Terápia

:: 1 perc alatt olvasható ::

Egészségtelen szokás, hogy néha rákeresek az internetben mindenféle olyan dolgokra, amik valamikor érdekeltek, foglalkoztattak, vagy esetleg így tesznek még ma is. És előbb-utóbb a Google kidob valamit, amit én írtam az elmúlt öt és fél év folyamán valamikor; többnyire olyasmit, amire abszolút nem emlékszem.

Akkor aztán elkezdek kutakodni a saját archívumaimban, és meglepetéssel konstatálom, hogy mi mindent írtam már le. Rákeresek egyes kulcsszavakra, vagy rákattintok véletlenszerű dátumkora. Olvasok, és meglepődöm. Nem ismerem fel a narrátorban saját magamat. Néha olyan esetekről írok, amikről semmiféle emlékem sincs. És nem csak a 2003 körüli iskolásblogok között: akár az idei év elején is találkozom váratlan fordulatokkal.

A másik konzekvencia, amit rendszeresen sikerül levonnom, az az, hogy túlnyomórészt boldogtalan, depressziós, elégedetlen és fáradt vagyok, alacsony “szellemi aktivitást” mutatok (ez a szókapcsolat rémesen sokszor szerepelt már nálam), és kínlódom, hogy szeretnék is írni, meg nem is sikerül. Nagyon sok a keserűség ebben a több-tízezer leírt lila szóban.

De azt is látom, hogy aztán amikor mégis írok rendszeresen, akkor kicsit egyenesbe jövök.

Olvasni, meg írni kell. Amikor beszippant az örvény, nem a kapálózás a helyes eljárás, hanem az, ha az ember kinyújtja a testét, és lassan, kényelmesen kiúszik. Olyan dolgokat kell csinálni, amik a víz színén tartanak. Írni. Olvasni. Kakaót inni. Rendszeres, könnyen kezelhető dolgokat. Rutint.

Persze erről már ezer meg ezer alkalommal írtam, de hát ebből lesz a metafikció meg a posztmodern. Végeredményben fogalmam sincs róla, hogy miféle ember vagyok is valójában. Azt érzékelem, hogy a kollégáim és barátaim többnyire rosszul értelmeznek, legalábbis a visszajelzésekből ez tűnik ki. De azt hiszem, hogy a blog – ami pedig a lehető legszemélyesebb és -bizalmasabb megnyilvánulásom – is torzít valamennyit. Pillanatnyilag csak boldogtalan, fáradt és kimerült vagyok. És arra vagyok képes, hogyha valaki azt mondja, hogy “jó, de te ilyen vagy”, akkor többnyire el tudom dönteni, hogy az illetőnek igaza van-e vagy sem.

Nehéz ez így.

A bejegyzés kategóriája: Mindennapok
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..