A mai nap éppen megfelelő arra…

Elmesélem, mi van, jó? Ülök az új házban az új szobámban az új asztalomnál az új laptopommal, szárad a hajam, és csodálkozom.

Már csak azon is, hogy milyen hihetetlenül semmitmondó módon sikerült elkezdenem ezt a bejegyzést. Pedig nagyot akartam. Epikusat. Nem hétköznapit. Aztán tessék.

Az ablakban karácsonyi fények, az ágyon frissen húzott, bár kétes tisztaságú ágynemű. Két új könyvespolcom már áll a négyből. Még üresek, de már így is impozáns.

A ház persze nem új. A nagymamám örökbefogadó szülei éltek itt – igaz, azóta két jelentősebb átalakításon esett át, és a második még nem fejeződött be. Vagy legalább is nem teljesen.

De a szobám például új. 1992 óta van róla szó, azaz tudatos életemnek mintegy 99,5%-ában tudtam róla, és vártam rá. Amikor születtem, ezen a helyen semmi sem volt. Lebegő tér.

Tavaly ilyenkor itt ugyanaz a lebegő teres semmi volt. (Vagy egy másik, ekvivalens űr.)

(Az asztal se új. Elsős korom óta használom. És jövőre lesz érettségi találkozóm. És soha nem ismételtem évet, elővigyázatosan csak félévkor buktam meg. A többit számolja ki mindenki maga.)

(Sok zárójelet használok ma este.)

Minden sárga és piros, cseresznyefa és vörösesre pácolt fenyő. Ablakpárkány. Elefántok körbe a falon. Ha jól emlékszem, huszonnégyen vannak. A többi elefántom még odalenn van, zsákokban, és a régi helyen, dobozban.

Gyűjtöm az elefántokat, tudtad?

A számítógépem szintén odalenn van, darabokban. Valamelyik nap majd összerakom, de nem sürgős. Van valami jó benne, hogy olyan üres még minden. Persze holnap majd beállítják a szekrényt, és az sajnos elég nagy helyet elfoglal majd, de hát semmi sem lehet tökéletes. Ma még jó.

Nagyon készültem ám a mai napra. Sok-sok-sok éve készültem már. Volt, amikor már feladtam a reményt is, bár én adtam fel utolsóként. És amikor úgy alakult, bennem ébredt fel újra először.

Sok mindent persze nem így képzeltem. Azt gondoltam, négyen költözünk majd ide, nem ketten. Nem gondoltam volna, hogy még akkor sem lesz kész, mikor idejövünk. Azt sem gondoltam soha, hogy amikor végre tényleg és igazán kész, akkor sem maradunk itt örökre.

Arra sem számítottam, hogy nem hozhatom magammal a macskámat. (Előbb-utóbb utánam jöhet majd, de addig a szívem szakad meg szegényért.)

De mindezekre most igyekszem nem gondolni. Mert ez most már az igazi, ez AZ. És ezt nagyon nehezemre esik elhinni. A fürdőszobát már kipróbáltam, kicsit liliputi méretű, alacsony a vécé, a mosdó és a kád is. Utóbbi rövid is kicsit.

Viszont van.

A konyhát még elborítják a dobozok és a zsákok.

A munkahelyen eluralkodott a káosz.

December van.

Még egy fia karácsonyi ajándékot sem vettem senkinek.

De mindez nem számít. Mert most kell kiélveznem a pillanatot.

A pillanatot, amit a karácsonyi izzók az ablakon és a laptop töltőjének a fénye világítanak meg.

Ez egy különleges nap – egy különleges alkalom. Igazából még nem egészen érzem át, bárhogy próbálkozom is. Most kicsit még olyan, mintha nyaralni lennénk, egy szép, flancos (és félkész) panzióban. De előbb-utóbb ki fog alakulni (majd amikor már minden nap közlekedni is fogok), és akkor már hihető lesz.

Most még csak nagyon izgalmas. Nem is tudom, hogyan fogok aludni. Majd azért megpróbálom.

Csak el ne felejtsem megszámolni a sarkokat.

A bejegyzés kategóriája: Mindennapok
Kiemelt szavak: , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .