Nooormális?

Berepült egy légy a szobába, és egész este itt zümmögött. Elneveztem Margitnak, mert egészen biztos vagyok benne, hogy nem normális. Egyszerűen nem lehet egy ép önértékelésű és józan ítélőképességű, és egyáltalán, normális légy az olyan, amelyik berepül a polcon a dossziémba, és két papír között döngicsél, majd önnön testi épségét kockára téve zuhanórepülést végez a monitorom előtt. Aztán felkel, rendezi sorait, berepül a lámpámba, megégeti a lábát az izzón, aztán ijedtében visszarepül a Fontos Dokumentumok közé a dossziéba, és tovább zümmög. És kezdi az egészet elölről. Ahelyett, hogy fogná magát, és kirepülne a nyitott ablakon. Mondom én, hogy marha.

Van olyan, hogy marhalégy?

Emlékszem, egyszer, mikor még írtam a két mondatot, és a maga módján még népszerű is volt a jelenség, valaki írt róla egy paródiát. Arról az esetről, hogy berepült egy légy a szobába, írt vagy tíz különböző blogger stílusában. Nagyon jót mulattam rajta. Igaz, jóval később találtam csak rá, amikor már réges-régen szünetelt a két mondat. Különös, hogy néha-néha még mindig kapok maileket, hogy miért nem folytatom, és nehéz megmagyarázni. Ha azt mondom, nincs rá időm és energiám, senki se hiszi el, hiszen két mondatot írni nem túl nagy idő. De azt hiszem, kinőttem belőle, és elmúlt az az időszakom, amikor úgy tudtam írni. Kicsit persze vicces, hogy pont a két mondattal kerültem a legközelebb ahhoz, hogy bekerüljek a magyar “blogoszférába”, a “nagyok” közé – mert akkoriban, gimnazista kamaszkoromban azt hittem, nincs is annál fontosabb dolog. Ma már elég hidegen hagy a blogom látogatottsága. A poggi.hu öncélúbb, mint valaha :) De végtére is jól van ez így. Az én igényeimet kell kiszolgálnia – az igényemet arra, hogy írjak, hogy végiggondoljak, hogy lejegyezzek és konzerváljak.

De visszatérve az időbeli kérdésekre: egyszerűen véges sok dolgot tudok belezsúfolni az életembe. Mindig is sok mindenbe belekaptam, volt, amit csináltam sokáig, volt amit nem. Több évig tartott a #Szellemivetélkedő csatin a kvízelés, a játék és a játékvezetés is. Akkoriban a csatin kívül az egyetlen másik dolog, amit csináltam, az iskola volt. Aztán egy időben a harmadik dolog, amit elkezdtem, az a MiniFórum moderálása volt. Aztán a mini helyét átvette a hírszerkesztés a Mézesfaláson. Aztán egy kis ez, egy kis az. Előbb-utóbb mindennek vége szakadt. Az egyik legutóbbi próbálkozás volt, amikor önkéntes szavazatszámláló voltam a HogwartsSortingon, aztán idővel az is elmaradt.

És idén is belekaptam több új dologba is. Az első a PostCrossing volt, amibe nagy erőkkel vetettem bele magam, és még most is élvezek. De ott volt a ToyVoyagers is, ami viszont csúfos kudarcba fulladt. És most itt van a Children International, ami minden energiámat és gondolatomat leköti.

A helyzet az, hogy mindezt nem lehet követni. Válogatni kell. Most úgy érzem, hogy a maximumon vagyok, feszített időbeosztással. A munkám, a fordítás, a korcsolyaesemények követése, az a pár fórum, ahol megfordulok időnként, a PostCrossing és a CI (most már tényleg írok róla!) meg a blog pontosan annyi dolog, amennyi még belefér az életembe. Így még marad hely novemberben a NaNoWriMonak, időnként annak, hogy amikor a Hosszúra rátör, hogy át akarja alakítani a weblapját, akkor játsszunk pár napot Photoshoppal, hogy amikor a Brekivel össze akarok futni, meg tudjam oldani, meg ilyesmik. De ennél semmivel sem akarnék – vagy éppenséggel tudnék – több tevékenységet, hobbit, érdeklődést, vagy akármit belezsúfolni az életembe. Még a két mondatot sem, mert valami ilyesmi figyelmet és törődést igényel.

A két mondatban amúgy is az a szép, hogy ízig-vérig kamasz. És hála az égnek, én végre már nem vagyok az.

Pont ma jöttem rá egy másik fontos dologra is. Időnként, csak úgy nosztalgiából visszanézek a régi helyekre, és felidézem, hogy milyen fontosak is voltak annak idején. És eszembe jutott, hogy egy pár évvel ezelőtt milyen intenzitással és lelkesedéssel töltögettem ki önismereti teszteket. Szükségem volt rá, hogy a szemembe mondják azt, amit gondolni akarok magamról. Hogy ilyen-olyan-amolyan ember vagyok, amilyennek gondolni szeretem magam. Épp csak a rend kedvéért visszanéztem egy ilyen oldalra, és kattintgattam párat, míg rá nem jöttem, hogy halálra untat és idegesít a dolog, és ugyan miért is vesztegetném ilyesmire az időmet meg az erőmet.

Nem akarom elkiabálni a dolgot, de amióta befejeztem a szakmai sulit, meg leálltam a terápiáról meg a gyógyszerekről, talán most érzem magam emberileg a leginkább egyenesben. Munkahelyi, adóügyi, családi és magánéleti gubancok ide vagy oda, most többé-kevésbé jó helyen érzem magam.

Na, hát csak ezt akartam kinyögni. :)

Kategória: Mindennapok | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .