Tény

Mindig annak van igaza, akinek fütyije van.

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Telenség

Hiányzik, hogy írjak. Csaknem egész nap ülök a gép előtt, gyakorlatilag mindegy, hogy kényszerűségből vagy sem – ez a tény. Nem csinálok semmit. Nemcsak azért, mert minden csak virtuális, és csak úgy tesz, mintha valami lenne, hanem tényleg semmit.

Jó, döntöttem a délelőtt rekordot flipperben. Nagy ügy.

De úgy értem, hogy az ég világon semmi sem történik.

Persze azért is, mert itt nyüzsögnek a fiúk a házban, és tudom, hogy hasznosak (összerakják a szekrényeket meg felszerelik a tükröket, kijavítják az ajtómon a kilincset, meg ilyesmi, végülis még csak három hónapja lakunk itt, csak kicsit időszerű), de mivel idegenek vannak a lakásban, nem tudok semmi olyasmit csinálni, amit egyébként csinálnék.

Ami egyébként lehet, hogy ugyanez lenne, hogy ülök a szobámban, és flipperezek. Vagy olvasok. Vagy macskát nevelek.

De lehet, hogy ehelyett inkább délelőtt a kádban feküdtem volna, vagy hogy sütöttem volna palacsintát, vagy ültem volna a kanapén és bámultam volna a tévét. És az is lehet, hogy elmentem volna sétálni, vagy be a városba.

A lehetőség fáj, amit elvettek tőlem.

Meg az fáj, hogy hiányzik, hogy írjak. Mégse írhatok minden nap arról, hogy nem történt semmi. Hogy elmentem dolgozni, és eladtam könyveket, és rendeltem másik könyveket, és kiakadtam vevőkön, és megszámoltam a pénzt a kasszában, és lekapcsoltam magam után az áramot. És azt se írhatom minden nap, hogy nem csináltam semmi hasznosat, csak a jobb és a bal Ctrl billentyűket nyomogattam órákon át.

Jó, megkerestem a “P CD” feliratú dobozban három lemezt. És a háromból az egyikről azt hittem, hogy elveszett a költözéskor, és örültem, mikor megtaláltam.

És a macskám lelegelte az ablakból a virágokat, és utána krókuszokkal hányta tele a nappalit.

De ez mind nem számít. Ezek olyan jelentéktelen dolgok. Én pedig jelentékenyekre vágyom. Szeretném látni, hogy nem csak pipálom le a napokat, ahogy az életem soha vissza nem térő pillanatait elvesztegetem, hanem ténylegesen eltöltöm valamivel.

Szeretném, ha este, mikor leülök írni, nem azon kellene törnöm hosszasan a fejem, hogy mégis, mit találjak ki, hanem azon, hogy mivel kezdjem.

Persze kikerülhetném ezt a problémát többféleképpen is. Megtehetném, hogy nem állítok magamnak sztenderdeket, és hosszasan tárgyalhatnám, hogy mire hány millió pontot kaptam flipperezés közben. Vagy hogy milyen jól felfordult a gyomrom macskahányás-takarítás közben. Vagy hogy sonkás kiflit ettem reggelire. Vagy hogy ma majdnem elolvastam egy novellát a mumus novelláskötetből, amelyikből már majdnem mindent elolvastam, de még egyiket se értettem.

Vagy mesélhetnék arról, hogy milyen érzéseim vannak, de arról szerintem jobb nem beszélni. Depressziósnak és kimerültnek érzem magam, és ezt minél többet ragozom, annál kilátástalanabbul fest a helyzet.

És elmesélhetném azt is, hogy miken gondolkozom mostanság, de ezek a gondolatok se nem igazán magasröptűek, se nem kifinomultak, se nem egészen biztosak. Mert nagyjából fogalmam sincs, hogy mire jutok végül bármivel kapcsolatban.

Talán aludnom kéne. Az sokszor nagyon sokat szokott segíteni az ilyesfajta problémáimon. De reggel beágyaztam, és most vissza kellene húzni a lepedőt, eltenni a párnákat, és ráadásul át is kellene öltöznöm, pedig hideg van.

Ki hallott már ilyet, hogy valaki lustaságból nem fekszik le aludni?

Ül egy macska az asztalomon, de valami megszállhatta, mert nem feküdt rá a klaviatúrára, és nem ült be a monitor elé sem. Egyszerűen ül a kezem mellett, dorombol, és néha hozzádörgöli a fejét az orromhoz. Még a macskám se viselkedik normálisan. Persze, szegény állat, mégis, honnan tudná, mi a normális? Nem hiszem, hogy valaha is látott volna olyat. Túl korán lett elszakítva az anyjától, azóta meg én nevelem és a kutya. És akkor még csodálkozom, hogy két hétbe került neki megtanulni a csigalépcsőt, mert azon egyszerre kell lépcsőzni és kanyarodni is, és neki csak külön-külön ment a kettő.

A vicces az, hogy tulajdonképpen nem érzem magam rosszul. Illetőleg, dehogynem, nagyon is rosszul érzem magam, de csak akkor tör rám a csüggedésnek és az elkeseredettségnek ez a végső foka, amikor elkezdem végiggondolni és leírni a dolgaimat. Ami már csak azért is fölöttébb fonák állapot, mert mégis arra vágyok, hogy leüljek írni.

Lehet, hogy inkább mégis megágyazok. Végtére is, ilyenkor azért már javában aludni szoktam. Mindenkinek jobb lesz az így, hát nem?

Kategória: Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Jó érzések és más dolgok

A tegnapi jó érzésem még tart. Van mai jó érzésem is. Vicces, de az az ötletem támadt, hogy vannak dolgok, amiket szeretek az életemben.

Vannak mindenféle dolgok a to-do listámon, de nem igazán fontosak vagy sürgősek. Hozzá lehet állni olyan lesz-ami-lesz módon. Elkezdem az elején, aztán meglátom, hogy mennyi az idő, aztán gondolkozom, és folytatom az alapján.

Ezek jó dolgok.

Mindenféle kavarog a fejemben.

Állítólag lesz osztálytalálkozóm. Kicsit megdöbbentő gondolat, hogy öt éve már, hogy érettségiztünk. Igaz, nem is nagyon emlékszem már rá, úgyhogy tényleg lehetett régen.

Valamelyik nap arra jutottam, hogy 2006 óta írok blogot, úgyhogy 2006-ban voltam harmadik gimis. Aztán rájöttem, hogy nem. Meg arra is rájöttem, hogy az idő olyan furcsán viselkedik, és hogy igazából nem is számít.

Mondom, mindenféle gondolataim vannak. Összék és visszák is. Könnyen lehet, hogy azért, mert jóval tovább maradtam fenn, mint szoktam. Fél kettő múlt, és azért éjfél előtt vagy legkésőbb körül le szoktam feküdni. Ma nem. Másképp alakult.

De persze azért is lehet, mert egyszerre vagy három novelláskötetet olvasok, különböző témákban. Vagy azért, mert amúgy is gondolkodós napjaim voltak mostanában.

Csak az a kár, hogy nem tudok tovább aludni, mint szoktam, mert besüt a nap, és a macskába épített fényérzékelő az első foton megérkezésekor megállapítja, hogy reggeli-idő van, és keljek fel.

De azt hiszem, hogy azért nem bánom.

Úgy tűnik, képtelen vagyok koherens gondolatokat alkotni a napnak (éjnek) ebben a szakában. Sebaj. Aludjon mindenki jól, és álmodjon szépeket.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

Hihetetlen, de igaz

Megkaptam az ölelésemet. Csak így. Megvallottam, hogy – bár közös megegyezés alapján – kinőttem már a nevezett kötet célközönségéből, nekem mégis ilyen ölelkezős vágyaim támadnak tőle. És azt mondta, hogy csak rajta.

Vittem ugyan fényképezőgépet, de fotó nem készült. Ennyire én se lehetek mohó. Most ölelés. Fénykép majd legközelebb.

Hihi.

Kategória: Mindennapok | Címke: , | Hozzászólás most!

Híres emberek

Köszönöm a kérdést, kezdek egyenesbe jönni. Már (csaknem) pontosan úgy étkezem, mint huszonkét éves koromban. (A konklúzió az, hogy még csak alig egy hete vagyok huszonhárom, de eddig nem volt túl jó.) A nadrágméretem viszont kisebb. Nyilván minden rosszban van valami jó, és a felhőknek is ezüstös a szegélye, meg minden.

Annak azért örülök, hogy csak három napot kellett dolgoznom a betegállomány meg a szabadság között. Még ezt is elég nehezen bírtam végig (és arról, amikor ténylegesen nem bírtam végig, nem is beszélünk.)

Tegnap mozdultam ki először úgy igazán. Azt is csak azért, mert áramszünetet ígértek, és hát mégis, mit csináljak itthon, amikor nem tudok se írni, se sellőket nézni a tévében, de még kaját melegíteni se? Ráadásul adva volt a Gyermekirodalmi Fesztivál a Millenárison, és oda szerveztem magamnak egy randevút. Na semmi komoly, csak kis szakmai jellegű kiruccanás. A Millenárison szembesültem először egy programfüzettel, és mikor kinyitottam, az első oldal közepén egy nem annyira jellegzetes, de számomra nagyon is fontos nevet pillantottam meg: Kiss Ottóét. (A fényképét, ha olyan felbontásban nézitek az oldalt, amelyikben én, akkor a bal fölső sarokban, Nick Hornby* mellett lehet megtekinteni.*) Azt írták a programfüzetben, hogy a mai napon 11 órától beszélgetés lesz Kiss Ottóval és Boldizsár Ildikóval. Így aztán megszületett a terv, hogy ma is megyek a Millenárisra.

Tegnap este kimozdultam még egyszer. Amennyiben ugyanazt a felbontást nézzük, akkor a jobb felső sarokban lakó Guy Siner* mellett tanyázik egy szerb-bosnyák fejű göndör hajú fazon, úgy hívják, hogy Goran Bregovic*. Na, őt néztem meg tegnap este. Félelmetes egy pojáca, egy bájgúnár és egy hisztérika, szemérmetlenül újrahasznosítja a népzenét, és a saját korábbi szerzeményeit is újra meg újra eladja, de ez mind nem számít, mert baromi jól csinálja. És mi nagyon szeretjük. Szóval néztük, ahogy a Művészetek Palotája Nemzeti Hangversenytermében, amelyet egyáltalán nem balkáni bulizásra terveztek, mégis valami ahhoz nagyon hasonlónak adott otthont. Hihi.

Hangos volt.

És voltak olyan dalok, amiket még nem ismertünk. De azok nem voltak igazán jók. Na nem is volt sok. :) Elég rutinos Brega-koncert látogatók vagyunk, erre jöttem még rá. Már minden szövegét és poénját hallottuk, amiket elsütött. És a vicces az, hogy még így is nagyon jó volt. Sok rosszat el lehet mondani erről a Bregáról, de azért én nagyon szeretem.

Az meg szerintem határozottan vicces, hogy minden promóciós anyagban, weblapon és programfüzeten kábé tíz évvel korábbi fotói vannak. Most, hogy már hatvan év körül van, már felvállalja az ötvenéves fotóit. Pár éve még negyvenéves kori képeit lehetett látni mindenütt.

És azért az se utolsó, hogy van egy igen szép hapsi a zenekarában. Úgy hívják, hogy Alen Ademovic. Kár, hogy kicsit túl fiatal, még hozzám is. De nagyon szép példány, igazán. Még akkor is, hogyha két szám között egy óriási pelenkával törölgette az arcát. :)

Elég jó hangulatban buszoztunk haza, a járművek is jobban jöttek, mint odafelé. Itthon meg örömködtem, hogy egyik este egy Brega, következő délelőtt meg egy Kiss Ottó.

Kiss Ottóról az alábbi dolgokat kell tudni: írt már regényt gyerekeknek, és néhány másikat felnőtteknek, írt verseket gyerekeknek és néhány másikat felnőtteknek is, és emellett elég sok novellát. Meg mindenféle mást. Mert mondjuk újságíró is volt elég sokáig. Felnőttverseit és újságcikkeit még nem olvastam, de a többi nagyon jó. Valahogy olyan jó, hogy olvasgatom, és rám tör a vágy, hogy azonnal elrohanjak Gyulára, és megöleljem. Ennyire jó.

Kicsit mint Paul Simon*. Akit szintén nagyon meg tudnék ölelni. És akibe szintén kicsit halálosan szerelmes vagyok. Na nem úgy, mint valaki igaziba, de mégis. De ez mégsem olyanfajta szerelem. Ez csak olyan megölelős dolog.

Vonneguttal* is akartam ölelkezni.

Most pedig itt volt az alkalom. Na nem az ölelkezésre, mert arra nem is számítottam. De a találkozásra.

Pedig az intő jelek ott voltak. Ma reggelre például a gonosz UPC elvette a VH1 Classic tévét, ami igazán mindennek a teteje, hol fogok ettől kezdve végtelenül ciki 60-70-80-as évekből származó videókat nézni? Jó, tudom, a YouTube-on, de az azért nem az igazi.

Aztán ott volt a második jel: szakadt az eső és sütött a nap, és fújt a szél. Ez nem normális időjárás. És a busz se akart jönni, és fáztam a megállóban, és még azt a vonatot se értem el, amelyiket el akartam. Még jó, hogy megvariálták a menetrendet, és jött egy másik tíz perccel később.

A harmadik jel később érkezett: a vonaton jöttem csak rá, hogy nem vittem magammal a fényképezőgépemet. Ilyesmi nem történik ok nélkül.

Így is ott voltam fél tizenegy körül a Millenárison.

Tizenegy után tíz perccel elkezdődött a beszélgetés. Boldizsár Ildikóval. Jó, érdekes volt. Komolyan. Örülök, hogy ott voltam, és hallottam. Arra jutottam, hogy mivel kettő írót iktattak be erre az egy órára, Kiss Ottó jön majd fél tizenkettőre. Nem jött. Háromnegyedkor se jött, és mikor negyed tizenkettőkor vége lett az – egyébként nagyon is érdekes – beszélgetésnek, erőt vettem magamon, és rákérdeztem.

Igen, lemondta. Legalább nem a vacak időjárásra való tekintettel, mint tavaly nyáron Paul Simon Kismartonban. Na meg, akkor nem is volt esőnap. Most meg azt ígérték, hogy holnap délután ott lesz.

Úgyhogy holnap délután megint megyek a Millenárisra. Nem mintha annyira közel lenne. De azért megyek. Pedig igazán nem tudom, mit strapálom magam. Nem tudok mit mondani neki. A legutóbbi alkalommal sem tudtam. Kimmie Meissnernek* se tudtam mit mondani tavaly ilyenkor. Paul Simonnak pláne nem tudnék. De még nincs minden Kiss Ottó-könyvem dedikálva, úgyhogy kettőt elviszek magammal. Még így is marad a Könyvfesztiválra és a Könyvhétre, hogyha esetleg úgy döntene, hogy ott is felbukkan. Miért is ne?

Az az igazság, hogy nem tudom, ilyen helyzetekben mit lehet mondani. Határozottan hülyének érzem magam egyszerűen csak attól, hogy az illető híres emberrel, akivel találkozom sokkal többet tudok, mint ő rólam. Hiszen olvastam vele interjúkat, olvastam a regényeit meg a verseit (vagy láttam korcsolyázni, vagy tudom fejből az összes dalszövegét, mindegy). És egyébként is, igazából nem is akarok mást, csak jól megölelni.

De hát mi mást lehet tenni valakivel, aki képes ilyeneket leírni?

“Mostanában
nagyon buta lettem.
Körülbelül annyit értek a világból,
amennyit egy hangya ért belőlem.

Mostanában csak remélem,
hogy a világ nem fog
a fejemre taposni.”

*a szerkesztő jegyzete: Nick Hornby most éppen a középső sorban foglal helyet, és kopasz. Kiss Ottó ezúttal nem mellette van, hanem lólépésben lefelé és jobbra, kalapban. Tőle jobbra található Goran Bregovic, de Guy Siner Gruber hadnagy szerepében még mindig jobbra található, igaz, nem a sarokban, hanem a széléről második. A sarokban ugyanis Kurt Vonnegut van. Kimmie Meissner a korcsolyák alatt ül a fűben. Paul Simont meg nem mutatom meg, tessék megtalálni egyedül mind a kettőt. Kihagytam volna valakit?

Kategória: Mindennapok | Címke: , , | Hozzászólás most!