Meghalós könyvek

Tudom, hogy nem éppen ünnepélyes a téma, na de mégis. Az van ugyanis, hogy nincs nagy kedvem arról írni, hogy milyen meleg volt ma, és hogy milyen nehezen lehetett közlekedni, vagy hogy mennyire finom saslikot adtak a Mesterségek Ünnepén, ezek ugyanis elég érdektelen adatok, és mindent, ami elmondható róluk, el is mondtam már. Így.

Írhatnék arról a kavarodásról és elmebajról is, ami a munkahelyet jellemzi mostanában a technikai átállás alkalmából, de ez még kevésbé volna ünnepélyes, továbbá a végén még kikapnék miatta.

Ellenben a meghalós könyveket szeretem. Tudom, hogy ez egy kicsit perverz, de hát ez van.

Előre szeretném leszögezni, hogy mit is értek “meghalós könyvek” alatt. Mert, hogy félreértés ne essék, nem olyasmiket értek alatta, mint Az ifjú Werther kínszenvedései. (D.B. azonnal erre asszociált, amikor ezt megemlítettem neki, ami csak azt bizonyítja, hogy még a zsenik se mindig a megfelelő következtetéseket vonják le.) A meghalós könyveknek – minő meglepetés – a fő motívuma a halál, de nem azáltal, hogy húsz oldalon át haldoklik a hős (mint Werther), hanem azáltal, hogy központi témát jelent.

Tipikusan meghalós könyv tehát az én felfogásomban Mitch Albomtól az Öten a mennyországban, ami azzal kezdődik, hogy a főszereplő meghal egy balesetben, aztán a mennyországban öt különböző személy segít neki megtalálni az élete vezérelemeit. Vagy ilyen a nagy kedvencem, Lois Lowrytól a Nyáron történt, eredeti címén “Summer to die”, amiben a főszereplő nővére haldoklik gyakorlatilag egész végig leukémiában, amíg meg nem hal. Vagy az eddig magyarul megjelent három Jodi Picoult-könyv közül kettő, a korábban már említett Tizenkilenc perc, amelyik egy iskolai mészárlást taglal (egyébként meg megszállotja vagyok a Columbine High School és a Virginia Tech tömeggyilkosságainak) és a Nővérem húga, amelyik szintén leukémiás a főszereplő nővére témakörből indul, de a poént nem lövöm le. Meghalós könyv, bár nem tartozik a kedvenceim közé – de a tematikája stimmel – Cecelia Aherntől az U.i.: Szeretlek, amelyiknek főhőse az a frissen megözvegyült nő, aki megpróbál új életet kezdeni a néhai férje utasításai alapján. Vagy van még két másik könyv, amit csak angolul olvastam, és azt hiszem, meg se jelentek magyarul (az Ahernt is angolul olvastam, vagy négy évvel ezelőtt, de tudom, hogy már van magyarul), az egyik határeset, Sarah Dessentől a The truth about forever, amelyikben egy apját elvesztett lány próbál úrrá lenni a saját, a testvére és az anyja gyászán is, de ebben az esetben a fő téma számomra a szerelmi szálnak tűnik, a gyász csak díszlet.* A másik angolt pedig Riley Weston írta (Róla egyébként azt lehet tudni, hogy csodagyereknek tartották Hollywood-szerte, amíg ki nem derült, hogy idősebb, mint amennyinek mondta magát. Ezzel próbált rámutatni arra a nyilvánvaló tényre, hogy Hollywood-ban nem mindegy, hogy hány éves vagy) és a címe, végtelenül frappáns módon Before I go. Meglepő módon ez is leukémiás történet, a főszereplő pedig emellett szerelmes. A könyvet az teszi élvezhetővé de frusztrálóvá is egyben, hogy a főhős, mielőtt megbetegedne, téli olimpiára készülő műkorcsolyázó. Jó, mert – hahó! – a korcsolyáról szól, és idegesítő, mert abszolút nem ért a szerző a korcsolyához.

Szóval nagyjából ezzel definiáltam a műfajt. A lényeg az, hogy ez egy olyan típus, amiben nagyon sok jó könyv létezik. Persze, vannak hatásvadász darabok, vannak butácska darabok. Kicsit olyanok, mint a szexelős könyvek, amikkel szintén Dunát lehet már rekeszteni (az a típus, amelyikben a fiatal pár eljut addig, hogy lefekszik egymással, és nem hivatkoznak erkölcsi és vallási és egyéb normákra, hanem használnak gumit. Vagy nem használnak, és abban az esetben a terhes könyvek kategóriájába kerül a kötet – Nick Hornby és a Betoncsók, vagy a terhes-meghalós hibrid, a The first part last, Angela Johnsontól – , illetőleg van az előbbi típusnak egy altípusa, a megerőszakolós könyvek, bár abból még csak egy jót olvastam, az Laurie Hals Andersontól volt a Hadd mondjam el… ami dacára a pontoknak is jó), de még mindig, ahányszor megjelenik egy, úgy reklámozzák, mintha az lenne az első, “hihetetlen friss hang”, “bátor témaválasztás”, ésatöbbi. De a lényeg mégis az, hogy ez egy olyan téma (illetve, ha úgy vesszük, a szexelős meg a terhes könyvek is jó témák, sőt, a megerőszakolós könyvek is, csak most éppen a meghalóson töröm a fejem), amiből elég jó dolgokat lehet kihozni. Elég sokat. Főleg úgy, hogy a meghalós könyvek kategóriájából kizárok minden olyat, ami nem tetszik. Mint mondjuk az ifjú Werther. :)

Írni is szeretek ilyet. Nyilván mert tele vagyok feldolgozatlan feszültségekkel, kezeletlen gyásszal, tudom is én. Az az egy biztos, hogy vannak lerendezésre váró dolgaim a meghalós-gyászolós témakörben, ezért is gondolom úgy, hogy idén novemberben újra nekifutok az első NaNoWriMo regényemnek, az “A magányos fák magasra nőnek” címűnek. Ami nem szexelős-terhes-megerőszakolós, csak meghalós.

De mindezt csak azért említettem meg ma, mert olvastam egy nagyon jó meghalós könyvet. De hogy mi volt az, azt nem árulom el (pedig volt benne szex, terhesség, nemi erőszak, sőt, gyerekek szexuális zaklatása is, de ez mind olyan finoman és óvatosan volt elrejtve benne, hogy elsőre szinte nem is látszott, és működött) Emellett pedig van még benne amerikai foci. Amihez nem értek. És ennek ellenére is nagyon jó kis könyv volt. Élvezhető. Bizony. Szerintem még annak is élvezhető, aki nem olyan perverz, mint én, és nem rajong különösképp meghalós könyvekért.

Hogyha van egy könyv, amihez ennyi felvezetést írok, és a végén még a címét se vagyok hajlandó elárulni, az csak rosszat jelenthet, igaz? Igaz hát!

Stay tuned, and watch out!

Hihi :)

*a szerkesztő jegyzete: azóta egyébként megjelent, és a címe, emlékeim szerint Tökéletes lett.

A bejegyzés kategóriája: Könyvmoly, Mindennapok
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .