A fontos dolog
Ez egy blog. Ezért aztán végtelenül szubjektív, valamint arról szól, ahogyan a világ dolgait látom. Éppen aznap. Ebből értelemszerűen következik, hogy az itt olvasottakból messzemenő következtetéseket levonni lehet ugyan, de nem érdemes.
-
Keresgető
-
Én mindig mindennel
egyetértek,
és soha semmivel
sem értek egyet,
mert én önmagammal
is mindig
ellentétes véleményen
vagyok.- Kiss Ottó
Ti mondtátok
- poggi - Három történet
- Luca - Három történet
- Gombos Ildikó - Megvilág
- needmoreram - Folytatásosan
- Zoli - Megvilág
- poggi - Megvilág
- Zoli - Megvilág
- lsblk - Nahát
- poggi - #838
- lsblk - #838
-
Mostanában
nagyon buta lettem.
Körülbelül annyit értek a világból,
amennyit egy hangya ért belőlem.Mostanában csak remélem,
hogy a világ nem fog
a fejemre taposni.- Kiss Ottó
Olvasgató
-
Bélyeget gyűjtöttem.
Papa hozott egyszer egy kilót.
Azóta nem gyűjtök bélyeget.- Siv Widerberg
Régiségek
- 2020 október (2)
- 2019 július (2)
- 2019 június (1)
- 2019 február (1)
- 2019 január (5)
- 2018 december (1)
- 2018 november (1)
- 2018 október (5)
- 2018 július (1)
- 2018 június (6)
- 2018 február (1)
- 2018 január (1)
- 2017 augusztus (1)
- 2017 június (1)
- 2017 március (2)
- 2017 február (1)
- 2017 január (2)
- 2016 október (1)
- 2016 szeptember (1)
- 2016 augusztus (3)
- 2016 július (3)
- 2016 június (4)
- 2016 május (2)
- 2016 február (2)
- 2016 január (1)
- 2015 május (1)
- 2015 március (8)
- 2015 február (4)
- 2014 április (1)
- 2014 március (3)
- 2014 február (1)
- 2014 január (17)
- 2013 december (9)
- 2013 november (6)
- 2013 október (5)
- 2013 augusztus (3)
- 2013 július (9)
- 2013 június (9)
- 2013 május (2)
- 2013 április (8)
- 2013 március (11)
- 2013 február (7)
- 2013 január (2)
- 2012 december (7)
- 2012 november (10)
- 2012 október (5)
- 2012 szeptember (18)
- 2012 augusztus (14)
- 2012 július (7)
- 2012 június (4)
- 2012 május (14)
- 2012 április (17)
- 2012 március (14)
- 2012 február (11)
- 2012 január (11)
- 2011 december (5)
- 2011 november (1)
- 2011 október (13)
- 2011 szeptember (16)
- 2011 augusztus (6)
- 2011 július (8)
- 2011 június (6)
- 2011 május (4)
- 2011 április (8)
- 2011 március (4)
- 2011 február (1)
- 2010 december (1)
- 2010 november (4)
- 2010 október (13)
- 2010 szeptember (11)
- 2010 augusztus (7)
- 2010 július (8)
- 2010 június (23)
- 2010 május (5)
- 2010 április (12)
- 2010 március (17)
- 2010 február (6)
- 2010 január (4)
- 2009 december (3)
- 2009 november (1)
- 2009 október (1)
- 2009 szeptember (2)
- 2009 augusztus (1)
- 2009 július (7)
- 2009 június (16)
- 2009 május (12)
- 2009 április (10)
- 2009 március (8)
- 2009 február (4)
- 2009 január (7)
- 2008 december (13)
- 2008 november (2)
- 2008 október (11)
- 2008 szeptember (14)
- 2008 augusztus (13)
- 2008 július (11)
- 2008 június (7)
- 2008 május (4)
- 2008 április (7)
- 2008 március (11)
- 2008 február (8)
- 2008 január (9)
- 2007 december (4)
- 2007 november (5)
- 2007 október (19)
- 2007 szeptember (6)
- 2007 augusztus (5)
- 2007 július (5)
- 2007 június (9)
- 2007 május (11)
- 2007 április (9)
- 2007 március (14)
- 2007 február (9)
- 2007 január (19)
- 2006 december (9)
- 2006 november (10)
- 2006 október (10)
- 2006 szeptember (25)
- 2006 augusztus (26)
- 2006 július (35)
- 2006 június (63)
- 2006 május (82)
- 2006 április (80)
- 2006 március (45)
- 2002 december (1)
-
Van egy klubunk,
Sten meg én vagyunk a klub,
de kettőhöz tartozni nem elég.
Néha levelet írok magamnak,
egy régi bélyeget ragasztok rá,
és bedobom a levélszekrényünkbe,
hogy a többiek azt higgyék,
van valakim, aki csak az enyém,
és akiről ők nem is tudnak.- Ingrid Sjöstrand
Két mondat revisited
Amíg reggeliztem, Jimi Henrix a fogával gitározott a tévében. Szükségem van egy Pángalaktius Gégepukkasztóra.
Menthetetlenül
Ma este újfent rám tört, hogy őrülten szerelmes vagyok. Javíthatatlanul, menthetetlenül, gyógyíthatatlanul. Reménytelenül. Most és mindörökké.
Mert hát létezik a tökéletes hapsi a világon.
Igaz, nem nekem rendeltetett. Na és? Attól még imádhatom.
160 centi magas, 67 éves, és több gitárja van mint gyereke, pedig abból sincs kevés.
És még valamije van: tökéletes mosolya.
Ja, és egy neve is. Paul Frederic Simon.
Távolról sem csúcsformában
Nem jól jönnek össze a dolgok mostanában.
Éreztem, hogy rossz fázisban vagyok, amikor egyszer csak elveszítettem, hogy milyen nap van, és hogy milyen sebességgel telik az idő. És ennek már ki tudja, hány napja… hete?
Rossz a közérzetem, és rossz a lelkiállapotom. Ég a gyomrom, az orrom mintha tele lenne tengervízzel, a látásom rosszabb a sokévi átlagnál. Nem volt türelmem megnézni az EB-gálát. És ez így nem jó. Határozottan nem.
Volt pár vicces kalandom a közlekedéssel. Éppen nagyon gondolkodom, hogy a BKV vagy a MÁV-e a viccesebb. Nem tudom még biztosan.
Jó vacak volt a korcsolya EB. Úgy mellesleg.
Olvastam mindenféle könyveket, és fogok is írni róluk.
Számtalan levéllel tartozom számtalan embernek.
És még a novemberi regényt is be kell fejeznem. De azt hiszem, a nehezén már túl vagyok. Remélem.
Dolgom van, energiám nincs. Mérleget állítani gyenge vagyok. Pedig olyan dolgok is vannak, amikkel nem kellene foglalkoznom.
Valamit még fogok csinálni ma este, de nem tudom, mi lesz az a valami. Valakinek van tippje?
Többet akartam írni, értelmesebben. Kár, hogy nem sikerült. Talán majd holnap. Vagy máskor.
Csapataink harcban állnak
Hadat üzentünk egymásnak a kutyával. Azt hiszem, még tegnap kezdődött a dolog, amikor leszedtem a karácsonyfát.
Nem voltam soha különösebben környezettudatos ember, meg ilyesmi. Tudom, hogy baj, de valahogy kimaradt az életemből. Amióta viszont a szembe-szomszéd napkollektoraira nyílik az ablakom, szoktam gondolkozni a dolgon. (Jó, persze nem csak azóta, de így olyan jól hangzott első végiggondolásra. Másodikra már nem, azért ez a zárójeles kitétel.)
És hihetetlen rossz érzésem támadt attól a szegény fától. Mert nem elég, hogy egyszer valaki levágta pár éve a tetejét, aztán három csúcsából kettőt megcsonkítottak, aztán felcicomáztuk, és halott, összeaszott roncsként végezte a nappalinkban. És nem vitetjük el a szemetesekkel, hiszen milyen jó lesz majd nyáron eltüzelni, sütünk rajta szalonnát.
Na, ettől tiszta rosszul lettem. Megint más dolog venni tűzifát, és megint más pogány módon beengedni a lakásba, játszani vele kicsit, és megünnepelni, ahogy meghal. Brr.
Mély gondolataimban azonban rendre megzavart a kutya, tudniillik a fán volt még szaloncukor, és az állat úgy vélte, hogy mivel az már használt, ezért azt ő mind megeheti. Ebben nem egészen értettünk egyet. Végül aztán, az utolsó három darabot lopta el este az asztalról, amíg nem voltunk itthon.
Megkérdeztem tőle a lakásban heverő papírokról, hogy tud-e róluk, mire lesunyta az összes fülét, behúzta a farkát, és olyan szemeket meresztett rám, mintha minimum rendszeresen pépesre verném, és könyörögne, hogy jaj csak azt ne.
Kizártam a kertbe, mondtam neki, hogy elmélkedjen. Ehelyett ugatott, hiszen egy hülye állatról van szó.
Ma reggel elmentem vásárolni. Nem különösebben izgalmas dolog, de azt a küldetést kaptam, hogy hozzak Anikó sajtot – nem volt. Azt mondta a közepesen kedves csemegepultos hölgy, hogy nem szoktak tartani, de van ez a hasonló, és az finom. Elhittem, hoztam.
Soha nem tudtuk meg, hogy finom-e.
A kutyának mindazonáltal ízlett, mert csak a fólia darabjai maradtak belőle.
Megint kizártam a kertbe, és nem engedtem vissza, amíg ettünk. És – elveimmel és szokásaimmal ellentétben – adtam a macskának az asztalról falatkákat, hogy lássa a kutya, miből maradt ki. Minden bizonnyal ezt a kicsinyességet bosszulta meg.
Mikor hazajöttünk este, alig tudtam bejönni a szobámba, az ajtót ugyanis eltorlaszolta a gombócba gyűrt takaróm. Ami valami ismeretlen úton-módon lerepült az ágyamról, összecsomózódott, és tele lett fekete és fehér kutyaszőrrel. Micsoda misztikus dolgok történnek errefelé!
A szobám az egyetlen hely, ahova a kutya nem jöhet be, mert nem. Amikor benn vagyok, ezt pontosan tudja is. Ellenben – mint sok minden más ebben a házban – az ajtóm sem működik kifogástalanul, például nem lehet becsukni.
Még gondolkozom, hogy adom a kutya tudtára, hogy túlment minden határon. Szaloncukor, sajt, azt mondom, oké. De az ágyamban kutyát nem vagyok hajlandó elviselni. Pfuj.
Ha nem adok neki vacsorát, megeszi a macskáét. (Egyébként is.) Desszertnek még a macskát is. Továbbá visít egész éjjel. Nem zárhatom ki éjszakára, mert még képes és megfagy. Jól megverhetném, de őszintén szólva nem hiszem, hogy ez bármiféle eredményre vezet. Nyerő pozícióban van a kis szemétláda.
De nem adom fel. Most még nem. Csak még nem tudom, mi lesz a következő hadmozdulat. Reszkess kutya, dühös vagyok!
Az a baj, hogy olyan egy képmutató átokfajzat, hogy pontosan tudja, hogy vannak dolgok, amiket nem szabad neki, de mérlegeli, hogy bár lehet, hogy jól megvernek, de ezt most megeszem, és ez nekem jó lesz. Mondhat a Csányi amit akar a kutyák lélektanáról, meg hogy nem képesek bosszút állni; Csányi még nem találkozott a Vitézzel.
Nincs több mondanivalóm a témában.
Hétvégi események
Jött a szerelő, és csinált internetet. Nem ment zökkenőmentesen, de már fel se veszem. Túl vagyok az ilyesmin. Lassan már azt se veszem fel, ha meztelen hottentották járnak majd sikoltozva harci táncot az ablakpárkányomon.
Már ha van persze a hottentottáknak létrájuk. Különben nem tudom, hogy oldják meg.
Hacsak nem tudnak nagyon nagyot ugrani. Mert úgy azért lehet.
De inkább létrával.
Úgy kisebb az esélye, hogy nagyon megütik magukat.
Vagy nagyobb?
Szegény-szegény meztelenül táncoló harci sikoltásokat hallató kiemelten veszélyeztetett hottentották!
Az elsődleges terv az volt, hogy apám szerint valami van, és megpróbálta nekem elmagyarázni. Én töredékesen felfogtam: a ház be van kábelezve valamivel. És néhány helyen vannak elektromos dobozok, csak nem tudjuk pontosan, hogy hol, és hogy melyikben mi van. És össze-vissza beszélt telefonzsinórt meg UTP-kábelt, meg miegyebet.
Aztán jött szegény szerelő, és ezt elmondtam neki.
Ő meg széttárta a karját, és megkérdezte, hogy – bár ő mindent megért, de mégis – mit várok tőle, mit csináljon egy valahogy, valamivel bekábelezett házzal.
Ezt én se tudtam.
Úgyhogy minden bűntudatomtól eltelve (mert pontosan tudom, hogy milyen az, amikor apám rászabadul az emberre), rászabadítottam apámat. Megbeszélték, hogy hova lehet fúrni.
Azt mondták, hogy az én szobámba. Azt mondtam, na azt tuti nem. Nálam nem lesz ennél nagyobb kábeldzsungel. Ez is tizenhat kábellel több, mint amennyit látni szeretnék.
Aztán kiderült, hogy az UTP-kábel mégiscsak telefonzsinór. Aztán az is kiderült, hogy hiába van két szerződésünk, két belépési névvel és számtalan jelszóval, mert egyik sem működik. A net pedig ezentúl wifivel fog menni. Perpillanat egy darab vevők van (meg egy a laptopban), és félő, hogy előbb-utóbb őrülten fogjuk egymás gépéből kiszaggatni. De pillanatnyilag nem bánom.
Egy hónapig nem volt netem, és meglehetősen jól viseltem. De tényleg. Kicsit kiestem a korcsolyaéletből, persze. De dolgoztam a regényemen, hihetetlen sokat olvastam, és határidőre tudtam fordítani.
Nem vagyok benne biztos, hogy ezen változtatni kell. Nagyon tetszik a kihúzható és eltehető, kvázi kikapcsolható internet.
Nincs rá szükségem, hogy szükségtelenül sok időt töltsek el semmivel.
Ilyesmi gondolataim vannak. Veszélyesen hangzanak. Mi jöhet még ezután?