Kicsit déjà vu, és kicsit nem déjà vu

Az van, hogy már megint utaztam egyet Szabadkára-Palicsra, amire volt már korábban precedens, és akkor is nagyon viharosra állt az idő. Csak úgy, mint most.

Az is van, hogy tavaly nyáron már megnéztem szabadtéri színpadon a Jézus Krisztus Szupersztárt, igaz, az a Margitszigeten volt.

És végül, de nem utolsó sorban az is van, hogy idén már mentem egy szabadtéri koncertre, aminek betett, hogy szakadt az eső.

De tudtam, egyszerűen tudtam, hogy ilyen szemétség nem lehet a világon, hogy egy nyáron kétszer sok órát utazok egy koncertért, ami elmarad. Ilyen egyszerűen nincs.

És nem is lett. De ez ennyire nem ment egyszerűen. (Igaz, valamennyi rutinos olvasó jól tudja, hogy nálam a dolgok soha nem mennek egyszerűen.) Pedig egészen sokáig meglehetősen simán zajlott minden. A vonat pontos volt, a határőrök sem vacakoltak, még bélyegzőt is kaptam az útlevelembe (Mindig elszomorodom, amikor úgy lépek át határt, hogy nem pecsételnek. Tudom én, hogy jó nekünk ez az EU-dolog meg minden, de azért olyan jó lapozgatni az útlevelet, hogy tényleg, itt is voltam, ott is voltam…) Egyszóval jó volt.

De mikor Szabadkán leszálltunk a vonatról, csúnya szürke színe volt az égnek. És meglehetősen magas volt a páratartalom is. És ezek a jelenségek így együtt nem sok jóra engednek következtetni. Még ha erre az előadásra hirdettek is esőnapot. (Az “esőnap” szóra még mindig görcsbe rándul a gyomrom és sírhatnékom támad. Paul Simont akarok, most! Ide a nappaliba is akár. Mindegy, hova, de kérem a pici öregembert. Jár nekem. Szemétláda időjárás! Ezért nem kárpótol semennyi CD meg DVD sem, bár imádom őket.) Szóval az esőnapot hétfőre tűzték ki, ami számomra sajnos olyan, mintha nem is lenne, mert hát dolgozom. Sőt, akkor debütálok részlegvezetői minőségemben, és zárom a boltot, feltéve, hogy kapok addigra kulcsot.

Szóval tudtam, hogy valaminek történnie kell. Mondjuk szakadjon le az eső hatkor, és kilencre múljon el, és addigra az üléseknek is lesz ideje felszáradni. Vagy jöjjön mondjuk éjfélkor. Elfoglaltuk a szállást (a házinéninek gondjai akadtak, kicsit több szobát adott ki, mint amennyi van neki, így végül a nappalijában aludtunk), és elmentünk vacsorázni. Ugyanazt a helyet választottuk, ahol három évvel ezelőtt is ettünk. (Omega Pizzériának hívják, és meglehetősen olcsón meglehetősen nagy adag – és nagyon finom! – csevapot adnak. És pleszkavicát is. Ki mit szeret jobban.) Békésen üldögéltünk a kerthelyiségben, hallgattuk a szökőkút csobogását. Aztán háromnegyed nyolc körül jött egy hatalmas szélroham, és repült a szalvéta meg a sült krumpli a tányérunkról, na meg a terítő és a szivacspárnák azokról a székekről, ahol senki sem ült. Ami igen sokat jelent.

A személyzet rohamléptekkel kapkodta össze a holmikat, mi pedig a teraszra menekültünk a kajáinkkal egyetemben. És negyed kilenckor elkezdett esni is. Na nem szakadni, de esni. Rövid tanakodás után arra jutottunk, hogy visszamegyünk a szobánkba pulóverért meg esőkabátért. És hazafelé már elég rendesen megáztunk.

Nem mondhatnám, hogy nem voltam elkeseredve. Eléggé el voltam, csak éppen esőben nem lehet sírni, mert akkor aztán végképp semmit sem látok. De sírni volt kedvem, a Jézus Krisztus Szupersztárért, azért, mert nem vittem magammal másik nadrágot, azért, mert babonából nem vittem esőkabátot sem, és az elmaradt Paul Simonomért is, amiért soha nem sírhattam ki magam rendesen.

Az szerepelt meghirdetéskor, hogy amennyiben időjárásbeli akadályok merülnének fel, 11-ig várnak a kezdéssel, így aztán a szobánkba zárkózva vártuk az idő jobbra fordulását. Anya el is aludt, én olvastam és füleltem a természet hangjait.

És fél tíz körül megtörtént a csoda. Csönd lett. Felöltöztünk, és szapora léptekkel elindultunk a szabadtéri színpadhoz. Elég hűvös volt már, de a rettenetes pára eltűnt. Egy sötét utcán trappoltunk, amikor megütötte a fülünket az “I don’t know how to love him” kísérete, és ezt pozitív jelként értékeltük. Elkezdték! Legrosszabb esetben is legfeljebb lemaradunk az első felvonásról.

És mikor tíz előtt tíz perccel megérkeztünk és leültünk, egyszer csak teljes harci mezben megjelent Jézus a színpadon. Szegény, kicsit csúszkált a sarujában a nedves deszkákon (konkrétan kis híján seggre esett), de közölte, hogy rövidesen elkezdik az előadást, és hogy a késői kezdésre való tekintettel nem tartanak szünetet. Megtapsoltuk. Hurrá Jézus!

Nagyon jó volt a tavaly nyári előadás is a Margitszigeten, de itt sokkal jobban tetszett. De hát egy zökkenőmentes előadás amúgy sem vetekedhet egy majdnem elmaradttal. És sokkal jobban tetszett Jézus és Júdás is, mint tavaly. Egyedül Mária Magdolna nem volt annyira átütő nekem, de minden(ki) mástól odáig voltam, meg vissza.

Van az előadáson a tánckar, a feketék és fehérek, akik mindig Júdás nyomában járnak, és a benne dúló harcokat ábrázolják. Tavaly nyáron nem nagyon tudtam mit kezdeni velük, de igén nagyon tetszettek. (Főleg a hosszú hajú fehér fiú, akit jó okkal kereszteltem el Kockahasnak.)

És persze, szokás szerint sok elgondolásom támadt az egész Jézus-témáról, de ezeket tartalékolom inkább egy másik időpontra, amikor mondjuk off-season lesz.

Ezer éve gondolkozom rajta, hogy a jó kis témáimat, amiket “majd egyszer máskor” (MEM) tervezek kifejteni, felvezessem egy listára. De sose szánom rá magam, főleg azért, mert ezek a nagyszerű gondolatok leginkább a születésük utáni napokban érdekesek, és utána már nincs nagy kedvem foglalkozni velük.

De ez már egy másik történet, melynek elbeszélésére más alkalommal kerül már sor :)

A bejegyzés kategóriája: Mindennapok
Kiemelt szavak: , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .