Ez most milyen állat is tulajdonképpen?

Elég biztos vagyok benne, hogy Muminok voltak rajzfilmen. Az sincs kizárva, hogy képregényben is – esetleg a Bobó magazinban? Ezek az információk elvesznek valahol egyjegyű életkorom távlatában. Arra viszont élesen emlékszem, hogy volt egy könyvem – a Móra adta ki, 1994 körül, azt hiszem – a Varázskalap a Múminvölgyben (nem kóros következetlenség a részemről a rövid és hosszú magánhangzók használata, a Móra  múminnak írta, a Napkút pedig muminnak), és ezt én imádtam. Anyukám utálta, szerinte hülyeség volt, és nagyon nem örült neki, hogy többször is látta a kezemben.

Aztán az évek folyamán elkallódott. Csak az idén év elején, amikor elkezdtem képeslapokat küldözgetni, és azzal szembesültem, hogy a nagy finn képeslapsláger a Mumin – márpedig a közösség csaknem negyedét ők teszik ki. Akkor néztem utána, és tudtam meg hogy a Varázskalap nem az egyetlen, és még csak nem is az első könyv a sorozatban. Ezzel egy időben találtam rá a boltban tett sétám közepette, hogy a Napkút kiadó felkarolta ezt a finn remekművet, és a Könyvfesztiválon meg is ígérték, hogy végig kiadják, vagy legalább nyolc kötetet a kilencből, és már most ötnél tartanak (a legelsőben nem biztosak).

A muminokról kevés dolgot tudni biztosan. Az biztos, hogy nem vízilovak, nem lovak, hanem rendszertanilag aprójószágok, és azon belül is muminok. Vannak még másféle aprójószágok is, például a böngészek, meg Vándor, meg mindenféle mások, még meg nem nevezett típusú általános aprójószágok is. És a muminok hajlamosak kalandokba keveredni. Ezek egytől egyig tanulságosak, de nem szájbarágósak, kedvesek és bájosak, de nem üresek.

Az első volt a Muminbocs és az üstökös, ami mindezidáig a legnyomasztóbb volt a hat Tove Jansson-kötet közül, amikhez volt már szerencsém. A történet gyakorlatilag annyi, hogy Muminbocs és Vándor kalandra indulnak (út közben találkoznak Mókkal és Cókmókkal), majd azt a rettenetes hírt kapják, hogy a világot elpusztító üstökös közeleg, és ettől kezdve rohannak haza, hogy mindenkit értesíthessenek, és mindenki biztonságba vonulhasson. Nem egy derűs téma, bár az 1946-os megjelenése erre szolgáltathat némi magyarázatot. Ám hiába a nyomasztó hangulat, valahogy a kicsengése mégis pozitív és optimista.

A következő a Muminpapa hőstettei volt, az a kötet, ami egyszerre szól az emlékiratok megszületésének körülményeiről, egyszerre pedig magáról a visszaemlékezésről (amikor Muminpapa felolvassa az elkészült részleteket.) Arra, hogy ez a memoár soha nem lesz kész, csak az enged következtetni, hogy még a Varázskalapban is folyamatosan ezen dolgozik Muminpapa,* igaz, ott nincs sok ideje ilyesmire, hiszen a völgybe keveredett a varázsló kalapja, és minden belekerült dolgot különösképp átalakít, így lesz a vízből málnaszörp, a tojáshéjból felhőcske, és a többi viccet nem is lövöm le.

A Szentivánéji rémálom már megint kicsit más hangvételű. Víz önti el a Muminvölgyet, sőt, gyakorlatilag az egész világot, a Mumincsalád pedig minden függelékével egyetemben egy úszó színházon köt ki, eltekintve néhány elkallódott gyermektől. Az pedig hamar kiderül, hogy a színházat mindig az élet írja.

A Titokzatos tél a Mumin-völgyben megint nyomasztó és szomorú volt a maga módján. Tudvalevő, hogy a Muminok téli álmot alszanak (de előtte jól belakmároznak fenyőtűből – nagyon fontos, hogy a hosszú alvás alatt a Muminok bendője alaposan tele legyen fenyőtűvel). Igen ám, csakhogy valami szörnyűség történik! Vándor már réges-régen délen vándorol (ő ugyanis nem alszik téli álmot), a völgyben javában tombol a tél, és Muminbocs egyszerre felébred, és képtelen visszaaludni. Kénytelen hát kimerészkedni a világba, ami valahonnan halványan ismerős neki, de mégis idegen. Hó és jég borít mindent, különös lények népesítik be a telet, akiket Muminbocs nem ismer, hideg van, és a világban más szabályok uralkodnak, mint nyáron. Ebbe a világba pedig szegény kis aprójószág hiába is próbál beilleszkedni – szert tesz ugyan tessék-lássék barátokra és szövetségesekre, de ez azért mégsem az igazi.

Most jelent meg, egészen nemrégiben A láthatatlan lurkó (ez korábban szintén megjelent már a Móránál, de nagyon régen, és ez most amúgy is új fordítás). A sokat emlegetett Varázskalaptól eltekintve azt hiszem, ez eddig a kedvencem. Mind a kettőben rövidke történetek vannak, jelen esetben pedig mindegyik történetben olyasvalaki a főszereplő, akit már ismerünk, de a többiek többnyire ismeretlenek. A kis zöld kötetben csupa olyan mese sorakozik, amelyek bármelyikét el tudom képzelni, hogy este felolvassák egy gyereknek. Olyasmi kvalitás van benne, mint teszem azt a Mary Poppins-mesékben, vagy a Téli tücsök meséiben – kis szürrealitás, kis körítés, és egy pici filozófia, életfelfogás, kedvesség és szeretet. A kacatokat gyűjtögető aprójószág, akit megszabadít a vihar minden ingóságától, és hirtelen végtelen szabadnak érzi magát – vagy a legendás Vándorért rajongó Ti-ti-ú, aki nevet és életcélt kap a céltalan odaadása helyett, Muminbocs és Vándor megingathatatlan barátsága, amit mégis majdnem megingat egy bébisárkány. Nagyon örültem neki, hogy a kezembe került.

Mindegyik könyvben van valami történet, szimbolika és hasonlók, de ez mindig könnyed, lírai és szerethető. Mumint olvasni olyan, mint visszavonulni valami otthonos, meghitt zugba, és feltenni a rózsaszín szemüveget: csakhogy ez a szemüveg nem pink és nem szívecske alakú, csak néhány okosan elhelyezett ponton finomít kicsit a képeken. És ez bizony olyasmi, amiért már nagyon várom a maradék köteteket, és erre bíztatok mindenkit, akit rávehetőnek érzek. A következő elvileg a Varázskalap lesz, új fordításban. A könyv, amivel – számomra – minden elkezdődött.

*a szerkesztő jegyzete: Na, hát ezt rosszul tudtam. A Varázskalap előbb játszódik, mint a Muminpapa hőstettei, így aztán nincs kizárva, hogy az emlékiratok mégiscsak elkészülnek.

Olvass tovább:

A bejegyzés kategóriája: Könyvmoly
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.