A hype és buzz között

A Harry Potterrel az volt a nagy szerencsém, hogy még azelőtt olvastam, hogy népszerű lett volna. Nem volt alkalmam, hogy feltámadjon a bennem lappangó sznobizmus, és hogy utáljam, csak azért, mert ennyien vannak oda tőle. Volt viszont szerencsém nem egy olyan emberhez, akik már amiatt nem nyúltak hozzá, mert mindenki Harry Pottert olvasott, és az már ciki. Nem akartam ilyen ember lenni, ezért elhatároztam, hogy utánanézek, mi van a Twilight-hype mögött. (Később megtudtam, a  szóhasználat is árulkodó, a hype és a buzz között az a különbség, hogy az egyik lufi, a másik meg nem.)

Nem utasítom el azt a lehetőséget, hogy a hiba az én készülékemben van, én vagyok az érzéketlen, értetlen, éretlen vagy ki tudja milyen, ami miatt képtelen vagyok megérteni, hogy a Twilight mitől akkora siker, amekkora.

Jó, vannak benne vámpírok. Vámpírok mostanában minden valamire való könyvben vannak.

Adva van egy romantikus történet, méghozzá tiltott szerelem, hogy izgalmasabb legyen. Nincs ezzel semmi baj, nagyon sok jó történetet írtak már olyan emberekről, akiknek nem lenne szabad szeretniük egymást, aztán mégis. (Rómeó és Júlia, mond valakinek valamit?)

A probléma ott adódik, hogy a szerelmesek tökéletesen semmilyen és tökéletesen tökéletes (és unalmas) szereplők, akik hiába próbálják elvinni a hátukon a történetet. El tudom képzelni a helyzetet, amikor a szerző üldögél a net előtt, az Anonim Írók Segélyszervezete honlapját böngészi, és azzal szembesül, hogy a szereplőket fel kell ruházni negatív tulajdonságokkal is, hogy a hülye olvasó tudjon velük azonosulni.

– Hm – mondja Stephenie Meyer, – ez elég nehéz lesz. A fiú legyen mondjuk… vámpír! Igen, ez elég rossz tulajdonság lesz. És még azt is megmagyarázza, hogy tud olvasni mások gondolataiban. A lány… hát, nem lehet csúnya, mert akkor nem tetszene a vámpírnak. Büdös és buta sem lehet ugyanezen okból kifolyólag. Ha muszáj szépnek, okosnak és kívánatosnak lennie, akkor… megvan, legyen ügyetlen tornából!

És ezzel sikerült is felvázolni a két főszereplő jellemvonásait. Engem némiképp az is zavar, hogy az alig százéves Edward nem röstell a tizenhét éves Bellával kavarni. Még akkor is, hogyha a teste nem öregedett, fejben mégsem múlhatott el nyomtalanul ez a néhány év. Úgy értem, elég súlyosan gyermekded és pedofil. Másrészt Bellának úgy tűnik, ez a két személyiségjegye van, miszerint ügyetlen és szerelmes. (Bella Swan? Ez a név komoly?)

Nincs is az egész lányban semmi más, csak a szerelem. Nincsenek tervei a jövőre nézve (az nem terv, hogy vámpír leszek, és örökké fogok élni a szerelmesemmel). Az ég világon semmi más nem foglalkoztatja, csak az, hogy milyen tökéletes ez a hapsi. Nekem egy női főhős ne legyen ennyire egysíkú! Egy férfi iránt érzett szerelme ne definiálja a személyiségét.

Aztán, ha ez még nem lenne elég, a szöveg tele van zsúfolva céltalan szóvirágokkal. Számtalan olyan mondattal találkoztam, ami egyszerűen csak ott volt, anélkül, hogy bármit mondott volna.  Másfél oldalon keresztül öltözködik? Először az egyik lábát dugja bele a farmerba, aztán a másikat is? Meg lennék lepve, hogyha ezek után nem húzná fel a cipzárat és nem gombolná be a gombot. (Esetleg fordított sorrendben, előbb a gomb, utána a cipzár?)

A biztosítékot végül az csapta le, amikor Bella pánikba esik, hogy Edward elfordul tőle, és elhúzza az orrát; arra a következtetésre jut, hogy biztos büdös a haja, úgyhogy gyorsan megszagolja, és elégedetten nyugtázza, hogy a haja nem büdös, hanem éppen ellenkezőleg, kellemesen eperillatú az eperillatú sampontól, amit mindig használ. Ezt a mondatot többször is el kellett olvasnom, hogy megbizonyosodjak róla, hogy tényleg le van írva.

Javára legyen mondva, hogy vannak nagyon vicces jelenetek is a könyvben, bár félek, hogy egyik sem olyan, amit annak is szántak. Amikor Edward szikrázni és csillogni kezd a napfényben, és a jobb optikai hatás érdekében még az ingét is kigombolja, és utána még intenzívebben csillog (sic!), vagy amikor a vegetáriánus (sic!) vámpír-klán baseball-mérkőzést rendez, és fénysebességgel rohangásznak a viharban, amíg fel nem tűnik egy ellenséges klán, és köztük van egy Nagyon Gonosz Nyomkövető is.

Mondd csak Edward, mitől olyan veszélyes egy ilyen nyomkövető? Mit csinál egyáltalán? Tudod Bella, akár hiszed, akár nem, egy nyomkövető nyomot követ.

Az utolsó pár fejezet mérsékelt izgalmai és mérsékelt mozgalmassága sem tudta feledtetni velem az első kétszázötven oldal vontatottságát. Úgyhogy abban a kellemetlen helyzetben vagyok, hogy nem elég, hogy nekem nem tetszett, de még csak azt sem látom tisztán, hogy másoknak miért tetszik mégis. Pedig biztos van benne valami, és nagyon frusztrál, hogy nem látom meg benne.

Sajnálom, hogy így alakult, főleg azért, mert annyi jót hallottam róla, és annyira izgatottan vártam a magyar megjelenést. A filmre is kíváncsi voltam, mert a lány félelmeteset nyújtott a Laurie Halse Anderson “Hadd mondjam el…” regényéből készült filmben. Azt hiszem, most mégis hanyagolom a dolgot. Előbb még ki kell hevernem – folytatva a Harry Potter-analógiát – Lavender Brown és Cedric Diggory románcát. (A hasonlat sajnos nem az enyém, pedig boldogan vállalnám érte a felelősséget.)

Ezúton ünnepélyesen meg is ígérem, hogy nem fogom elolvasni a folytatásokat.

Kategória: Könyvmoly | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..