A fontos dolog
Ez egy blog. Illetve kettő, vagy három, ha úgy vesszük. Akármennyi is, végtelenül szubjektív, valamint arról szól, ahogyan én látom a világ dolgait. Ebből értelemszerűen következik, hogy az itt olvasottakból messzemenő következtetéseket levonni lehet ugyan, de nem érdemes.
-
Keresgető
Olvasgató
Tény, ami tény
Fölöttébb snasszul hangzik, és kicsit félve is írom le, de a helyzet az, hogy iszonyatosan fáradt és túlhajszolt vagyok. Felpörögtek a dolgok a munkahelyen, nehezen érek a dolgaim végére, és mire hazaérek, nincs erőm semmihez.
Nem olvasok, nem írok, nem gondolkozom, még az imádott fórumaimat sem olvasgatom, és idejét sem tudom, hogy mikor lövöldöztem utoljára bogarakat.
A héten a szabad délelőttjeimet, és a mai napot is a kanapén fetrengve töltöttem, ölemben a laptoppal, és közben ment a tévé. Azt pedig végképp nem szívesen ismerem be, hogy mit néztem, mert örökre oda a hírnevemnek.
A héten legalább 15 rész Hannah Montanát láttam, és legalább 10 részt a H2O sellőlányos sorozatból. Még kínosabb, de legalább 3 és fél részt ültem döbbenten és katatón állapotban végig Sportacus kalandjaiból.
Az agysejtjeim pedig cseppfolyósodtak, és kicsorgott az egész a fülemen keresztül. De komolyan.
Remélem, a közeljövőben összébb szedem magam, mert ez így tarthatatlan. Főleg, hogy az eljövendő két hónapban fordítani kell, novemberben pedig regényt írni, decemberben pedig… hát, megpróbálni túlélni. És említettem már, hogy mindeközben még be kell iktatnom egy költözést?
Aha, szerintem is izgi lesz.
Lehet, hogy bebújok az ágyba, és viszem magammal José Rizalt. Mert az egy értelmes hapsi. Kár, hogy kicsit halott. Vagy százhúsz éve.
Kézzel
Itt jön a következő kézírásos blog. A legutóbbi, ha nem tévedek nagyot, vagy két és fél évvel ezelőtt volt.
Akkor teljesen kikeltem magamból, hogy rémes a kézírásom. Könnyen lehet, hogy azóta még rosszabb lett, ezért mindenkinek a szíves elnézését kérem.
Az a helyzet, hogy pár napig nem volt igazán gépem. Illetve volt, csak arra szántam az időt, hogy a sok felhalmozott lomot DVD-re írjam.
A másik oka annak, hogy tollat ragadtam, rém egyszerű. Szeretek írni. Már fizikálisan, hogy kicsit több időbe telik, míg a gondolatokból szöveg lesz. Jobban meg kell fontolni mindent.
És hiányzik. Leveleket akarok írni, csak éppen nincs kinek. Iskolába nem járok (nem mintha hiányozna), így jegyzetelni sincs mikor. Gondolatokat tárolni meg már rég nem praktikus így.
Úgyhogy alaposan így jártam – és így jártatok ti is. Esetleg begépelem majd, ha olyanom lesz.
Hm, nincs köztetek véletlen egy grafológus? Vagy legalább valaki, aki megmondaná, hogy miért utálom a nagy G betűt, és az 5 számjegyet?
Eszembe jutott még valami. Egyszer beszélgettem valakivel – zenész az illető, maradjunk ennyiben -, és szóba került, hogy én megboldogult kisiskolás koromban zongoráztam. És az is, hogy a zongora kicsit különbözik a többi hangszertől, mert ott nem a zenész csinálja a hangot. Mesterséges, és kicsit hideg és személytelen az egész.
Én éppen ezért választottam. Ez a kvalitása tetszett meg, és ez tűnt biztonságosnak. De a másik ember – a zenész – szerint ez pont ellentmond a minden gyerekben meglévő zajkeltés vágyának.
Én nem szerettem zajt kelteni.
De azt hiszem, az, ahogy a tollam nyomát nézem a papíron, valahogy hasonló.
Úgyhogy bár ezt valószínűleg alig egy perc alatt legépeltem volna, és ehelyett vagy 5-6 percig írtam, úgy érzem, megérte.
Sokkal jobban érzem magam attól, hogy valami igazit csináltam.
Na, és akkor a viszonthallásra.
BKV for dummies
Aki azt hitte, hogy tud Budapesten közlekedni, az téved. Vagy ha nem is téved, az biztos, hogy komoly meglepetések érik.
Én mondjuk tudok közlekedni. Komolyan. Azt is tudtam, hogy mától sok minden megváltozik, de abból a két járműből, amivel én dolgozni járok, nem lett semmi más.
De az azért minden felkészültségem mellett is meglepett, ahogy sikerült megtennem az Örs Vezér tere – Oktogon távolságot, alig két óra alatt.
Nem csalás, nem ámítás, nem tévedés. Ha egyszerre végzünk, el szoktam kísérni egy kolléganőmet a buszához, és úgy jövök csak haza. Na, hát itt kezdődtek a problémák.
Ha van valaki, aki azt meri állítani, hogy van egyszerűbb útvonalterv a fent ismertetett két végpont között, mint elmenni a Deák térig metróval, aztán onnan gyalog át a Március 15. térre, majd ott tíz perc hiábavaló ácsorgás után megnézni a táblát, miszerint a busz nem onnan indul – majd a másik buszmegállóban, ahol a keresett busz nincs feltüntetve 20 perc várakozás után gyalog át a hídon a Döbrentei térre, onnan 8-as busszal a BAH csomópontra, onnan gyalog föl a Csörsz utcai villamosmegállóba, 61-es villamossal a Moszkva térre, és 6-os villamossal az Oktogonig, az hazudik.
Ez egy teljesen logikus és értelemszerű és működőképes megoldás volt. Költség- és időhatékony.
Bizony.
Meghalós könyvek
Tudom, hogy nem éppen ünnepélyes a téma, na de mégis. Az van ugyanis, hogy nincs nagy kedvem arról írni, hogy milyen meleg volt ma, és hogy milyen nehezen lehetett közlekedni, vagy hogy mennyire finom saslikot adtak a Mesterségek Ünnepén, ezek ugyanis elég érdektelen adatok, és mindent, ami elmondható róluk, el is mondtam már. Így.
Írhatnék arról a kavarodásról és elmebajról is, ami a munkahelyet jellemzi mostanában a technikai átállás alkalmából, de ez még kevésbé volna ünnepélyes, továbbá a végén még kikapnék miatta.
Ellenben a meghalós könyveket szeretem. Tudom, hogy ez egy kicsit perverz, de hát ez van.
Előre szeretném leszögezni, hogy mit is értek “meghalós könyvek” alatt. Mert, hogy félreértés ne essék, nem olyasmiket értek alatta, mint Az ifjú Werther kínszenvedései. (D.B. azonnal erre asszociált, amikor ezt megemlítettem neki, ami csak azt bizonyítja, hogy még a zsenik se mindig a megfelelő következtetéseket vonják le.) A meghalós könyveknek – minő meglepetés – a fő motívuma a halál, de nem azáltal, hogy húsz oldalon át haldoklik a hős (mint Werther), hanem azáltal, hogy központi témát jelent.
Tipikusan meghalós könyv tehát az én felfogásomban Mitch Albomtól az Öten a mennyországban, ami azzal kezdődik, hogy a főszereplő meghal egy balesetben, aztán a mennyországban öt különböző személy segít neki megtalálni az élete vezérelemeit. Vagy ilyen a nagy kedvencem, Lois Lowrytól a Nyáron történt, eredeti címén “Summer to die”, amiben a főszereplő nővére haldoklik gyakorlatilag egész végig leukémiában, amíg meg nem hal. Vagy az eddig magyarul megjelent három Jodi Picoult-könyv közül kettő, a korábban már említett Tizenkilenc perc, amelyik egy iskolai mészárlást taglal (egyébként meg megszállotja vagyok a Columbine High School és a Virginia Tech tömeggyilkosságainak) és a Nővérem húga, amelyik szintén leukémiás a főszereplő nővére témakörből indul, de a poént nem lövöm le. Meghalós könyv, bár nem tartozik a kedvenceim közé – de a tematikája stimmel – Cecelia Aherntől az U.i.: Szeretlek, amelyiknek főhőse az a frissen megözvegyült nő, aki megpróbál új életet kezdeni a néhai férje utasításai alapján. Vagy van még két másik könyv, amit csak angolul olvastam, és azt hiszem, meg se jelentek magyarul (az Ahernt is angolul olvastam, vagy négy évvel ezelőtt, de tudom, hogy már van magyarul), az egyik határeset, Sarah Dessentől a The truth about forever, amelyikben egy apját elvesztett lány próbál úrrá lenni a saját, a testvére és az anyja gyászán is, de ebben az esetben a fő téma számomra a szerelmi szálnak tűnik, a gyász csak díszlet.* A másik angolt pedig Riley Weston írta (Róla egyébként azt lehet tudni, hogy csodagyereknek tartották Hollywood-szerte, amíg ki nem derült, hogy idősebb, mint amennyinek mondta magát. Ezzel próbált rámutatni arra a nyilvánvaló tényre, hogy Hollywood-ban nem mindegy, hogy hány éves vagy) és a címe, végtelenül frappáns módon Before I go. Meglepő módon ez is leukémiás történet, a főszereplő pedig emellett szerelmes. A könyvet az teszi élvezhetővé de frusztrálóvá is egyben, hogy a főhős, mielőtt megbetegedne, téli olimpiára készülő műkorcsolyázó. Jó, mert – hahó! – a korcsolyáról szól, és idegesítő, mert abszolút nem ért a szerző a korcsolyához.
Szóval nagyjából ezzel definiáltam a műfajt. A lényeg az, hogy ez egy olyan típus, amiben nagyon sok jó könyv létezik. Persze, vannak hatásvadász darabok, vannak butácska darabok. Kicsit olyanok, mint a szexelős könyvek, amikkel szintén Dunát lehet már rekeszteni (az a típus, amelyikben a fiatal pár eljut addig, hogy lefekszik egymással, és nem hivatkoznak erkölcsi és vallási és egyéb normákra, hanem használnak gumit. Vagy nem használnak, és abban az esetben a terhes könyvek kategóriájába kerül a kötet – Nick Hornby és a Betoncsók, vagy a terhes-meghalós hibrid, a The first part last, Angela Johnsontól – , illetőleg van az előbbi típusnak egy altípusa, a megerőszakolós könyvek, bár abból még csak egy jót olvastam, az Laurie Hals Andersontól volt a Hadd mondjam el… ami dacára a pontoknak is jó), de még mindig, ahányszor megjelenik egy, úgy reklámozzák, mintha az lenne az első, “hihetetlen friss hang”, “bátor témaválasztás”, ésatöbbi. De a lényeg mégis az, hogy ez egy olyan téma (illetve, ha úgy vesszük, a szexelős meg a terhes könyvek is jó témák, sőt, a megerőszakolós könyvek is, csak most éppen a meghalóson töröm a fejem), amiből elég jó dolgokat lehet kihozni. Elég sokat. Főleg úgy, hogy a meghalós könyvek kategóriájából kizárok minden olyat, ami nem tetszik. Mint mondjuk az ifjú Werther. :)
Írni is szeretek ilyet. Nyilván mert tele vagyok feldolgozatlan feszültségekkel, kezeletlen gyásszal, tudom is én. Az az egy biztos, hogy vannak lerendezésre váró dolgaim a meghalós-gyászolós témakörben, ezért is gondolom úgy, hogy idén novemberben újra nekifutok az első NaNoWriMo regényemnek, az “A magányos fák magasra nőnek” címűnek. Ami nem szexelős-terhes-megerőszakolós, csak meghalós.
De mindezt csak azért említettem meg ma, mert olvastam egy nagyon jó meghalós könyvet. De hogy mi volt az, azt nem árulom el (pedig volt benne szex, terhesség, nemi erőszak, sőt, gyerekek szexuális zaklatása is, de ez mind olyan finoman és óvatosan volt elrejtve benne, hogy elsőre szinte nem is látszott, és működött) Emellett pedig van még benne amerikai foci. Amihez nem értek. És ennek ellenére is nagyon jó kis könyv volt. Élvezhető. Bizony. Szerintem még annak is élvezhető, aki nem olyan perverz, mint én, és nem rajong különösképp meghalós könyvekért.
Hogyha van egy könyv, amihez ennyi felvezetést írok, és a végén még a címét se vagyok hajlandó elárulni, az csak rosszat jelenthet, igaz? Igaz hát!
Stay tuned, and watch out!
Hihi :)
*a szerkesztő jegyzete: azóta egyébként megjelent, és a címe, emlékeim szerint Tökéletes lett.
Álmában hazudik kicsit
Akarjátok tudni, miféle ember vagyok igazából? Én mondjuk hellyel-közzel tudom, de még engem sem érintett jól a felfedezés.
Oké, mindenki hazudik időnként. De, igen, te is. (Na jó, te talán nem, de egyébként kábé mindenki.) Én is. Kínos helyzeteket elkerülendő, magamat jobb színben feltüntetendő. Nem nagy, eget rengető hazugságokról van itt szó, csupán apró ferdítésekről, önigazolásokról.
Ó igen, ennyire gyáva és gerinctelen vagyok. Tessék, kimondtam.
De hogy még álmomban is ez történt…
De elmesélem. Most keltem fel nemrég, mert egy drámai pillanatban megcsörrent a telefon (jelen esetben vekker minőségében), és nem mertem két percnél tovább feküdni még, mert semmi pénzért nem kívántam visszazuhanni ugyanabba az álomba.
De mielőtt felébredtem volna, álmodtam. A szüleimmel leginkább, de nem itt voltunk, hanem az anyai nagyanyám lakásán. És először anyámmal beszéltünk, illetőleg ő magyarázta, hogy ha már úgyis fenn vagyok hajnali kettő körül, akkor várjam meg apámat aki mindjárt jön, mert ha már eddig nem aludtam, ezen a két további órán semmi sem múlik. És álmomban sem mertem hangosan kimondani, hogy de hát reggel dolgozom. Tudtam, hogy ott is elég csak gondolni, mert anyám így is tudott reagálni rá, és elismételte, hogy ha dolgozom, akkor már most se kellene fenn lennem. (Arra már csak ébren jöttem rá, hogy ő régen tényleg ilyen volt, ha nem is szó szerint ilyen, de érzésre ilyen, és hogy vajon mi történhetett vele…?)
Aztán a következő képben már ott volt apám, és már nem kellett reggel dolgozni mennem (pedig igazából kell), és valószínűleg nem volt már kora hajnal, mert világos volt. És azt mondtam apámnak, hogy menjünk sárkányt eregetni. (Álmomban volt egy papírsárkányom. És igazából életemben egyszer eregettem csak, és az se a sajátom volt. És tényleg akarok. De ez nem tudom, hogy jött ide.) Aztán apám azt mondta, hogy hát, ugye tudom, hogy ma van a mama születésnapja, és rávágtam, hogy tudom, holott fogalmam sem volt – igaz, mikor kimondtam, már a fejemben igazoltam, hogy ja, ma az a dátum van -, és aztán azt is mondta, hogy nem baj, azért mehetünk sárkányozni, mert ő ezt meg azt akart adni a mamának, és összevesztek rajta, és hogy nem kell odamennünk. És erre képes voltam rávágni, hogy “ja, velem is veszekedett”, holott egy pillanattal korábban még a születésnapról se tudtam. (Egyébként igazából májusban van, csak a rend kedvéért.)
Mindenesetre alaposan megrázott a gondolat, hogy ilyeneket még álmomban is elkövetek. Ez gondolom azt jelenti, hogy olyan mélyen beivódott a személyiségembe, hogy gyakorlatilag részét képzi. Francba.
Francos, francos, francos francba!
Na, csinálok magamnak reggelit, és remélem, estére ezt mind elfelejtem.
Már megint
Lassan olyan mértékeket öltök, mintha én lennék a 13 és 3/4 éves Adrian Mole, és szigorúan titkos naplót írnék. (Tartunk Adrian Mole-t németül. Valami olyasmi címe van, hogy Das Intimleben akármicsoda Adrian Mole. Elég viccesnek találom.) Talán a közeljövőben rászánom magam, hogy ezt a lassan végeláthatatlan szöveg-filet feldaraboljam apró darabokra, és feltöltsem. Ki tudja? Minden lehetséges…
Olvastam egy könyvet mostanában (tudom, elég gyakran megteszem, de most ez jutott eszembe), és nem volt igazán rossz. De arról szólt a dolog, hogy nagyon jó történeteket nem különösebben jól írtak meg. Visszaemlékezésről, és anekdotákról volt szó, és a szerző hölgynek tényleg érdekes életútja volt. De ha már választhatok az ügyetlenül elmesélt érdekes és a jól elmesélt, bár nem annyira érdekes történetek között, én bizony a másodikat választom. A legdühítőbb mégis az volt az egész kötetben, hogy minden egyes fejezetet egy nagyon bölcselkedő mondat zárt le, a végén három ponttal… És minden fejezetben legalább három-négy pontocskás végű mondat volt még. Brr. És ha valakinek még ez se elég, a cím is három ponttal végződik…
Tudom, hogy volt időszak, amikor én is pontoztam. De akkor történetesen nagyjából 16 éves voltam, és ki is nőttem. Vonnegut szerint a pontosvessző transzvesztita hermafrodita (miszerint ez is meg az is, de mindig a másik akar lenni), és tisztességes író nem használ olyat. Évekig én se használtam, de néha szükségét érzem, és ha némi bűntudattal is, de kiteszem. De a … túlzott használatát nem tudom megbocsátani, még akkor sem, hogyha az történetesen nem fájt a Mesternek. Nekem fáj, úgyhogy azt hiszem, ezzel a körrel le is tudtam az idei mennyiségemet.
De a ma esti címem igazából minderről nem szól. Nem ezért adtam. Ma este ugyanis már megint a konyhaasztalnál ülök, igaz, ma itthon. És megint a halálomon vagyok. Tegnap este már röhögcséltem rajta, hogy mit összeszenvedtem tegnap délben, mert estére mi sem maradt a rosszullétből, és majdhogynem el is felejtettem. De ma délután újra rám tört, és ez nagyon nincs így rendben. Akkor voltam legutóbb ennyire megrémülve és ennyire tehetetlen, mikor először elkezdődtek a pánikrohamaim, főleg a légszomj, ami csaknem minden másnál félelmetesebb volt. A legfélelmetesebb meg az, hogy ha akkor nincs B., aki elintézi helyettem a beszélgetést, akkor lehet, hogy még most is kínlódom.
De most minden szempontból más. Most a fejem fáj, a látóterem szűkül össze és sötétedik el, na meg szédelgek. Viszont most nem hagyom annyiban a dolgot. Amikor pánikrohamaim voltak, kamasz voltam, és mai szemmel hihetetlennek tartom, hogy vagy egy évig kínlódtam velük, szégyenkeztem miattuk, és aggódtam, hogy mikor halok bele, és hogy nem mertem senkinek se szólni róla. Ma már ennél több eszem kell(ene), hogy legyen. Úgyhogy ha nem javulok meg sürgősen, akkor kénytelen leszek, és elvonszolom magam szervizbe. Mert ez már kilenc napon belül a negyedik vagy ötödik ilyen alkalom, és ez így tarthatatlan.
Egyre ritkábban
Úgy tűnik, hogy ez egy olyan időszak az életemben, amikor csupa olyasmit csinálok, amit egyébként nem szoktam. Kapásból, alapesetben nem hozok magammal laptopot dolgozni. Mert minek hoznék? Mert abszolút macerás elrakni. Meg mert mikor is használnám? Azt persze tudtam, hogy ha közelít majd egy határidő, vagy ha NaNoWriMo van, akkor esetleg elő fogom majd venni ebédidőben.
De ma se határidő, se NaNo nincs a láthatáron se. Hát akkor? Nem tudom. Egyszerűen reggel beraktam a hátizsákomba. És most nagyon örülök, hogy itt van, mert nagyon furcsán érzem magam – fizikailag -, és kellemesen otthonos és megnyugtató dolog billentyűt püfölni. Örülök, hogy egyedül vagyok a konyhában, mert nem biztos, hogy el tudnám magyarázni a többieknek a helyzetet.
Az a nagy baj az egész szituációban, hogy ideges vagyok, attól, főleg, hogy mitől érzem magam rosszul. Tegnap este is szédültem kicsit, de ezt el is felejtettem, csak most jutott eszembe. Most viszont szédelgek is, el is sötétedik előttem a világ alkalmasint (gondolom vérnyomás, csak hát az mindig alacsony), és a gyomrom se egészen oké, egyik irányban sem.
Szóval most idegeskedem. És mielőtt bárki megkérdezné, ettem rendesen, cukrosat is, koffeineset is, mindenfélét. Úgyhogy nem tudom, mi van. Csak remélem, hogy nem fogok elájulni.
Na hát így, és akkor most visszatérek a kis kijevi csirkepulykabaromfimadaramhoz. Csokolom.
Ritkán
Elég ritkán fordul velem elő, hogy teljes blogbejegyzéseket megírok, aztán nem töltöm fel őket, hanem hagyom őket állni. És most mégis ez történt. Ki érti ezt? Valahogy a gondolatok még csak-csak szavakká alakulnak a fejemben, le is írom őket, de már addig az aprócska momentumig képtelen vagyok eljutni, hogy plusz tíz kattintással fel is töltsem. Furcsa dolog, de ez van.
Igazából még az sem igaz, hogy ritkán fordul elő velem. Szerintem még soha nem fordult elő. Annyira ritka, hogy ez az első.
Viszont, ami fontos, az az, hogy terveztem két menüpontot már egy ideje, és most mindkettőhöz kaptam inspirációt. Mindkettőnél azon törtem a fejem, hogy mégis, mivel kezdhetném el. Most mind a kettőnél tudom. Úgyhogy tessék a vonalban maradni, előbb-utóbb jelentkezem.
A viszonthallásra.
Kategória: Mindennapok
És Te hogy látod?
Kicsit déjà vu, és kicsit nem déjà vu
Az van, hogy már megint utaztam egyet Szabadkára-Palicsra, amire volt már korábban precedens, és akkor is nagyon viharosra állt az idő. Csak úgy, mint most.
Az is van, hogy tavaly nyáron már megnéztem szabadtéri színpadon a Jézus Krisztus Szupersztárt, igaz, az a Margitszigeten volt.
És végül, de nem utolsó sorban az is van, hogy idén már mentem egy szabadtéri koncertre, aminek betett, hogy szakadt az eső.
De tudtam, egyszerűen tudtam, hogy ilyen szemétség nem lehet a világon, hogy egy nyáron kétszer sok órát utazok egy koncertért, ami elmarad. Ilyen egyszerűen nincs.
És nem is lett. De ez ennyire nem ment egyszerűen. (Igaz, valamennyi rutinos olvasó jól tudja, hogy nálam a dolgok soha nem mennek egyszerűen.) Pedig egészen sokáig meglehetősen simán zajlott minden. A vonat pontos volt, a határőrök sem vacakoltak, még bélyegzőt is kaptam az útlevelembe (Mindig elszomorodom, amikor úgy lépek át határt, hogy nem pecsételnek. Tudom én, hogy jó nekünk ez az EU-dolog meg minden, de azért olyan jó lapozgatni az útlevelet, hogy tényleg, itt is voltam, ott is voltam…) Egyszóval jó volt.
De mikor Szabadkán leszálltunk a vonatról, csúnya szürke színe volt az égnek. És meglehetősen magas volt a páratartalom is. És ezek a jelenségek így együtt nem sok jóra engednek következtetni. Még ha erre az előadásra hirdettek is esőnapot. (Az “esőnap” szóra még mindig görcsbe rándul a gyomrom és sírhatnékom támad. Paul Simont akarok, most! Ide a nappaliba is akár. Mindegy, hova, de kérem a pici öregembert. Jár nekem. Szemétláda időjárás! Ezért nem kárpótol semennyi CD meg DVD sem, bár imádom őket.) Szóval az esőnapot hétfőre tűzték ki, ami számomra sajnos olyan, mintha nem is lenne, mert hát dolgozom. Sőt, akkor debütálok részlegvezetői minőségemben, és zárom a boltot, feltéve, hogy kapok addigra kulcsot.
Szóval tudtam, hogy valaminek történnie kell. Mondjuk szakadjon le az eső hatkor, és kilencre múljon el, és addigra az üléseknek is lesz ideje felszáradni. Vagy jöjjön mondjuk éjfélkor. Elfoglaltuk a szállást (a házinéninek gondjai akadtak, kicsit több szobát adott ki, mint amennyi van neki, így végül a nappalijában aludtunk), és elmentünk vacsorázni. Ugyanazt a helyet választottuk, ahol három évvel ezelőtt is ettünk. (Omega Pizzériának hívják, és meglehetősen olcsón meglehetősen nagy adag – és nagyon finom! – csevapot adnak. És pleszkavicát is. Ki mit szeret jobban.) Békésen üldögéltünk a kerthelyiségben, hallgattuk a szökőkút csobogását. Aztán háromnegyed nyolc körül jött egy hatalmas szélroham, és repült a szalvéta meg a sült krumpli a tányérunkról, na meg a terítő és a szivacspárnák azokról a székekről, ahol senki sem ült. Ami igen sokat jelent.
A személyzet rohamléptekkel kapkodta össze a holmikat, mi pedig a teraszra menekültünk a kajáinkkal egyetemben. És negyed kilenckor elkezdett esni is. Na nem szakadni, de esni. Rövid tanakodás után arra jutottunk, hogy visszamegyünk a szobánkba pulóverért meg esőkabátért. És hazafelé már elég rendesen megáztunk.
Nem mondhatnám, hogy nem voltam elkeseredve. Eléggé el voltam, csak éppen esőben nem lehet sírni, mert akkor aztán végképp semmit sem látok. De sírni volt kedvem, a Jézus Krisztus Szupersztárért, azért, mert nem vittem magammal másik nadrágot, azért, mert babonából nem vittem esőkabátot sem, és az elmaradt Paul Simonomért is, amiért soha nem sírhattam ki magam rendesen.
Az szerepelt meghirdetéskor, hogy amennyiben időjárásbeli akadályok merülnének fel, 11-ig várnak a kezdéssel, így aztán a szobánkba zárkózva vártuk az idő jobbra fordulását. Anya el is aludt, én olvastam és füleltem a természet hangjait.
És fél tíz körül megtörtént a csoda. Csönd lett. Felöltöztünk, és szapora léptekkel elindultunk a szabadtéri színpadhoz. Elég hűvös volt már, de a rettenetes pára eltűnt. Egy sötét utcán trappoltunk, amikor megütötte a fülünket az “I don’t know how to love him” kísérete, és ezt pozitív jelként értékeltük. Elkezdték! Legrosszabb esetben is legfeljebb lemaradunk az első felvonásról.
És mikor tíz előtt tíz perccel megérkeztünk és leültünk, egyszer csak teljes harci mezben megjelent Jézus a színpadon. Szegény, kicsit csúszkált a sarujában a nedves deszkákon (konkrétan kis híján seggre esett), de közölte, hogy rövidesen elkezdik az előadást, és hogy a késői kezdésre való tekintettel nem tartanak szünetet. Megtapsoltuk. Hurrá Jézus!
Nagyon jó volt a tavaly nyári előadás is a Margitszigeten, de itt sokkal jobban tetszett. De hát egy zökkenőmentes előadás amúgy sem vetekedhet egy majdnem elmaradttal. És sokkal jobban tetszett Jézus és Júdás is, mint tavaly. Egyedül Mária Magdolna nem volt annyira átütő nekem, de minden(ki) mástól odáig voltam, meg vissza.
Van az előadáson a tánckar, a feketék és fehérek, akik mindig Júdás nyomában járnak, és a benne dúló harcokat ábrázolják. Tavaly nyáron nem nagyon tudtam mit kezdeni velük, de igén nagyon tetszettek. (Főleg a hosszú hajú fehér fiú, akit jó okkal kereszteltem el Kockahasnak.)
És persze, szokás szerint sok elgondolásom támadt az egész Jézus-témáról, de ezeket tartalékolom inkább egy másik időpontra, amikor mondjuk off-season lesz.
Ezer éve gondolkozom rajta, hogy a jó kis témáimat, amiket “majd egyszer máskor” (MEM) tervezek kifejteni, felvezessem egy listára. De sose szánom rá magam, főleg azért, mert ezek a nagyszerű gondolatok leginkább a születésük utáni napokban érdekesek, és utána már nincs nagy kedvem foglalkozni velük.
De ez már egy másik történet, melynek elbeszélésére más alkalommal kerül már sor :)
Köki és Bobi még egyszer
Ki hitte volna, hogy még a kedvenc könyveivel is érhetik meglepetések az embert? Mivel a saját példányomat még mindig nem lelem, jobb híján belelapoztam a boltban az utolsó Kököjszi és Bobojszába. Meg akartam keresni a macskás részt, hogy lássam, mennyire jól emlékeztem (eléggé jól egyébként).
Ahogy átfutottam a tartalomjegyzéket (az “Andrist folyton megsértik a felnőttek” című fejezet volt az, amit kerestem, de erre persze nem emlékeztem pontosan, ezért bogarásztam hát a tartalomjegyzéket), és fokozatosan egyre mélyebb zavarba jöttem. Ebben a könyvben ugyanis olyan fejezetek is voltak, amik az enyémben egészen biztosan nem voltak benne. Persze annyira nem meglepő, hogyha figyelembe vesszük, hogy mikor jelent meg, de engem mégis sokkolt a dolog.
Megmondjam, mik ezek a fejezetek? Az egyikben Andris az angyalokat szórakoztatja, a másikban pedig, megismerkedik a Jó Istennel. Bizony. És Andris minden este, csak mint minden fejezetben szépen imádkozik lefekvés előtt. És nem is zavar ez engem különösebben, bár teljesen más színezetet ad az egész könyvnek. Lehet, hogy ha lesz gyerekem, én is azt a változatot olvasom majd, amelyikben nincs este imádkozás, mert nem biztos, hogy rá akarom kényszeríteni bármi ilyesmire.
De sajnos kénytelen voltam belátni, hogy nincs mit tenni, meg kell vennem a rendszerváltás utáni kiadást is, mert Kököjszi és Bobojszából kell rendelkeznem teljes változattal is.
Haj, de jó lenne, ha lenne annyi pénzem, amennyi könyvet venni akarok! És ha még annyi helyem is lenne, amennyit ezek elfoglalnak, akkor aztán hatalmas lenne a boldogságom. Talán, majd az új helyen.
Ha valaki nem tudná, egy új szoba lakberendezését a könyvespolccal kell kezdeni. Mert az a legeslegfontosabb bútor, és közvetlen azután következik csak az ágy. És a fotel. Mert ez a kettő alkalmas arra, hogy olvassanak benne. (Bár fotelom még nincs, de ha elköltöztünk, veszek.)
