KSM #3

Ülök a buszon, és valahol Mosonmagyaróvár környékén járhatunk. Az akkufeszültség utolsó morzsáit próbálom kihasználni. (Eddig Hrabalt olvastam, de most kicsit abbahagytam, majd folytatom még.)

Utolsó napnak elég jó volt még ez a mai. Igaz, korcsolya már nem volt, és bár ez egy kicsit kár, azért nem vagyok benne biztos, hogy még el bírtam volna viselni annyi további stresszt. Márciusban is érzékeltem, hogy az a pár nap Göteborg bár félelmetesen jó volt, a végére teljesen kidőltem a túladagolástól. Pedig nem is maradtam végig.

néni Pozsonyban

néni Pozsonyban

Úgy adódott, hogy egészen pontosan egy busz volt ma Pozsonyból Budapestre, az pedig csak fél négykor indult. T.-nek viszont olyan volt a programja, hogy délben el kellett mennie máshova, és bár kicsit ideges voltam, hogy mit kezdek magammal egyedül egy idegen városban, olyan nagyon azért nem rázott meg a fejlemény. Nagyjából olyan volt, mint tavaly nyáron Londonban, amikor magamban utaztam. És, amint mellékelt ábra jól mutatja, remekül visszataláltam a buszállomásra, és a sofőr megerősített benne, hogy Budapestre tart.

Túl nagy belváros valóban nem volt Pozsonyban, de ami volt, az pont olyan kis ékszeresdoboznak bizonyult, mint valamennyi közép-európai város belvárosa – legyen az Budapest, Bécs, Prága (bár az annyira már nem is közép), vagy Sopron, vagy Pécs, vagy bármi hasonló. Láttam Dunát, végtelen sok szökőkutat, kutyust az ablakban, szlovák verebeket, akiknek rövidebb a csőrük, mint a magyar pajtásaiknak, vásároltam képeslapokat, ettem ebédet, és sétáltam a napsütésben. Nem volt egyáltalán kellemetlen délután.

bácsi Pozsonyban

bácsi Pozsonyban

Közben a busz kigördült Mosonmagyaróvárról, és Győr fele száguldunk (illetve állunk éppen egy piros lámpánál). Epicac* zsörtölődik, hogy akkufesztültség alacsony, váltsak azonnal hálózati táplálásra, vagy legalább is cseréljek telepet, különben minden nem mentett információmat azonnali hatállyal elveszítem. Mivel se pótakkum nincs, se konnektor a közelben, a tápkábel meg amúgy is a busz gyomrában a csomagtartóban, ezért kénytelen leszek menteni és kikapcsolni. Viszontlátásra.

(A Volán busz nem mindig pontos. Akármit is mondott a sofőr Pozsony felé.)

*a szerkesztő jegyzete: kicsit már el is felejtettem, hogy EPICAC-nak hívják a laptopomat, pedig tényleg. És azért ez nem egy rossz név egy számítógépnek.

Olvass tovább:

A bejegyzés kategóriája: Mindennapok
Kiemelt szavak: , , , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.