Alig múlt este 10 óra, és én az ágyamon hasalok, a lábam a párnám mellett, a fejem meg az ágy végében a további párnák között. A munkabeosztásomat ismerve ez nem meglepő. Teljesen normális viselkedés a részemről, hogy a nap végén a laptopommal ágyba bújjak és írjak. Régen a naplómat is hasmánt írtam, néha a takaró alatt, zseblámpával.*

Ami viszont szokatlanabb, az az, hogy ezt megelőzően másfél órát áztam a kádban. Ebben pedig az játszott közre, hogy bombariadó volt. Már megint. Az idén nyáron harmadszor – és ez volt az első, amikor már igazán dühös is voltam miatta. Mert csak. Mert nagyon jó forgalmunk volt, és mert… mert nem tartom tisztességesnek, hogy valaki nagyon haza akart menni.

Az Aréna se nagy barátom, soha nem is voltam ott, de tudom, hogy ott is minden héten bombariadó van. És hogy ez szemétség. Amúgy is a terrorizmus korát éljük, nem szerencsés elrejtett bombákkal viccelődni. Arról nem is beszélve, hogy ha valóban bomba lenne, akkor nem telefonálgatnának, hanem az robbanna, és kész.

Van egy olyan érzésem, hogy a rendőröknek is lenne fontosabb dolga, mint egy-egy plázán keresztül sétáltatni fel-alá a kutyájukat.

Persze, jó volt korábban hazajönni, meg rám fér minden plusz percnyi pihenés, de mégis morcos vagyok. Ilyen rossz, elégedetlen természetem van.

Így.

*a szerkesztő jegyzete: igazából sose írtam takaró alatt zseblámpával, és nem is olvastam így. Sosem volt rá szükség, nem nagyon szólt bele soha senki, hogy mikor van lámpaoltás, kivéve azt az egy évet, amikor a nagymamámnál laktam. Csak hát olyan kellemesen sablonos és cuki dolog ilyesmit állítani, nem?

De az igaz, hogy naplót írtam hasalva. Meg ülve, állva, iskolában, villamoson, meg mindenhol és mindenhogy.