A házmester macskája

Hányan vannak közületek, kedves olvasóim, akik olvasták a Kököjszi és Bobojsza című meseregényt? (Nem, az, hogy a Hahó, Öcsi! című filmet láttad, nem elég.) És azok közül, akik olvasták, hányan emlékeznek arra a fejezetre, amelyikben szerepel a házmester macskája?

Nem tudok pontosan idézni, csak a legalább 10-15 éves emlékeimre támaszkodhatom, mert nem találom sehol a könyvet. (Ezért is várom nagyon a költözést, minden könyvem elő fog kerülni.) De a történet, mindazok kedvéért, akik nem olvasták, vagy éppen nem emlékeznek, valahogy így fest:

Andris kisfiú, olyan 4-5 év körüli. Egyik délután odahaza repülőset játszik, és kinyújtott karral rohangászik berregve fel-alá a szobában. Remekül szórakozik, mígnem Apja haza nem jön a munkából. Apja nagyon rosszkedvű, fáj a feje is, kellemetlen napja volt a munkahelyén. Veszekedett vele a főnöke, vagy ilyesmi. A részletek nem lényegesek. Apja fáradtan lerogy a fotelba, és kicsit ingerülten rászól a kisfiára, hogy maradjon csöndben. Igen ám, de Andris éppen repülőgép, és a repülőgépek nem tudnak csak úgy szíre-szóra csöndben maradni! Így hát Andris továbbra is billegtetni a szárnyait (pardon, karjait), és berregve rohangászik. Apja újra rászól, Andris pedig belátja, hogy a legjobb az lesz, ha leszálláshoz készülődik. Be is célozza a szőnyeg szélén a kifutópályát, és hozzálátna a leszálláshoz, mikor Apja megfenyegeti, hogy ha nem marad azonnal csöndben, pofon vágja. Andris nem zavartatja magát, mert pontosan tudja, hogy a repülőgépeket nem lehet megpofozni, de mint hamarost kiderül, téved. Andris sírva fakad, és kiszalad a szobából. Anyja érzékeli a feszültséget, és tudja, hogy a legjobb az lesz, hogyha kicsit elviszi Andrist Apja látóköréből, és ezért lemennek sétálni. Amint mennek ki a lépcsőházban, előbukkan a lépcsőfordulóból a házmester macskája. Általában jóban vannak Andrissal, ezért a cica boldogan odaszalad hozzá, Andris pedig (már nem emlékszem pontosan, de a történet szempontjából ez mondjuk nem annyira lényeges) vagy simogatást színlelve lehajol a cicához, aztán alattomban jól meghúzza a farkát, vagy alaposan belerúg az állatba.

Persze a történet itt nem ér véget, még este Kököjszi és Bobojsza, a törpék annak rendje és módja szerint felelősségre vonják Andrist a cicával történtekért (és meglepően immúnisak Andris “igen, de Apja…” kezdetű érveire), és végül arra a megállapodásra jutnak, hogy másnap reggel Andris tejet fog adni a házmester macskájának.

Imádom ezt a történetet, minden egyes síkján. Meggyőződésem, hogy amit az életről tudni lehet és érdemes – viselkedésről, emberi kapcsolatokról, érzelmekről -, mind benne vannak megszámlálhatóan sok gyerekkönyvben. A Kököjszi és Bobojsza természetesen ezek közé tartozik.

De mégis van egy – illetve két – problémám ezzel a történettel. Az egyik az, hogy tapasztalataim szerint a házmester macskája soha nem kap tejet: magyarra fordítva akit igazságtalan sérelem ért, többnyire semmiféle kárpótlást nem kap. Másrészt pedig kicsit hibádzik nekem az agressziólánc elmélete. Igen, Andris azért rúgott bele a macskába / húzta meg a macska farkát, mert dühös volt Apjára. És igen, Apja alapesetben nem vágta volna pofon Andrist, csak azért, mert repülőgép, de dühös és ideges volt a munkahelyi konfliktusai miatt. Csupa “indokolt” és “igazolható” agresszív cselekedet.

Csakhogy – és itt a forrásom nem csupán a saját tapasztalat, bár persze az is, hanem az olvasmányélményeim – az ilyesfajta támadások nem mindig megalapozottak. Mondjuk a helyzet kilátástalanságáról már az is sokat elárul, hogy míg az angolban szerepel a “bullying” kifejezés, addig a magyarban erre nincs is külön szó. Mondják piszkálódásnak, csúfolódásnak, gyötrésnek, szekálásnak, cikizésnek, és ki tudja, mik még a mostanában trendi kifejezések. Még azt is mondják, hogy “iskolai kegyetlenkedés”, de mégis, ezeknek egyike sem fejezi ki, hogy miről is van szó. Mert bár sok forrás azt állítja, hogy a bully, azaz a másik életét pokollá tevő személy is szerencsétlen, boldogtalan, és segítségre szorul, mert csak boldogtalanságában és kínjában fordul ilyen eszközökhöz, én bizony úgy látom, hogy ez nem igaz. Társadalmi körökben azzal nagy tekintélyre lehet szert tenni, hogy a gyengébbet nevetségessé teszem, kvázi megmutatom, hogy erősebb vagyok. Egyrészt az illető célszeméllyel szemben bebiztosítom a magasabb rendű pozíciómat, másrészt a populáció többi tagját megfélemlítem. Egyértelmű üzenetet hordoz, hogy “Látod, milyen szar most neki? Egy rossz mozdulat, és neked is éppen ilyen szar lesz. Na, teszed már, amit mondok?” És ez vezet el odáig, amit már kiközösítésnek is neveznek.

És elmesélek még valamit. Biztos van, aki tudja, és biztos van, aki nem tudja: volt nagyjából két évem, amit alaposan megkeserítettek az akkori osztálytársam, és a másik osztályban, sőt, a nálunk idősebbek között is volt pár ember, akitől ugyanilyen megfontolásból féltem. Igaz, akkoriban még annyi önismerettel sem rendelkeztem, mint most, és iszonyatosan félelmetes volt a gondolat, hogy ezek viszont kiismertek engem, és ki tudták figurázni olyan dolgaimat is, amiket én magam sem értettem. De mindez most nem lényeges, nem is ezért hoztam fel a témát. Csak azt próbálom mondani, hogy tudom, milyen a ranglista aljáról szemlélni a világot, és hogy tudom, miről beszélek, amikor azt mondom, hogy az a sok jó tanács, amit osztogatnak ilyenkor a nagyokos felnőttek, mit sem ér.

Az első örök tanács, hogy szólj valakinek, szülőnek, tanárnak, ha az se segít, másik tanárnak. És ha fel mered vállalni, hogy árulkodsz, megszeged a játszótér törvényét, belevonod a felnőtteket abba, amihez semmi közük, akkor a kedves felnőtt nem csinál semmit. Legfeljebb mond okos dolgokat. Mondjuk azt, hogy tegyél úgy, mintha nem hallanád, hogy ne azt figyeld, hogy mit mond, hanem, hogy ki mondja (a legkétesebb értékű tanács egyébként, amit valaha is kaptam). Mert az az igazság, hogyha nem veszed fel, akkor se hagyják abba, mert tudják, hogy nem végtelen a türelmed. Egyébként is, első alkalommal senkinek se jut eszébe, hogy ne vegye fel – ha pedig egyszer már kiborultál, ha megérzik a vér szagát, akkor már hiába játszod a süketet.

És ha elveszik a cuccaidat és a fejed fölött dobálják, és úgy teszel, mintha nem látnád, nem vennéd észre, még le is hülyéznek. Mert melyik marha nem veszi észre, ha elveszik a füzetét, az uzsonnáját, a tollát, vagy bármijét?

Mondják azt is, hogy “csúfold vissza”. Mintha az bármit is megoldana. Egy állandóan elnyomott, vesztes pozícióból induló, megfélemlített gyerek nem tud érdemi találatot bevinni a falkában támadó szemétládáknak. Teljesen mindegy az is, ha okosabb és eredetibb sértést tud kitalálni, mint amivel őt bántják, nem fog számítani. Marhaság.

És ha esetleg a kérdéses felnőtt, akinek szólt az illető, úgy is dönt, hogy tesz valamit – mi lehet az a valami? Az én helyzetemen annak idején mit sem segített, hogy tudtak róla a felnőttek. Gyakorlatilag minden tanár orra előtt zajlottak a történtek, és mégsem tett egyikük sem még csak utalást sem rá, hogy zavarná. De tegyük föl, hogy tényleg segíteni akarnak: akkor mi van? Beszélnek a fejével? “Nagyon rossz neki ez így, ez nem mehet így tovább!” A bully röhög egy jót magában, hiszen pontosan azért csinálja, hogy rettenetessé tegye a másik életét. Beszél a mamájával? Pofon vágja?

A végén úgyis lesz olyan pillanat, amikor senki se látja, mi történik. És olyankor bosszút állnak. Nem ok nélkül félnek árulkodni az áldozatok.

És a kedvencem az, amikor arról magyaráz a kedves Okos Felnőtt, hogy meg kell értened szegényt – érted, azt, aki téged nem hagy élni -, mert nagyon nehéz, zűrös és frusztrált élete van, ha boldog és kiegyensúlyozott lenne, nem piszkálna senkit. Az, aki mindennek az áldozata mutasson megértést és sajnálatot? Na ne! Mintha az, hogy valakinek nehéz, feljogosítaná arra, hogy bárki másnak is megnehezítse a sorsát! Ugyanott vagyunk újra, a megpofozott repülőgépnél és a házmester macskájánál.

Arról nem is beszélve, hogy mint amint ezt már pár sorral ezelőtt is említettem, egyszerűen nem hiszem, hogy ezek az emberek, akik ilyesmit tettek velem – azért konkrétan velem, mert ezt éltem át személyesen, erről tudok -, boldogtalanok lettek volna, és képtelen vagyok elhinni, hogy nem puszta szórakozásból, a műsor kedvéért tették volna. Az egyetlen súlyos pszichés anomáliájuk legfeljebb a függőség volt, amit a gyötrésem alakított ki náluk, illetőleg egyes esetekben a színtiszta butaság.

Az egyetlen megoldás az lenne, hogyha megszűnne társadalmilag sikknek lenni ez a fajta pozicionálás a közösségekben. De ez meg leginkább genetikai örökség. Éppen eleget néztem a Monkey Business dokumentumfilm-sorozatot, hogy tudjam, a csimpánzok is így helyezik el magukat rangsorba. Kivéve, hogy a csimpánzoknak több eszük van: nem bántják a kicsiket, az öregeket, a gyengéket. Csaknem mindegyik a hozzá hasonló kaliberűeket kóstolgatja. És ha akad egy-kettő olyan gerinctelen, aki mondjuk kikezdene a kölykökkel, azt egy pillanat alatt helyreteszi a csoport. De nem így az embermajom! Az ember – és még azt se mondhatom, hogy a gerinctelen ember, egyszerűen csak a túlélni kívánó ember – ha látja kialakulni az erőviszonyokat, majd hülye lesz a gyengébb mellé állni. Ami azért nevetséges, mert ha a szekált személy mellé akár csak egyvalaki hajlandó kiállni, azzal már nem kezdenek ki. Ketten lenni nagyságrendekkel biztonságosabb, mint egyedül. És könnyebb ketten összeállni, mint elvágni a főgonoszt a támogatóitól.

Végezetül álljanak itt a referenciáim, vagy ajánlott olvasmányok jegyzéke, avagy a legjellemzőbb “bullying”-helyzetek, kiközösítések és továbbadott indulatok azokban a könyvekben, amiket olvastam:

Török Sándor: Kököjszi és Bobojsza Itt, természetesen a címadó házmesteres-macskás-erőviszonyos jelenetről van szó.

Jodi Picoult: Tizenkilenc perc Nem olyan régen meglehetős sajtóvisszhangot keltett ez a regény. Egy fiúról szól, aki egyszer csak befordul, és vérfürdőt rendez az iskolájában. Aztán előbb-utóbb kiderül, hogy mindezt azért, mert képtelen volt már tovább elviselni azt, amit, vele tesznek nap mint nap. És mindezt miért? Egy lány miatt. Egy lány a kiindulópontja mindennek, aki a főszereplő barátja volt, aztán elpártolt tőle, átállt az erősebb oldalra. A könyv egyik legerősebb mondatát egyébként a főszereplő fiú védőügyvédje gondolja, valahogy így: “Nagyon sajnálták Petert, persze, hogy sajnálták, csak azt az egyet felejtettem el, hogy az áldozatokat még nála is jobban sajnálják.” Amíg pisztolyt nem vett a kezébe, Peter volt az áldozat.

Szabó Magda: Abigél Kicsit talán kilóg a sorból, de kicsit mégsem. Kezdődik a Terráriummal, amikor a megfélemlített és sértett Gina elárulja a titkos férjhezmenést Kőnignek, és utána az egész osztály kiveti magából. Húsz lány néz farkasszemet eggyel. Ennek a legjelentősebb pillanata ott érkezik el, amikor kitalálós játékot játszanak, gondolnak egy személyre, akit a játékoson kívül mindenki tud, hogy kicsoda. A játékosnak kérdéseket kell feltennie a többieknek. Aki olvasta, tudja, miről van szó. Aki nem olvasta, az lapozza fel, mert érdemes.

Nick Hornby: Egy fiúról A téma klasszikusa. Marcus, a könyv egyik főhőse, akit a másik főhős szavaival élve “minden nap meggyilkolnak az iskolában”. És a végkifejlet sem éppen optimista: Marcus asszimilálódik, és megtanul pont olyan lenni, mint a többiek, láthatatlan lesz és beolvad a szürke tömegbe. Ez az, amit nekem mindig lehetetlennek festettek le, mert “a szürke tömeg nem is szürke”, és meg “szürke tömeg nem létezik, ha közelről megnézed, szivárványszínű”, és soha senki nem akarta megérteni, hogy mindegy, milyen színűek az egyes elemek a tömegben, a cél az, hogy láthatatlan maradj. Marcusnak a végére sikerül, de elveszít mindent, ami Marcus volt.

Jacqueline Wilson: Komisz lányok Igazából ez a könyv az, ami újra felkavarta bennem, hogy erről bizony írni akarok. Ma este, miután eldöntöttem, hogy most lefekszem aludni, lekaptam a polcról, és végig is olvastam. Persze jó Jacqueline Wilson-könyvhöz méltóan itt sincs happy end, de itt is elhangzik a szegény boldogtalan bully sztereotípiája, és itt a főgonosz el is veszti a sleppjét.

Cili Werthekam: A varázsszemüveg A történet nagyon sokban hasonlít a Komisz lányokéra. A főszereplő kislány kicsi, félénk és szemüveges. És halálra szekálják, pedig a szülei remek jó tanácsokkal látják el. Aztán jön egy különleges nagylány, aki a kegyeibe fogadja a bátortalan kicsit, és ettől egy kicsit megváltoznak a dolgok. Itt véglegesen. A Komisz lányokban csak részben.

J. K. Rowling: Harry Potter és a Főnix Rendje Ezt biztos többen olvasták, itt természetesen arra a jelenetre gondolok, amikor Harry tiszta véletlenségből belekeveredik egy emlékbe, ahol semmi keresnivalója nincs, és ahol Severus Snape-t iszonyatosan megszégyenítik. És pontosan tudjuk az indokot is, és ez az indok annyira őszinte, hogy nem tudom nem imádni ezt a referenciát: az egyik unatkozott, a másik pedig hajlandó volt egy harmadik rovására szórakoztatni.

Itt a vége, fuss el véle, nem tudom, mennyi értelmességet sikerült összehordanom ma éjjel, de ne felejtsétek, hogy mindenki szemét :)

*a szerkesztő jegyzete: Vajon hogy maradt le a listámról Fehér Klárától a Mi szemüvegesek?

A bejegyzés kategóriája: Mindennapok
Kiemelt szavak: , , , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .