Indonéziától északra, Tajvantól délre, a szép nők és duhaj férfiak hazájában

Noli me tangere! Latin. A Bibliában lakik, János 20:17 alatt. Az én Bibliámban az szerepel, hogy “Ne illess engem”, más fordításokban “Ne érj hozzám”.  Jézus mondja ezt Mária Magdolnának a feltámadása után. Egyik kolléganőm szerint ez a mondat arról szól, hogy Máriának nem kell megérintenie Jézust ahhoz, hogy elhiggye a feltámadást. Ez is jó magyarázat, de mint utóbb kiderült, nem feltétlen ez a megoldás. Állítólag a Bibliában olyan gyakran előforduló félrefordítások egyikével van dolgunk. A jelentése sokkal inkább az, hogy “ne tarts vissza [mert fel kell emelkednem Atyámhoz.]” Igaz, nem tudok sem latinul, sem pediglen semmiféle más Biblia-nyelven, így az információim csupán másokra hagyatkoznak, és ezáltal lehet, hogy tévesek.

A Noli me tangere! a fülöp-szigeteki Egri csillagok, José Rizal pedig, a magyar irodalmi párhuzamban egyáltalán nem következetesen az ő Petőfijük. A nagy forradalmár, aki a nemzeti függetlenségért vívott harcban veszett el. Rizal kicsit hamarabb, kicsit direktebben, és tisztázottabb körülmények között ugyan, de a lényegen ez mit sem változtat. (Kicsit agyonlőtték. A könyvei miatt.) A Fülöp-szigetek történelme amennyire sikerült megértenem, egész végig arról szól, hogy különböző elnyomó hatalmaktól függetlenednek, csak azért, hogy heteken, de legfeljebb hónapokon belül valaki más telepedjen rájuk. A mostani demokráciájuk is kicsit furcsa, és akkor nagyon visszafogottan fejeztem ki magam.

Pedig a maga idejében Rizal bestseller-szerzőnek számított. A kedvező fogadtatás alatt jelen esetben az értendő, hogy az első pár tucat Fülöp-szigetekre becsempészett példány kézről kézre járt, minden járványnál gyorsabban terjedt, és pár napon belül be is tiltották, a puszta birtoklását is halállal büntették. Ezzel természetesen azt is elérték, hogy mindenki kíváncsi legyen rá. Lenne még mit tanulnia a magyar könyvszakmának a marketingről…

A Ne nyúlj hozzám! az 1800-as évek végének Manilájába és a fiktív San Diego falujába vezet el bennünket. A főhős Crisosotomo Ibarra, aki hétéves európai tartózkodás (és eközben fölötte káros eszmék felcsipegetése) után tér haza édesapja halálhírére. Az egyszerűség kedvéért maradjunk annyiban, hogy a kedves papa halálának körülményei tisztázatlanok, és a helyi papnak, Dámáso atyának nincs kizárva, hogy benne van a keze, csak úgy, mint minden másban. Szerepel még egy gyönyörű fiatal lány, Maria Clara, akinek Ibarrához kellene feleségül mennie, hiszen egészen kisgyerekkoruktól kezdve jegyesek, és emellett még szerelmesek is. Ráadásul egymásba.

De Crisostomo keményfejű fiatalember, a feje tele van idealista eszmékkel; igazságról, jóságról, szabadságról, és ki tudja még miféle rettenetről álmodik. Nem akar mást, csak felvirágoztatni az országot és boldogságra vezetni a népet: nem nagy meglepetésre csalódnia kell. Nem elég, hogy barátságba keveredik egy Elias nevű fickóval, akit a legnagyobb jóindulattal is forradalmárnak lehetne csak nevezni, de az egyház is kitagadja, ráadásul Filibuszternek nevezik, ami a lehető legrondább csúfnév valakinek a 19. századi Fülöp-szigeteken: a spanyol mindenhatóság ellen lázadókat nevezik így. Szegény-szegény Crisostomo tudna mesélni a pokolra vezető útról, amelyet csupa jószándékkal köveztek ki!

Persze ez már csak a végkifejlet. Előtte még Ibarrát felkapja a helyi társasági élet, kicsit sütkérezik mindenféle jótéteményének fényében, pikniket szervez a többi fiatalnak, iskolát épít, aztán, amikor túl befolyásos lesz, közbelép a kormányzó, és – ki hinné? – Dámáso atya. Végül Ibarra ellenségei lázadást szerveznek, amit egy az egyben a nyakába varrnak, ezzel egyszer és mindenkorra tönkretéve őt. A naiv olvasó azt is hihetné, hogy Crisostomo halálát leli a végső hajós-menekülős jelenetben. Valószínűleg én is így hinném, ha nem tudnám, hogy van egy folytatása is a könyvnek: El Filibusterismo, magyarul A felforgatók. Ebből még nincs példányom, de ha lesz, arról is beszámolok majd.

A Ne nyúlj hozzám! a legcsekélyebb mértékben sem nevezhető könnyű olvasmánynak. Ha nem izgatna nagyon a Fülöp-szigetek, lehet, hogy be se fejezem, így is több, mint egy hétig olvastam, ami az én viszonylataimban Nagyon Hosszú Idő. Valószínűleg az 1972-es magyar megjelenésekor sem volt igazán sikeres könyv, bár állítólag 15.000 példányban nyomtatták. Ennek az a jó folyománya, hogy  valamennyi internetes – és nem internetes – antikváriumnak van belőle szabad példánya. Rendszerint több is.

És van itt valami, amiért mégis megéri kézbe venni, hiába nehézkes időnként. Isteni szereplők vannak benne, élő, eleven karakterek (még ha Maria Clara alakja némiképp egyszerű és kidolgozatlan is, hiszen ő csak a szép nő sémájába esik, és más feladata nincs). Ibarra szerethető és sajnálható a maga naivitásával, ahogy lépésről lépésre ássa meg saját sírját, Elias engem kicsit ugyan irritált, de ő az idealizált hős alakja. Tiago kapitány bűbájos és kicsinyes közönségkedvenc, Crispín, Basilio és a boldogtalan mamájuk képviseli a valóságot és a tényleges tragikumot a történetben. Dámáso atya pedig olyan hiteles, olyan valóságos, és főként olyan gyűlöletes affektáló pojáca hogy bármikor képes lettem volna egy kanál vízben megfojtani.

A másik nagyon érdekes pontja az, hogy José Rizal tudatában volt annak, hogy mit tesz azzal, hogy megírja ezt a könyvet – gyakorlatilag elindította a függetlenségi háborút, és aláírta a saját halálos ítéletét. Végtelenül tudatos szervezés és tervezés áll a vitatható színvonalú irodalmi mű mű mögött. Tudta azt is, hogy a könyvet rejtegetni fogják és elégetik – csak úgy, ahogy a szereplői elégetik minden kompromittáló iratukat, hogyha a vesztüket érzik közeledni. Gyönyörű párhuzam rajzolódik ki Crisostomo Ibarra és José Rizal végzete között, és ettől csak jobban becsülöm és szeretem mindkettőjüket.

Kategória: Könyvmoly | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..