Két mondat revisited

Amíg reggeliztem, Jimi Henrix a fogával gitározott a tévében. Szükségem van egy Pángalaktius Gégepukkasztóra.

Kategória: Két mondat, Mindennapok | Hozzászólás most!

Menthetetlenül

Ma este újfent rám tört, hogy őrülten szerelmes vagyok. Javíthatatlanul, menthetetlenül, gyógyíthatatlanul. Reménytelenül. Most és mindörökké.

Mert hát létezik a tökéletes hapsi a világon.

Igaz, nem nekem rendeltetett. Na és? Attól még imádhatom.

160 centi magas, 67 éves, és több gitárja van mint gyereke, pedig abból sincs kevés.

És még valamije van: tökéletes mosolya.

Ja, és egy neve is. Paul Frederic Simon.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Távolról sem csúcsformában

Nem jól jönnek össze a dolgok mostanában.

Éreztem, hogy rossz fázisban vagyok, amikor egyszer csak elveszítettem, hogy milyen nap van, és hogy milyen sebességgel telik az idő. És ennek már ki tudja, hány napja… hete?

Rossz a közérzetem, és rossz a lelkiállapotom. Ég a gyomrom, az orrom mintha tele lenne tengervízzel, a látásom rosszabb a sokévi átlagnál. Nem volt türelmem megnézni az EB-gálát. És ez így nem jó. Határozottan nem.

Volt pár vicces kalandom a közlekedéssel. Éppen nagyon gondolkodom, hogy a BKV vagy a MÁV-e a viccesebb. Nem tudom még biztosan.

Jó vacak volt a korcsolya EB. Úgy mellesleg.

Olvastam mindenféle könyveket, és fogok is írni róluk.

Számtalan levéllel tartozom számtalan embernek.

És még a novemberi regényt is be kell fejeznem. De azt hiszem, a nehezén már túl vagyok. Remélem.

Dolgom van, energiám nincs. Mérleget állítani gyenge vagyok. Pedig olyan dolgok is vannak, amikkel nem kellene foglalkoznom.

Valamit még fogok csinálni ma este, de nem tudom, mi lesz az a valami. Valakinek van tippje?

Többet akartam írni, értelmesebben. Kár, hogy nem sikerült. Talán majd holnap. Vagy máskor.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Csapataink harcban állnak

Hadat üzentünk egymásnak a kutyával. Azt hiszem, még tegnap kezdődött a dolog, amikor leszedtem a karácsonyfát.

Nem voltam soha különösebben környezettudatos ember, meg ilyesmi. Tudom, hogy baj, de valahogy kimaradt az életemből. Amióta viszont a szembe-szomszéd napkollektoraira nyílik az ablakom, szoktam gondolkozni a dolgon. (Jó, persze nem csak azóta, de így olyan jól hangzott első végiggondolásra. Másodikra már nem, azért ez a zárójeles kitétel.)

És hihetetlen rossz érzésem támadt attól a szegény fától. Mert nem elég, hogy egyszer valaki levágta pár éve a tetejét, aztán három csúcsából kettőt megcsonkítottak, aztán felcicomáztuk, és halott, összeaszott roncsként végezte a nappalinkban. És nem vitetjük el a szemetesekkel, hiszen milyen jó lesz majd nyáron eltüzelni, sütünk rajta szalonnát.

Na, ettől tiszta rosszul lettem. Megint más dolog venni tűzifát, és megint más pogány módon beengedni a lakásba, játszani vele kicsit, és megünnepelni, ahogy meghal. Brr.

Mély gondolataimban azonban rendre megzavart a kutya, tudniillik a fán volt még szaloncukor, és az állat úgy vélte, hogy mivel az már használt, ezért azt ő mind megeheti. Ebben nem egészen értettünk egyet. Végül aztán, az utolsó három darabot lopta el este az asztalról, amíg nem voltunk itthon.

Megkérdeztem tőle a lakásban heverő papírokról, hogy tud-e róluk, mire lesunyta az összes fülét, behúzta a farkát, és olyan szemeket meresztett rám, mintha minimum rendszeresen pépesre verném, és könyörögne, hogy jaj csak azt ne.

Kizártam a kertbe, mondtam neki, hogy elmélkedjen. Ehelyett ugatott, hiszen egy hülye állatról van szó.

Ma reggel elmentem vásárolni. Nem különösebben izgalmas dolog, de azt a küldetést kaptam, hogy hozzak Anikó sajtot – nem volt. Azt mondta a közepesen kedves csemegepultos hölgy, hogy nem szoktak tartani, de van ez a hasonló, és az finom. Elhittem, hoztam.

Soha nem tudtuk meg, hogy finom-e.

A kutyának mindazonáltal ízlett, mert csak a fólia darabjai maradtak belőle.

Megint kizártam a kertbe, és nem engedtem vissza, amíg ettünk. És – elveimmel és szokásaimmal ellentétben – adtam a macskának az asztalról falatkákat, hogy lássa a kutya, miből maradt ki. Minden bizonnyal ezt a kicsinyességet bosszulta meg.

Mikor hazajöttünk este, alig tudtam bejönni a szobámba, az ajtót ugyanis eltorlaszolta a gombócba gyűrt takaróm. Ami valami ismeretlen úton-módon lerepült az ágyamról, összecsomózódott, és tele lett fekete és fehér kutyaszőrrel. Micsoda misztikus dolgok történnek errefelé!

A szobám az egyetlen hely, ahova a kutya nem jöhet be, mert nem. Amikor benn vagyok, ezt pontosan tudja is. Ellenben – mint sok minden más ebben a házban – az ajtóm sem működik kifogástalanul, például nem lehet becsukni.

Még gondolkozom, hogy adom a kutya tudtára, hogy túlment minden határon. Szaloncukor, sajt, azt mondom, oké. De az ágyamban kutyát nem vagyok hajlandó elviselni. Pfuj.

Ha nem adok neki vacsorát, megeszi a macskáét. (Egyébként is.) Desszertnek még a macskát is. Továbbá visít egész éjjel. Nem zárhatom ki éjszakára, mert még képes és megfagy. Jól megverhetném, de őszintén szólva nem hiszem, hogy ez bármiféle eredményre vezet. Nyerő pozícióban van a kis szemétláda.

De nem adom fel. Most még nem. Csak még nem tudom, mi lesz a következő hadmozdulat. Reszkess kutya, dühös vagyok!

Az a baj, hogy olyan egy képmutató átokfajzat, hogy pontosan tudja, hogy vannak dolgok, amiket nem szabad neki, de mérlegeli, hogy bár lehet, hogy jól megvernek, de ezt most megeszem, és ez nekem jó lesz. Mondhat a Csányi amit akar a kutyák lélektanáról, meg hogy nem képesek bosszút állni; Csányi még nem találkozott a Vitézzel.

Nincs több mondanivalóm a témában.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Hétvégi események

Jött a szerelő, és csinált internetet. Nem ment zökkenőmentesen, de már fel se veszem. Túl vagyok az ilyesmin. Lassan már azt se veszem fel, ha meztelen hottentották járnak majd sikoltozva harci táncot az ablakpárkányomon.

Már ha van persze a hottentottáknak létrájuk. Különben nem tudom, hogy oldják meg.

Hacsak nem tudnak nagyon nagyot ugrani. Mert úgy azért lehet.

De inkább létrával.

Úgy kisebb az esélye, hogy nagyon megütik magukat.

Vagy nagyobb?

Szegény-szegény meztelenül táncoló harci sikoltásokat hallató kiemelten veszélyeztetett hottentották!

Az elsődleges terv az volt, hogy apám szerint valami van, és megpróbálta nekem elmagyarázni. Én töredékesen felfogtam: a ház be van kábelezve valamivel. És néhány helyen vannak elektromos dobozok, csak nem tudjuk pontosan, hogy hol, és hogy melyikben mi van. És össze-vissza beszélt telefonzsinórt meg UTP-kábelt, meg miegyebet.

Aztán jött szegény szerelő, és ezt elmondtam neki.

Ő meg széttárta a karját, és megkérdezte, hogy – bár ő mindent megért, de mégis – mit várok tőle, mit csináljon egy valahogy, valamivel bekábelezett házzal.

Ezt én se tudtam.

Úgyhogy minden bűntudatomtól eltelve (mert pontosan tudom, hogy milyen az, amikor apám rászabadul az emberre), rászabadítottam apámat. Megbeszélték, hogy hova lehet fúrni.

Azt mondták, hogy az én szobámba. Azt mondtam, na azt tuti nem. Nálam nem lesz ennél nagyobb kábeldzsungel. Ez is tizenhat kábellel több, mint amennyit látni szeretnék.

Aztán kiderült, hogy az UTP-kábel mégiscsak telefonzsinór. Aztán az is kiderült, hogy hiába van két szerződésünk, két belépési névvel és számtalan jelszóval, mert egyik sem működik. A net pedig ezentúl wifivel fog menni. Perpillanat egy darab vevők van (meg egy a laptopban), és félő, hogy előbb-utóbb őrülten fogjuk egymás gépéből kiszaggatni. De pillanatnyilag nem bánom.

Egy hónapig nem volt netem, és meglehetősen jól viseltem. De tényleg. Kicsit kiestem a korcsolyaéletből, persze. De dolgoztam a regényemen, hihetetlen sokat olvastam, és határidőre tudtam fordítani.

Nem vagyok benne biztos, hogy ezen változtatni kell. Nagyon tetszik a kihúzható és eltehető, kvázi kikapcsolható internet.

Nincs rá szükségem, hogy szükségtelenül sok időt töltsek el semmivel.

Ilyesmi gondolataim vannak. Veszélyesen hangzanak. Mi jöhet még ezután?

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!