50030

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

A nagy meglepetés

Itt és most megvallom az őszintét: nem vagyok a klasszikus magyar (vagy bármilyen) irodalom nagy ismerője. Műkedvelői szinten persze olvasgatok, de leginkább szórakozási megfontolásból kapok csak bele egy-egy könyvbe, átfogó képem az irodalomtörténetről nincs – pedig meglehetősen sokat oktattak róla. Még a posztmodernről is.

Az Aranysárkány persze nem posztmodern (hála az égnek), de még csak nem is modern igazán. És korábban soha nem hallottam róla. Igaz, ha kötelező lett volna, jó eséllyel nem olvasom el, de mivel még csak szóba sem került, vagy ha igen, akkor elfeledkeztem róla, egyszerűen kívül került a látóteremen. Nem is találkoztam vele soha, amíg hozzám nem került a diákkönyvtáras könyvek karbantartásának nemes feladata. A diákkönyvtáras könyvek általános jellemzője az egyszerű kivitel, az alacsony árfekvés és az, hogy nincs rajtuk fülszöveg. (Két másik változatban is elérhető a kötet, de azoknak nincs ilyen megragadó borítója. Engem ez szólított meg.)

Tetszett a kis furcsa fazon a borítón. A nagy könyvvel a zsebében. Valami végtelenül elvontra gondoltam, a sárkányt mitológiai értelmében vártam, nagy titkokra, kincsekre, misztikumra számítottam. Igen, már mondtam, hogy fogalmam sem volt róla, miféle könyv ez.

De egyszer csak, ahogy ott üldögéltem a sarkamon a pult végénél, (a K betűnél ér véget az egyik polc) és feltámadt bennem a vágy, hogy nekem most ezt a könyvet kell elolvasnom. Úgyhogy fogtam magam, és hazahoztam. Érettségiző kamaszok voltak benne, egy fizikából tehetségtelen futóbajnok, egy elvarázsolt özvegy fizikatanár és a titokban várandós leánya. Tipikus sablonos tanárok. Spiritiszta szeánszok. Kisvárosi élettér, napsütés. A történet, amennyire elsőre meg tudtam ítélni az érettségi előtt álló osztályról szólt.

Volt valami ebben a történetben, ami magával ragadott. Megkérdeztem az ég világon mindenkit, akiről csak fel bírtam tételezni, hogy  olvasta-e. Senki. Pedig rettentő viszketést éreztem rá, hogy megbeszéljem valakivel, bár nem tudom, hogy pontosan mit is akartam megbeszélni róla. Például azt, hogy miért nem ezt adják fel kötelezőnek, amikor ezzel a történettel az érettségi előtt álló diákok sokkal jobban tudnának azonosulni.

Még aranyszínű papírsárkányt is röptetnek. Amiről éreztem én, hogy rém szimbolikus, csak nem érdekelt a szimbolikája :)

Aztán tovább olvastam, és rájöttem, miért nem adják fel kötelező olvasmánynak. Veszélyes ötleteket adna a diákságnak. Arra is rájöttem, hogy nem az érettségiző osztályról szól, hanem a tanárról, aki egyedül marad, és szomorúan haldoklik a magánytól – meg pár másik apróságtól. Az utolsó 40 oldalt totális zavarodottságban olvastam. Egyszerűen nem vettem észre, hogy honnan vezetett ide a történet. Hogy hol nem vettem valamit észre. A helyzet a következő ugyanis: Liszner Vili, a futóbajnok elhasal a fizikaérettségin, és bosszút esküszik, megfelelő bűntársakat keres, és bosszúját be is teljesíti.

Mintha minden szereplő kicsit elmebeteg lenne. Szeretnék leülni Kosztolányival egy kávé mellé (vagy legyen kakaó, nem számít), és megbeszélni vele, hogy ez micsoda. Hogy mi történt. És hogy már az elején tudta-e, hogy ide akar kilyukadni, mert ha igen, akkor engem nagyon meglepett (és alaposan becsapott).

Mégis volt valami nagyon varázslatos az Aranysárkányban. Nem árultam el túl sokat róla, de ez csak azért van így, mert összezavarodtam tőle. Ha valaki ezek után rászánja magát, hogy elolvassa, keressen már meg, és beszélgessünk róla! Azt most már én is biztosan tudom, hogy egy fia tűzokádó aranysárkány sincs benne, ez kiindulásnak nem is olyan rossz.

Kategória: Könyvmoly | Hozzászólás most!