Ahogy benyitottam a kapun, őrült ugatás fogadott, és tudtam, hogy ez nem jelenthet mást, csak azt, hogy Vitéz is ideköltözött. Az már nagyobb meglepetésként ért, hogy a-kutya-amelyik-nem-jöhet-majd-be-a-lakásba a bezárt ajtó mögül ordít kifelé. Persze kutyaház még nincs, de nem tudom. Nem örülök. Az ajtóm nem csukódik jól, kutyát pedig nem kívánom idebenn látni.

A macskának pedig nem tudok enni adni, mert egy erőszakos kutya mindig megelőzi.

Nem tudom, örülök-e a kutyának. Nem utálom nagyon, hogy itt van, csak jobban örülnék, hogyha az eredeti terveknek megfelelően odakinn lenne. Vagy ha nem, akkor se nyüszögne az ajtóm előtt.

A macska megtalálta a módját a csigalépcső használatának, ami pedig elsőre nehézséget jelentett a számára. Mikor hazajöttem, már a konyhaszekrény tetején ült, és onnan szemlélte a világot: oda pedig csak a lépcső korlátján keresztül juthatott. Okos macska, vicces macska. Az a gyanúm, hogy az elsődleges problémát az okozta, hogy a lépcső és a kanyarodás nem ment egyszerre neki, többször is lefejelte a korlátot. Aztán ma reggel vagy harminc alkalommal megjártuk a lépcsőt fölfelé és lefelé is, mert az azért mégsem tartható állapot, hogy a macska megáll a lépcső valamelyik végén, és ordítással hívja a liftet.

Ma a piros babzsák-elefánt költözött föl a polc tetejére. ő az egyik legrégebbi darab az összes elefántok történetében.

Jó nekem. Csak az a kutya az ajtó előtt igazán befoghatná.