy félhangosan megkérdeztem magamtól, hogy vajon az mit jelenthet, pedig a lelkem mélyén tudtam. Egy másik csalódott magyar ajkú ember álldogált mellettünk, és lefordította a feliratot. Az időjárásra való tekintettel, biztonsági megfontolásból a koncertet lemondták. Esőnap nincs, a jegyek a váltás helyén visszaválthatók. (Na az se lesz egy egyszerű eset az osztrák online jegyirodával, akik mérsékelten beszélnek angolul, annál már csak én beszélek mérsékeltebben németül, de azt hiszem, nem ez most a legnagyobb bajom.)

És néztünk, mint a moziban. Egy csomó magyar rendszámú kocsit láttunk, meg valakikkel véletlenül össze is futottunk, akik meg Kecskemétről jöttek el. Szóval nemcsak mi szívtuk meg alaposan, de ettől semmivel sem érzem jobban magam.

A legdühítőbb mégis az, hogy még csak nem is haragszom. Nincs kire. A drága emberre nem tudnék haragudni, ha akarnék se, hiszen nem várható el se tőle se senki mástól, hogy 66 évesen szakadó esőben kiálljon a drága hangszereivel meg elektronikájával. És nem haragudhatok a szervezőkre, hiszen nyilván nekik sem éri meg igazán bekampányolni egy koncertet, eladni a jegyeket, majd visszafizetni őket. És még csak az időjárásra se haragudhatok, mert hát mit tehet róla, hogy ilyen? Szóval nem vagyok dühös, nem tombolok, csak végtelenül szomorú és csalódott vagyok.*

Hát így.

Pedig tudhattam volna. Hogyha a mai jelekből nem is olvasok, itt van a történelmem a Paul Simon-koncertekkel. Az még a legkevésbé súlyos eset, hogy a valaha volt legjobb koncerten 1981 augusztusban nem hogy New Yorkban nem voltam, de még a világon se. Aztán 1991-ben volt az első (és mindezidáig utolsó) budapesti koncertje. Hogy én mit csináltam akkor? Az óvodában túrtam a homokot. 2004-ben, mikor végre kibékült a két vén csont a Grammy-gálán, és Simon & Garfunkel: Old Friends címszóval turnéztak Európában, akkor kicsit túlságosan is érettségiznem kellett. Pedig én megmondtam mindenkinek, hogy lehetne szeptemberben is érettségizni, és komolyan is gondoltam, de valamiért a családnak meg az iskolának nem tetszett az ötlet. És akkor az idén meg ez.

Az egyetlen félig sikertörténet a hat évvel ezelőtti 2002 július 2.-i koncert volt Münchenben. De az is kis híján totális kudarcba fulladt, mert elveszett a kocsiról a rendszámtábla, és mivel akkor még sehol sem voltak a nyitott határok meg EU-tagság meg ilyesmi, esélytelen lett volna azzal az autóval megpróbálni külföldre menni. Végül bérelt kocsival mentünk, de arra meg annyi kauciót kellett fizetni, hogy alig maradt pénz a szállásra, és végül kempingben kötöttünk ki, és a sátorlét rengeteg veszekedést eredményezett. A koncertet persze imádtam, de azért… hazafelé pedig akkor is olyan hihetetlen eső volt, hogy a kocsit felemelte a víz a sztrádán, és össze-vissza csúszkáltunk.

Azért elég rendesen felmegy a vérnyomásom, ha arra gondolok, hogy ha ez ma nem szabadtéri koncert, akkor most ott ülnék.

Most az van, hogy meg kell várnom, amíg csütörtökön netközelbe kerülök, el kell intéznem a jegy visszatérítését, és ha elég hamar visszautalják a pénzemet, akkor valamelyik, repülővel megközelíthető helyre elmegyek. Mert ezt egyszerűen nem hagyhatom ennyiben.

Akkor ezt most befejezem, mielőtt teljesen lemerítem az akkut, és ha wifi-közelbe kerülök se fogom tudni feltölteni.

*a szerkesztő jegyzete: Eltelt két és fél év és még mindig fáj. Lehet, hogy ezt soha nem fogom már kiheverni? Mikor jelenik meg új lemez, és mikor lesz új turné?

*a szerkesztő következő jegyzete (2011): Van új lemez. És van új turné. Európában is.

A bejegyzés kategóriája: Mindennapok
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .