KSM #1

Az egész úgy kezdődött, hogy kilométerhiányom támadt, és azt mondtam, hogy ugyan, miért ne induljak el Bécsbe? És aztán eszembe jutott az is, hogy Bécsbe a legrövidebb út Pozsonyon keresztül vezet. Aztán az is eszembe jutott, hogy ha én Ausztriába szervezek programot, akkor szakadni fog az eső, úgyhogy jobban teszem, hogyha fedett helyszínre szervezek – hogy miért, arról fokozottan nem beszélünk.

Szóval összevetettem a naptárat, a beosztásomat, meg az idei korcsolyaszezon versenynaptárát, a többi pedig, amint azt mondani szokták, már történelem. Természetesen korcsolyaverseny van. “Senior B” típusú nemzetközi verseny. Ami hozzá tud járulni a világranglistás helyezésekhez, amennyiben az első öt helyezettnek jár pont érte.

Az első két napot kénytelen voltam kihagyni, főleg anyagi és logisztikai megfontolásokból, de a háromféle kűrre szabaddá tettem magam.

A történetbe ott csúszott az első csúnya motívum, hogy naponta egészen pontosan egy darab (Volán) busz jár Pozsonyba. És hajnalban indul. Úgy értem, 6:30-kor. És a buszon elég nehezemre esett aludni, egyrészt mert kényelmetlen volt, másrészt pedig azért is, mert mögöttem horkolt a bácsi. Ráadásul elég kellemetlen helyzetbe hoztam a buszsofőrt is. Telefonon beszéltem valamelyik felmenőmmel, és igyekeztem megnyugtatni, hogy majd ha Bécsbe érkezem, bejelentkezem. Szegény buszvezető hallotta, és azt hiszem, eléggé zavarban volt, mégis hogy kérdezze meg, amit meg kell kérdeznie, miszerint: Kisasszony, ugye tudja, hogy ez a busz nem megy Bécsbe? Megmondtam, hogy tudom, de ismerek egy rövidebb utat az erdőn át.

Viszont, miután iszonyú sokat utaztam, láttam korcsolyát – ma fiúkat és jégtáncot. Ez utóbbiról még mindig nem vagyok túl nagy véleménnyel, már csak azért sem, mert a pontoknak láthatóan semmi értelme sincs. Persze általában az egyéniben sincs sok, ami a második pontszámot illeti, de jégtáncban még az elsőnek sincs.

Volt pár szép szál fiatalember, (Manuel Koll, mondjuk) akivel némiképp szerelembe estem, és újra találkoztam olyan emberekkel (rajongókkal), akikkel márciusban ismerkedtem össze. És főleg újra versenyt nézhettem élőben, ami azért még mindig sokkal nagyszerűbb dolog mint tévéközvetítést nézni, ami viszont cserébe még mindig nagyszerűbb, mint korábbi felvételeket nézni, pedig még az is nagyszerű elfoglaltság egyébként.

Egy magamfajta bonyolult lény így fejezi ki azt, hogy jó volt. Most viszont aludnom kell, mert holnap a lányok lesznek, és az aztán igazán stresszes, és szükségem lesz minden energiámra hozzá. Na nem mintha fiúkat nem lenne stresszes nézni: gyakorlatilag szétaggódom magam mindegyik miatt, akkor is, hogyha most láttam őket életemben először. Jó volt, és éljen soká a francia-olasz fiú, akinek elfelejtettem a nevét, de már mire ezt leírtam, eszembe jutott, hogy Samuel Contesti. Nobu klassz volt, és sokkal kisebb még annál is, mint amilyennek képzeltem, és nagyjából 12 évesnek néz ki. Mikor maga mellé állította a dobogóra a két másik fiút is, azok félig-meddig leguggoltak, hogy Nobunari lehessen a magasabb. Aranyosak voltak. Korcsolyát nézni jó, és korcsolyaversenyek végén szeretek japán himnuszt hallgatni. (A jégcsarnok alapvetően hokihoz van kitalálva, állóhelyek is vannak, meg háló meg üvegfal… nincs viszont lihegő, és nincs hely, ahol fel lehetne húzni a dobogósok zászlóit, úgyhogy nem lihegnek, és nem húznak fel zászlót (pedig a fiúk keresték.) A csarnok kiváló tulajdonsága, hogy üvegből van, és ha süt a nap, biztos nagyon jó fények vannak benn, de ma csak ronda szürke felhőket láttunk.

Na, tényleg megyek el. Aludni. De azt hiszem, jövőre visszajövök. (Nem az alvásból, onnan hamarabb is. A jövő évi Karl Schäffer Memorialra gondoltam, hogy visszajövök.)

A bejegyzés kategóriája: Mindennapok
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .