Mennyiség és minőség 2006 (A-C)

:: 5 perc alatt olvasható ::

Úgy tűnik, hogy sokat olvasok – többet, mint a magyar átlag. Ha jól emlékszem arra, amit annak idején olvasásszociológiából tanultam, aki évente legalább 3 könyvet olvas el, azt tekintjük olvasónak, és aki évente legalább 10 könyvet, azt pedig rendszeres olvasónak

2006 óta vezetek listát arról, hogy miket olvastam el. Néha szórakoztató, néha megdöbbentő, néha pedig kifejezetten érdektelen elfoglaltság, de mivel a táblázatok, statisztikák és egyebek alapvetően nagyon is  kellemes időtöltést nyújtanak, ezért örömömet lelem benne. A 2006-os volt a próbaüzem, a tavalyi évre már sikerült tökéletesíteni a nyilvántartási modellt, és sokkal több féle paramétert tudok egyszerre szemügyre venni. 2006-ban 105 címet olvastam, tavaly 72-t, idén eddig 68-nál tartok, és ebben nincs benne semmi olyan, amit nem fejeztem be. Nincs kizárva, hogy hiperrendszeres olvasó vagyok.

Most, mikor betekintettem a 2006-os nyilvántartásomba, az év végefelé megláttam egy címet, amiben még a múlt héten is biztosan tudtam, hogy nem olvastam. Ehhez képest felírtam, tehát valószínűleg mégis a végére értem már egyszer. Többször vitáztam már különböző személyekkel arról, hogy érdemes-e újraolvasni könyveket. Mikor végigfutottam a 2006-os listámat, arra a megdöbbentő következtetésre kellett jutnom, hogy amit két évvel ezelőtt olvastam először, arra vagy nagyon haloványan, vagy egyáltalán nem emlékszem.

Most ezt a listát megosztom a tisztelt publikummal is, csupán az olvasásszociológiai kutatás végett. Minden egyes tételnél felsorolom azokat a dolgokat, amikre emlékszem. Ha valahol még többet is tudok, mint amennyit felsorolok, azt megemlítem. Természetesen tele van spoilerekkel!

Persze, az is lehet, hogy ez csak az én pocsék memóriámat igazolja, nem pedig azt, hogy újraolvasni érdemes és jó.

Hogy ne legyen halálosan unalmas és hosszú, egyelőre limitáljuk a dolgot a 105 cím első harmadára, azaz 35 tételre.

Alcott, Louisa May: Fiatalurak – Megnyitja kapuit Plumfield az utópisztikus iskola, meg van benne valami csóró hegedűsgyerek is. És Jo kisfia egy helyi kislánnyal tart teadélutánokat (?)

Alcott, Louisa May: Jo fiai – Mint említettem volt, erről még csak arra se emlékeztem, hogy olvastam. De lehet, hogy ebben hal meg Meg férje. Ha nem ebben, akkor az a Fiatalurak volt.

Alcott, Louisa May: Egy régimódi lány – Erre elég élénken emlékszem, de korábban olvastam már, először tízéves korom körül. Polly, Fanny és Tom, meg a biciklibaleset, amikor Tom halántékát csak milliméterekkel kerüli el a sérülés. Hat évvel később Mr. Sydney udvarol Pollynak, de végül Fannyt veszi feleségül. További részletek a  fentebb is hivatkozott Louisa May Alcott-postban.

Aldrich,B. S.: És lámpást adott kezembe az úr – Abby Deal édesanyjának olyan alakja van, mint egy félbekötött liszteszsáknak. A férje nevére már nem emlékszem. A családban volt valaki, Abby valamelyik menye, aki kék, piros és egyéb színű könyvekből nevelte a gyerekeit. Abby egy karácsonyra papírból vágott ki babákat valamelyik gyerekének. Abby énekelni is tudott fiatalkorában, és valamelyik unokája örökölte ezt a tehetséget, és énekelt a rádióban. “A vár szépséges asszonya büszke volt és vidám”, így kezdődik a dal. De ezt is olvastam már valamikor korábban. Lehet, hogy többször is.

Amundsen, Roald: Az északnyugati átjáró – A hajót Gjøának hívták. És sikerült végighajózni az átjárót. És voltak indiánok. Vagy eszkimók? És tetszett a stílus.

Anderson, Laurie Halse: Hadd mondjam el… – Melindát a nyáron megerőszakolták, és azóta nem beszél. Vele se beszél senki, mert azon a bizonyos nyári bulin ijedtében kihívta a rendőrséget, de nem mert semmit se mondani a megérkező hatóságnak, viszont többeket előállítottak alkoholfogyasztás miatt. Melinda fákat rajzol, és ettől helyreáll a lelki egyensúlya. A barátnője az erőszaktevő fiúval randizik. De láttam a könyvből készült filmet is, szóval nem biztos, hogy csak a könyvre emlékszem.

Andrews, V. C.: Rain – Raint örökbe fogadták, ha nem tévedek, sok pénzért. Van egy húga, aki nem a húga, de meggyilkolják. A húgnak valami B-betűs neve volt. Az örökbefogadó mama ettől annyira megrémül, hogy gyorsan visszapasszolja a vér szerinti mamának a gyereket, ő viszont a rendes családjával nem kívánja megosztani a dolgot, így elsuvasztja a nagymamához (?). Raint flancos magániskolába járatják, és bomlanak utána a hapsik. De erre talán csak azért emlékszem, mert valamikor, 2003 körül, amikor megjelent, meg akartam venni, de a szüleim nem engedték (mert “Virginia Andrews borzasztó!” ami egyébként igaz, de aki Mary Higgins Clarkot olvas, az csak ne beszéljen) , és mikor végre rátehettem a kezem, akkor aztán nagy beleéléssel olvastam.

Andrews, V. C.: Villámlás – A Rain folytatása. De abban se vagyok biztos, hogy a második-e vagy a harmadik.

Andrews, V. C.: Vihar – A Rain másik folytatása, amelyik nem a Villámlás. A kettő valamelyikében Rain Londonba utazik színművészetet tanulni, meg közben mindenféle emberek meghalnak, Rain felkutatja a vér szerinti apját, meg valamiért mégis hazautazik, meg ledobja egy ló és lebénul, de beleszeret a gyógytornászba és összeházasodnak.

Andrews, V. C.: Szivárvány – Rain lányát megerőszakolják a nyári táborban. Aztán valami fiúval (?) együtt elmenekül vagy megszökik, és egy nagyon gyanús és lepukkant házban – talán a fiúnak valami rokonai (?) bezárják őket egy pincébe. (???) Valami ilyesmi. De lehet, hogy ez egy másik könyv.

Shining on – Lila novelláskötet volt, mármint a borítója. Valami lepke van rajta. Volt benne Jacqueline Wilson és Lois Lowry novella is. Valaki cukorbeteg volt benne.

Bell, Hilari: Kobolderdő – Az Animus kiadótól kaptam ajándékba valamelyik könyvünnepen. Tetszett. Valami lány átment a falon, és koboldfelkelést vezetett. A fiú, akit utánaküldtek, hogy levadássza, beleszeretett. A koboldok nem tesznek szívességet viszontszívesség nélkül, ezért a lány, akinek nem emlékszem a nevére, mindig levagdossa a gombokat a ruhájáról. Az egész ruhája tele van gombokkal.

Besson, Luc: Arthur és a villangók – Nem tetszett. Kicsi emberek voltak benne. Meg egy farm, amit el akartak árverezni, és egy eltűnt nagypapa.

Block, Lawrence: A betörő, akit a szekrénybe zártak – Bernie Rhodenbarr jó pasi. És ezek szerint a szekrénybe zárták.

Block, Lawrence: A betörő, aki parókát viselt – Lásd eggyel feljebb, de parókát is viselt. És biztosan volt valahol egy hulla.

Block, Lawrence: A betörő, aki szerette Kiplinget idézni – Bernie könyvesboltot is vásárolt, és nagyon ügyesen fog könyvesbolti tolvajt. Kipling fasiszta volt. Vagy kommunista, vagy rasszista, de valamelyik biztosan.

Blume, Judy: Nyári nővérek – Martha’s Vineyardra megy mindenki mindenkivel. Az egyik lány hapsijával a másik házasodik össze. Mintha valami leszbikus vonal is lenne benne. Valakit úgy hívnak, mint egy orrcsöppet.

Blume, Judy: Amíg együtt a csapat – A nyári nővérek után olvastam. És valakinek meghalt valamelyik szülője, de lehet, hogy az egy másik könyv volt.

Bőgel György: Blogvilág – Iszonyúan untam.

Böszörményi Gyula: Gergő és az Álomfogók – A Balatonnál olvastam a nyaralás alatt, és nem tetszett. Volt benne vendégszereplő Harry Potter. Valaki lement valami csatornába az elején.

Brand, Christianna: Nanny McPhee – A varázsdada – Csak a filmre emlékszem. Arra is haloványan. De mintha a könyvben nem lett volna esküvő (?)

Brand, Christianna: Nanny McPhee – A varázsdada visszatér – ???

Brooks, Kevin: Lucas – Mezítlábas fiú fut a hídon. A végén beleüldözik a mocsárba. Valami lány szerelmes belé. Van valami vásár is, amikor meleg van.

Cabot, Meg: Veszélyes háromszög – Valamelyik Mediátor volt. De hogy melyik…

Cabot, Meg: Mediator #5: Grave Doubts – Valamelyik Mediátor, amelyiknek nem bírtam kivárni a fordítását. De már nem emlékszem rá.

Cabot, Meg: Esküvő olasz módra – Mindenki mindenkivel Blackberryzett. És valakik ételmérgezést kaptak.

Cabot, Meg: Avalon High – Misztikus szerelem – Sokat futottak a parkban. Volt egy kard valahol. A történelemtanár volt Merlin. A csaj sokat lebegett a medencében. Volt benne gonosz féltestvér.

Cabot, Meg: Átlagméret nem akadály – Anorexiás csaj lökdös gyanútlan diákokat a liftaknába.

Cabot, Meg: A neveletlen hercegnő naplója 7. – Nyilván Mia problémázik valamin, ami nem is probléma. De ezt csak tapasztalatból tudom, nem emlékezetből.

Cabot, Meg: A neveletlen hercegnő naplója 7 és 1/2 – ld. fentebb.

Cabot, Meg: A fiú a házból – Újságírók leveleznek egymással, valaki valaki másnak adja ki magát, egy nagynéni kómában van, és egy kutyát sétáltatni kell. És van egy gödör valamelyik szerkesztőség előtt a járdán. De ezt olvastam már egyszer korábban, különben még ennyi se lenne meg belőle.

Cormier, Robert: Én vagyok a hunyó! – Biciklis üldözés az elmegyógyintézet udvarán. Amerikai titkosszolgálat, brutálisan meggyilkolt szülők, lassan visszatérő emlékek. Egy pszichiáternek tűnő vallatótiszt. Emlékszem, hogy tetszett.

Cormier, Robert: Csokoládéháború – Jerry Renault jól megszívta. Archie Costello a maga undorító módján nagyon dögös. Ez az egyik kedvenc könyvem, és elég részletesen el tudnék mesélni belőle sok dolgot, mert elég mélyen hatott a világnézetemre. A 2006-os kábé a tizedik újraolvasásom volt. Merjem-e bolygatni az univerzumot?

Cormier, Robert: Túl a csokoládéháborún – Obie megfűzi a bűvészgyereket, hogy fejezzék le Archie Costellót. Egy David nevű fiú becsavarodik Leon atyától, és leugrik egy vasúti hídról. Annyira soha nem állt közel hozzám, mint a Csokoládéháború, később is értettem csak meg.

Creech, Sharon: Rubin-völgy – Valamilyen gyereket, vagy gyerekeket valami oknál fogva egy másik helyre visznek.

A következő kétszer 35-öt csak akkor vagyok hajlandó közölni, hogyha tomboló tömegek követelik majd :) Az alapvető következtetések ennyiből is levonhatók. Ha más nem, akkor az, hogy két éve még túl sok Meg Cabotot olvastam.

Kategória: Könyvmoly | Címke: | Hozzászólás most!

Spirituálisan absztinens

:: 2 perc alatt olvasható ::

Amikor megalkottam ezt a szókapcsolatot, eszembe se jutott, hogy hű de eredeti lennék. Nem is volt célom. Úgy adódott, hogy egy többé-kevésbé komoly hitvitába keveredtem (nem egészen önhibámtól mentesen), és azzal az ellenérvvel találtam magam szembe, hogy “na jó, de te ateista vagy!” Ezt nem hagyhattam annyiban.

– Nem vagyok ateista – tiltakoztam -, csupán spirituálisan absztinens.

Ettől sajnos mindkét vitapartnerem lehidalt, és a hitvita megoldatlanul fulladt röhögésbe. Pár nap elteltével jutott eszembe az egész szituáció, és beütöttem a Google-ba, hogy gondolt-e már valaki valaha is arra, hogy ő spirituálisan absztinens. Magyarul nem, és már kezdtem megörülni az eredetiségemnek, zsenialitásomnak és újító hitéleti meglátásaimnak, amikor eszembe jutott, hogy angolul is megpróbálom. Szerencsére a “spiritual abstinence” kifejezésre már voltak találatok, és ettől sietősen visszaereszkedtem a valóság talajára. Spirituálisan is.

De nem is ez a lényeg, sokkal inkább az, hogy mit értek spirituális absztinencia alatt, és hogy ez miért fontos, és hogyan vihetett bele pont ez abba a bizonyos hitéleti kérdésekről folytatott vitába. Az ember végtére is akár azt is hihetné, hogy aki nem foglal állást vallási kérdésekben (csupán ki tudja, milyen indokból érdeklődik a működésük, felépítésük, élettani és pszichológiai hatásuk iránt), az a lehető legliberálisabb álláspontot képviseli.

Ehhez képest meg pont nem, legalábbis annyiban nem, hogy úgy tűnik, mind a hívőket, mind pedig az ateistákat végképp felháborítja ez az istentelen világnézet. Na szép.

Számomra a hit és a spiritualitás, csak úgy, mint gyakorlatilag minden más is, döntésekről, meggyőződésről és a fontos dolgok felismeréséről szól. Úgy tűnik azonban, hogy a hit annyira személyes és bizalmas kérdés, hogy a legtöbben sértésnek, és a privát szférájukba történő agresszív behatolásnak vesznek mindenfajta párbeszédet. Ami nem kellene, hogy meglepjen, hiszen civilizált ember tudvalevőleg nem beszélget vallásról és politikáról.

Politikáról egyébként én sem.

De a vallás igenis érdekel. Az, hogy nem foglalok állást, az egy dolog. De antropológiai, szociológiai, kulturális és egyéb hasonló szempontokból nagyon is izgalmasnak találom, hogy ki miért és miben hisz. Hogy mit ad neki a hite, hogy miért érdekes, hogy mi változik meg az életében ettől. Nyilván szerepe van ebben annak is, hogy olvastam a Csodaidőket, és az – meg a messze nem elhanyagolható szerzője – nagyon sokat változtatott az ezirányú felfogásomon.

Ez a nem hétköznapi könyv, és a nem hétköznapi szerzője számomra teljesen új, de mégsem idegen perspektívába helyezte számomra, hogy mit is jelenthet vallásosan élni. Nem mondom, hogy már meg is tértem – bármilyen hitűnek is, hiszen a legtöbb szervezett vallásban van olyasmi, ami nagyon is ellenszenves számomra -, de az már megváltozott, hogy nem már zárkózom el a lehetőség elől teljesen. Ez is valami, nem?

Az az egy biztos, hogy ateista márpedig nem vagyok. Nem állítom, hogy nincs Isten, csupán nem foglalok állást ebben a kérdésben. Mert nekem így jó. Bizony.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Ha csak egy éved lenne

:: 3 perc alatt olvasható ::

Chris Crutcher ifjúsági szerző körülbelül tíz könyvvel és egy novelláskötettel, a kritikusok dicsérik, az olyan szülők pedig, akik hajlamosak ilyesmire ragadtatni magukat, igyekeznek betiltatni. (A helyzet az, hogy veszélyes témák szerepelnek bennük, úgy mint rasszizmus, kiközösítés, homoszexualitás, öngyilkosság, gyász, nemi erőszak, és így tovább.)

Így aztán minden körülmény adott hozzá, hogy nekem is bejöjjön. Ráadásul fölöttébb jól néz ki a borítója, és tetszik a címe is. Mégis mintegy fél évig üldögélt a tétel a kívánságlistámon, és utána még további jó néhány hónapig itthon a kupac tetején, mielőtt ténylegesen elkezdtem volna olvasni. Hogy miért? Mert a fülszöveg tanúsága szerint a könyv központi témája az amerikai foci. Én pedig nem vagyok különösebb sportrajongó, eltekintve a műkorcsolyától, ami viszont egyesek szerint egyáltalán nem is sport. Chris Crutcher nevével vélhetőleg ezért nem találkoztam korábban, ugyanis csaknem az összes könyve főszereplői sportolók: van úszás, amerikai foci, triatlon, kosárlabda és baseball is az arzenáljában.

Ez az a könyv, amiről az a bizonyos bejegyzés szólt. Arra a klasszikus és kissé klisészerű kérdésre keresi a választ, hogy mit tennél, ha csak egy éved lenne hátra az életedből.

Ben Wolf a középiskola végzős éve előtt áll, és a nyár végén elsétál az esedékes orvosi vizsgálatra, hogy eljárhasson a szokásos futóedzéseire. Nem kell hozzá sok, hogy Ben megtudja, egy gyógyíthatatlan betegség korai fázisában van. Az orvos a szüleivel akar beszélni, de Ben nem hajlandó informálni őket: mivel nagykorú, megteheti. Az orvos kezelést erőltet, az életminőség javulásáról beszél, az élettartam meghosszabbításáról, ilyesmiről, Ben pedig köszöni, nem kér belőle. Hajlandó vitaminokat szedni, egészségesen étkezni, sokat aludni, de nem hajlandó “kopaszon és okádva távozni”. Úgy dönt, hogy a hátralevő egy évében mindent megtesz, amit csak lehet, hogy nyomot hagyjon maga után. És mivel nem akarja az utolsó évét azzal tölteni, hogy mindenki sajnálkozását hallgatja, ezért nem szól senkinek.

Vállalja a kockázatot, és az öccséhez csatlakozva focizni kezd a futás helyett, amit eddig csak azért nem mert megtenni, mert félt az esetleges maradandó sérülésektől. Randizni hívja a lányt, aki ezer meg ezer éve tetszik neki, de eddig félt a visszautasítástól. Botrányt csinál állampolgári ismeretek órán, mert nem ért egyet a tanárral. Aláírást gyújt, hogy a csupa fehér lakta képmutató kisvárosban nevezzenek el egy utcát Malcolm X-ről. Elhatározza, hogy megváltja a város részeges autószerelőjét. És rendre, fokozatosan minden (vagy majdnem minden?) össze is jön neki.

Éjszakánként viszont egy Hey-Soos nevű ürge látogatja meg álmában (igen, Jézus spanyol kiejtéssel). Beszélgetnek az életről, és a halálról, meg arról, hogy vajon mennyire okos (és mennyire tisztességes) ötlet mindenki előtt titkolózni.  És valóban, Bent idővel elkezdi nyomasztani a nagy titok, főleg hogy mások rábízzák életük legnagyobb titkait.

A döbbenetes az, hogy nem Ben az első, aki meghal a történetben, és ettől kénytelen ráeszmélni, hogy ő legalább kapott valamiféle figyelmeztetést, míg a többiek – és a többiek szerettei – nem. És ha ez így van, akkor meg kellene adnia a lehetőséget a családjának, a barátnőjének, és mindenki másnak is, hogy felkészülhessenek arra, ami elkerülhetetlenül meg fog történni, hogy ők is megkaphassák ezt a figyelmeztetést. És Ben, tisztességes ember módjára szépen mindenkit felkeres és beavat a titkába.

Szívhez szóló történet, lebilincselő narratíva, és dacára annak, hogy korábban mit sem értettem az amerikai focihoz, amióta elolvastam, már egy meccset is majdnem végignéztem, és arra kellett jutnom, hogy ha az ember érti, hogy miről szól, egészen nézhető sport.

Pedig összesen két meccset írnak csak le részletesen, és csak a könyv első felében van szó az edzésekről, hiszen novemberre vége a futball-évadnak. Legutóbb akkor jártam így, amikor a Focilázat olvastam Nick Hornbytól, bár se azelőtt, se azóta nem bírtam még végignézni focimeccset.

Gyönyörű könyv volt, és nagyon magával ragadott. Lehet, hogy a varázsának egy része abból fakadt, hogy abban a két napban láttam a Jézus Krisztus Supersztárt is, amikor olvastam, hiszen ez a két mű együtt igen komoly spirituális dózist jelent. De biztos vagyok benne, hogy a Deadline ilyen támogatás nélkül, a maga erejéből is nagyszerű.

A kérdés már csak az, hogy melyik kiadót környékezzem meg, hogy adják ki magyarul. :)

Kategória: Könyvmoly | Címke: | Hozzászólás most!

Egy régimódi írónő

:: 6 perc alatt olvasható ::

Louisa May Alcott valamennyi magyarul megjelent könyvét olvastam, és ezáltal kialakult bennem róla egy kép (aztán rájöttem, hogy a Kisasszonyok 4., azaz a Jo fiai úgy tűnik, mégis kimaradt, de hát majd bepótlom). Mint kiderült, ez a kép valamiképp torzít a le nem fordított regényeinek, esszéinek, és egyébként is lenyűgöző mértékű egyéb életművének tükrében.

Ezt hadd magyarázzam inkább meg. Nagyon is vonzónak találom a XIX. századi amerikai létet, a pionírokat, a kezdő feministákat, meg mindent, ami ehhez tartozik. Az aranyláz meg az indiánok meg a vadnyugat nem hoznak lázba, azzal foglalkozzanak csak a hapsik, a női irányvonal viszont nagyon is tetszik. Itt van például Jean  Webster, aki szédületesen jó (tőle is olvastam mindent, ami csak megjelent magyarul, bár egy pillanatra megrémített az OSzK nyilvántartásában szereplő A kismama című kötet, de arról hamarosan kiderült, hogy ekvivalens a Kedves Ellenségem!-mel), vagy a kanadai Lucy Maud Montgomery (akitől szintén mindent olvastam, sőt, egy kivételével minden egyes könyve meg is van, annak az egynek pedig dolgozom a begyűjtésén), vagy Laura Ingalls Wilder, aki megédesítette a gimnáziumi éveimet (tőle angolul olvastam a teljes Little House sorozatot, a levelezését és az emlékiratait meg lassan meg kéne hoznia az Amazonnak). Mindhárom írónőt feltétel nélkül szeretem.

De kiderült, hogy nem tisztességes szegény Louisát hozzájuk hasonlítanom, mert bár mindezidáig abban a tévhitben éltem, hogy ők kortársak voltak, rá kellett döbbennem, hogy a másik három unokája, sőt, akár dédunokája is lehetett volna Miss Alcottnak. Eredendően nagyon elmarasztaló kritikát kívántam megfogalmazni vele szemben, de még mielőtt minden indulatomat levezettem volna rajta – szerencsére – utánanéztem a dolgoknak. Azóta elnézőbb vagyok. Ám mivel az ingerültségre egyébként minden okom megvolt, kezdjük az egészet előlről.

A kérdés ugyanis igazából az, hogy miért olvasom el valakinek hat-hét könyvét, akit alapvetően nem szeretek? Mert Louisa May Alcott egyáltalán nem tartozik a kedvenc íróim közé, még ha most frissen jött megbocsátással és bizonyos fokú elismeréssel tekintek is rá.

Ha valamennyien angol anyanyelvűek lennénk, minden bizonnyal a Kisasszonyok jutna mindenkinek először az eszébe, ám úgy alakult, hogy a magyar könyvszakma szégyeneként ez a klasszikus lányregény, ami hivatkozásként csaknem az összes egyéb klasszikus lányregényben szerepel (többek között említés esik róla Jean Websternél is a Nyakigláb Apóban is), 2004-ig egyáltalán nem jelent meg magyarul, holott, ha máshonnan nem is, de az 1994-es filmfeldolgozásból igen sokan ismerhetik. Az pedig az Ulpius-ház szégyene (és jellemzője), hogy amikor sikere lett, gyorsan ők is kiadták, kevésbé igényes változatban, csak úgy, mint valamennyi előbb a Lazinál megjelent Jane Austennel tették. Szóval, ha valaki kézbe szeretné venni, kérve kérem, hogy már csak a saját érdekében is a Sóvágó Katalin fordította Lazi kiadós kötetre csapjon le.

Az elsőként magyarra fordított műve az a Nyolc unokatestvér, aminek kapcsán most újra felfedeztem az amerikai írónőt, csak éppen az 1887-es kiadás címe nem ez volt, hanem a sokkal hangzatosabb és ízesebb, az eredeti angol helyett a francia fordításból fordított A kis Rózsa hat nagynénje és hét unokaöcscse volt. Igen, unokaöcscse. Ám én nem ezzel találkoztam először, hanem a Régimódi kisasszonnyal, ami nem összetévesztendő az Egy régimódi lánnyal. Ugyanis az előbbit Altay Margit nemcsak fordította, hanem át is dolgozta, azaz gyakorlatilag a történetet teljesen átírva magyar környezetbe illesztette. Mindkettőből van példányom, egyszer majd alaposabban is összehasonlítom a kettőt. A történet lényege az, hogy a vidékről érkezett, egyszerű és életvidám Polly megtanítja a hiú, felszínes és butácska Fannyt okos és egészséges lányhoz méltón élni, és közben megszelídíti Fanny zabolátlan és kezelhetetlen öccsét, Tomot, aki miután jó útra tért és a szerelem hatására kivetkőzött önmagából, sok szerelmi félreértés és többszörös partnercsere után feleségül veszi Pollyt.

A nyolc unokatestvérIgen, egyszerű és kiszámítható történet, és a sok év távlatából már nem emlékszem, hogy mennyire volt tele szájbarágós tanulságokkal. (Valószínűleg csordultig.) Ilyen szempontból sokkal inkább idegesített a fentebb említett Nyolc unokatestvér. Egyrészt bővelkedik kevéssé kreatív és eredeti írói megoldásokban. Amikor már vagy húsz oldal óta az idegen és titokzatos Alec bácsiról van szó, aki az árván maradt Rose Campbell kijelölt gyámja, hirtelen, mintegy véletlenszerűen megemlíti, hogy Alec bácsi egyébként orvos, és ettől kezdve konzekvensen az egész könyvön át Dr. Alec-nek nevezik – ám ezt a folytatásban, A nyíló rózsában már ezt senki sem említi. Sőt, mi több, az sem zavar senkit, hogy némiképp összeférhetetlenül Alec bácsi a medicina avatott tudoraként is éppen úgy hajóskapitányként dolgozik, mint a család valamennyi férfitagja. A könyv első oldalán az az információ szerepel, hogy Rose alig egy hete él a nagynénjei gondjára bízva, ám pár oldallal később már egy évre elegendő elfoglaltságot biztosítottak neki, és mikor megérkezik Alec bácsi, azonnal új ruhákat vesz neki, mondván nem szabad “ilyen hosszú ideig” gyászba öltöztetni egy gyermeket. Ráadásul az imént még dicsért Lazi kiadó ennél a két kötetnél egyáltalán nem tett ki magáért, és egyrészt nagyon sok, a környezetbe, időbe és stílusba egyáltalán nem illő szleng és modern szófordulat keveredett a szövegbe, néhány mondatnak pedig alkalmasint kimaradt az állítmánya, vagy még rosszabb esetben az alanya.

Ettől eltekintve a Nyolc unokatestvér fő cselekménye a következő: adva van egy beteges, sovány és kedvetlen kislány, meg egy modern nagybácsi, akinek a nevelési elvei egészséges, értelmes, csinos fiatal nőt varázsolnak belőle alig egy év leforgása alatt. Az, hogy ezek a nevelési elvek időnként fájdalmasan butának tűnnek (van egy rész, amikor Alec bácsi kirohanást intéz egy francia nyelvű divatos regény ellen, mondván a benne foglalt tartalom nem alkalmas arra, hogy a mi őszinte nyelvünkön is kifejezzük, akkor bennem csak a kíváncsiság támadt fel, hogy vajh mi lehetett az a bizonyos regény – ennek fényében külön vicces, hogy magyarra elsőként franciából fordították). Egyébként meg helyteleníti az aktuális női divatot és a fűzőket, továbbá a dohányzást, a ponyvaregényeket, meg sok egyéb többé-kevésbé káros dolgot. A nyíló rózsa pedig még ennél is erősebb gyomrúaknak való csak, ott ugyanis kikosarazott kérők, rangon aluli házasságok, és más hasonló problémák merülnek fel, és a fő kérdés az, hogy Rose melyik unokatestvéréhez fog hozzámenni: a bölcs, erős és önálló Archie-t választja-e, aki tökéletes volna, csak épp Rose szobalányát szereti, vagy a rossz útra tért és gyenge jellemű, impulzív hősszerelmes Charlie-t, aki jóképű, és a homlokán nagy betűkkel az “áldozat” bélyeg szerepel, vagy apa-komplexusos választása a könyvmolynak indult, ám magából kivetkőzött orvos és költő, Alec bácsira külsőleg és belsőleg is hasonlító Macre esik, azt nem árulom el, de nem kell nagy fantázia a kitalálásához.

Készséggel meglátom ebben a könyvben is az újítást: Rose önálló döntéseket hoz, otthont nyit megszorult helyzetbe került asszonyoknak, árvákat támogat, illetőleg egyet örökbe is fogad, három hónap után készséggel lemond a bálozásról és a társasági élet csillogásáról és fényűzéséről. De akkor is hallatlanul undorít, hogy Rose párválasztásában fel se merül igazán, hogy ne az első unokatestvérei közül menjen valakihez. Éljen a vérfertőzés, arról nem is beszélve, ahogy azt Jamie, a legkisebb unokaöcs az első oldalak valamelyikén megemlíti, hogy “kár lenne, ha a vagyonod kikerülne a családból.” Hát pfuj!

A Kisasszonyokkal történetesen semmi bajom sincs, bár a folytatásaival már igen. Hogy ne hazudozzak össze-vissza mindenféle áltudományos ökörséget, megmondom inkább az igazat. Nem bocsátottam meg Louisa May Alcottnak, hogy Laurie Amyt vette el feleségül, és hogy előrángatta a semmiből ezt a Bhaer doktort. Ha még maga a szerző se tudja, hogy kit kivel kell összeházasítania, akkor ott komoly gondok vannak. Továbbá Beth-t teljesen fölösleges volt kinyírni. Tragikus, persze, de nem érdekes. De ezek a dolgok csak a Jó feleségekben történnek, úgyhogy a Kisasszonyokat nyugodtan el szabad olvasni, az ugyanis tényleg lányregény, és nincs is tele valóságtól elrugaszkodott, utópisztikus tanokkal. Az utolsó két kötet, a Fiatalurak és a Jo fiai viszont már csak arról szólnak, hogy hogyan működne az ideális társadalom.

Vannak ezekben a regényekben visszatérő motívumok. Adott az apa-, férj-, gyám-, és egyéb ideális férfifigura, aki Alcott tulajdon édesapjának klónjai, sajátos nevelési elveikkel, és furcsa erkölcsi hozzáállásukkal (Bhaer professzor, Alec doktor, Polly édesapja). Nem egy motívum szóról szóra egyezik a valóságban megesett dolgokkal – a plumfieldi iskola és Mr. Alcott Temple Schoolja, vagy amikor Bhaer professzor a saját kezét nyújtja engedetlenkedő tanítványának, hogy üsse meg, mert “ha a tanítvány hibázik, az a tanár hibája”. Az összes gyerekszereplő – főként a kisfiúk – felhúzhatók ugyanazon két-három sémára. Végül, de nem utolsó sorban egy-egy nemkívánatos szereplő eltakarítására vagy a feszültség fokozására mindig közbejöhet egy-egy tragikus kimenetelű baleset vagy betegség, amely nem szükségképpen halálos – vagy nem azonnal halálos -, de radikális megbocsátási hullámokat és átértékelést von maga után (Amy alatt beszakad a jég, Tom leesik a bicikliről, Beth betegsége, Charlie részeg lovasbalesete, Dr. Alec titokzatos portugál eredetű kórja). Miss Alcott védelmére legyen mondva, hogy soha nem ment férjhez, és gyermekei sem voltak, csupán elhalt húga leányát nevelte fel, továbbá hogy akkoriban tényleg nyakra-főre haltak meg az emberek. De akkor is.

Vannak még a hirtelen jött halálesetek, amik hiába váratlanok és tragikusak, nem tudják megérinteni az olvasót. Vannak a rosszul nevelő anyafigurák, akik végletesen és végzetesen elkényeztetik gyermekeiket, akiken szerencsére mindig segít az aktuális hősnő, és jó útra tereli őket (Clara néni vagy Fanny és Tom édesanyja), és vannak a tékozló fiúk, akik rossz szokásokat vesznek ugyan fel, de a nők szerető gondoskodása mellett megjavulnak (félig-meddig Laurie, Charlie herceg és Tom).

Igen, Louisa May Alcott szájbarágós, didaktikus, naiv, a modernsége pedig nagyrészt már elavult. De szerethető, még ha nekem nem is igazán sikerült. És amint a toleráns Wikipedia megfogalmazza, ezek az apa-klón szereplők lefektette elvek még ha mai szemmel nézve időnként elcsépeltnek, időnként pedig egyenesen nevetségesnek tűnnek, a maga idejükben sokkal forradalmibbnak számítottak, mint ahogy azt a modern világban egyébként el tudnánk képzelni. Az sem véletlen, hogy annak idején, működése alatt Amos Bronson Alcott (a kedves édesapa) komoly sajtóvisszhangot kapott, mind a modern iskolája (aminek egyes liberális elvei még ma is küzdenek az elfogadásért, míg másokat már természetesnek veszünk, például a zene- és rajzoktatást, a testnevelést, vagy akár az óraközi szüneteket), mind pedig Fruitlands, az utópisztikus, transzcendentalista kommunája miatt.

A long fatal love chaseDe van ám itt valami más is, ami felkeltette az érdeklődésemet. Alcott ugyanis pontosan tudatában volt ezeknek a történeteknek a piacképességében, számított rá, hogy ezek a közhangulatot kicsit megbolygatják, és hogy az emberek érdeklődni fognak iránta, már csak az apja működését kísérő publicitásnak köszönhetően is. Viszont írt emellett mást is, többek között gothic horror-thriller történeteket is. Van közöttük egy, amelyik csak 1995-ben jelent meg először, azaz mintegy 130 évvel a megírása után. A címe Long Fatal Love Chase, és nagyon úgy érzem, hogy meg kell szereznem, hogy első kézből alkothassak róla véleményt.

Kategória: Könyvmoly | Hozzászólás most!

Képzeld, amíg szabin voltál…

:: 2 perc alatt olvasható ::

Kedvenc kollégámat azzal fogadtam, mikor visszatért a nyári szabadságáról, hogy “Képzeld, amíg szabin voltál, megjelent egy könyv a vevőkről!” Ami persze teljesen rossz vicc, de az az igazság, hogy a munkahelyi humor nagyjából minden létező munkahelyen baromi rossz, de segít túlélni a mindennapokat. (És a vevők néha tényleg vérszívó démonok bírnak lenni.)

Chris Moore neve nekem annak ellenére garanciát jelent, hogy az eddig magyarul megjelent öt könyvéből mindösszesen egy tetszett igazán: a Biff evangéliuma. Az első, amiről nem szoktak feltétlenül tudni még az Ulpius-háznál jelent meg, amikor az Ulpius-ház még kicsit jobban odafigyelt rá, hogy mit és milyen minőségben ad ki. Ez volt a nagyon csúnya borítóval ellátott Ördögöd van! A Leghülyébb angyal számomra igen feledhető volt – idióta történet, nem szólt semmiről, és még igazán vicces sem volt, kivéve, hogyha az ember szereti a tinihorror-paródiák vértől tocsogó és alhasi humorban bővelkedő típusát. A Mocskos meló nem volt éppenséggel rossz, de éppen különösebben jó sem. Annak a fő témája az volt, hogy a főszereplő véletlenül átalakul a Kaszássá és már éppen kezdene beletörődni, amikor kiderül, hogy ő csak “egy halál” nem pedig “a Halál”. Nem annyira eredeti és új ötlet, elég szórakoztató kivitelben.

A Vérszívó démonok viszont meglehetősen jó lett. Annyira persze nem, mint a Biff evangéliuma volt, de azt a színvonalat, hangulatot és stílust elég nehéz is lenne folyamatosan fenntartani. A Vérszívó démonokban a főszereplő nem halálosztó, csak majdnem: akaratán kívül vámpírrá változtatja egy több száz éves, és kissé őrült ősvámpír. Jodi pedig próbál megbarátkozni az új életformájával, továbbá tisztában van vele, hogy azonnal fel kell szednie egy pasit, aki képes helyette nappal elintézni a létfontosságú dolgokat, ő ugyanis napkeltétől napnyugtáig halott szokott lenni. Ebben a könyvben is van mindenféle vad dolog: mérsékelten civilizált emberállatok, San Fransiscó-i melegek, egy nekrofil kórboncnok (pfuj!), hülye és okos rendőr, meg nagy robbantás. Meg óriásteknősök. Az alapanyag adott, Moore hozzáadja a maga elmebaját, és a végeredmény egy eléggé szórakoztató elegy. Aki Chris Moore-t akar olvasni, és nem sikerül rátennie a kezét a Biff evangéliumára (ami így a megjelenés után két és fél évvel már nem feltétlen könnyű feladat), az olvasson Vérszívó démonokat.

Kategória: Könyvmoly | Hozzászólás most!