Híres emberek

Köszönöm a kérdést, kezdek egyenesbe jönni. Már (csaknem) pontosan úgy étkezem, mint huszonkét éves koromban. (A konklúzió az, hogy még csak alig egy hete vagyok huszonhárom, de eddig nem volt túl jó.) A nadrágméretem viszont kisebb. Nyilván minden rosszban van valami jó, és a felhőknek is ezüstös a szegélye, meg minden.

Annak azért örülök, hogy csak három napot kellett dolgoznom a betegállomány meg a szabadság között. Még ezt is elég nehezen bírtam végig (és arról, amikor ténylegesen nem bírtam végig, nem is beszélünk.)

Tegnap mozdultam ki először úgy igazán. Azt is csak azért, mert áramszünetet ígértek, és hát mégis, mit csináljak itthon, amikor nem tudok se írni, se sellőket nézni a tévében, de még kaját melegíteni se? Ráadásul adva volt a Gyermekirodalmi Fesztivál a Millenárison, és oda szerveztem magamnak egy randevút. Na semmi komoly, csak kis szakmai jellegű kiruccanás. A Millenárison szembesültem először egy programfüzettel, és mikor kinyitottam, az első oldal közepén egy nem annyira jellegzetes, de számomra nagyon is fontos nevet pillantottam meg: Kiss Ottóét. (A fényképét, ha olyan felbontásban nézitek az oldalt, amelyikben én, akkor a bal fölső sarokban, Nick Hornby* mellett lehet megtekinteni.*) Azt írták a programfüzetben, hogy a mai napon 11 órától beszélgetés lesz Kiss Ottóval és Boldizsár Ildikóval. Így aztán megszületett a terv, hogy ma is megyek a Millenárisra.

Tegnap este kimozdultam még egyszer. Amennyiben ugyanazt a felbontást nézzük, akkor a jobb felső sarokban lakó Guy Siner* mellett tanyázik egy szerb-bosnyák fejű göndör hajú fazon, úgy hívják, hogy Goran Bregovic*. Na, őt néztem meg tegnap este. Félelmetes egy pojáca, egy bájgúnár és egy hisztérika, szemérmetlenül újrahasznosítja a népzenét, és a saját korábbi szerzeményeit is újra meg újra eladja, de ez mind nem számít, mert baromi jól csinálja. És mi nagyon szeretjük. Szóval néztük, ahogy a Művészetek Palotája Nemzeti Hangversenytermében, amelyet egyáltalán nem balkáni bulizásra terveztek, mégis valami ahhoz nagyon hasonlónak adott otthont. Hihi.

Hangos volt.

És voltak olyan dalok, amiket még nem ismertünk. De azok nem voltak igazán jók. Na nem is volt sok. :) Elég rutinos Brega-koncert látogatók vagyunk, erre jöttem még rá. Már minden szövegét és poénját hallottuk, amiket elsütött. És a vicces az, hogy még így is nagyon jó volt. Sok rosszat el lehet mondani erről a Bregáról, de azért én nagyon szeretem.

Az meg szerintem határozottan vicces, hogy minden promóciós anyagban, weblapon és programfüzeten kábé tíz évvel korábbi fotói vannak. Most, hogy már hatvan év körül van, már felvállalja az ötvenéves fotóit. Pár éve még negyvenéves kori képeit lehetett látni mindenütt.

És azért az se utolsó, hogy van egy igen szép hapsi a zenekarában. Úgy hívják, hogy Alen Ademovic. Kár, hogy kicsit túl fiatal, még hozzám is. De nagyon szép példány, igazán. Még akkor is, hogyha két szám között egy óriási pelenkával törölgette az arcát. :)

Elég jó hangulatban buszoztunk haza, a járművek is jobban jöttek, mint odafelé. Itthon meg örömködtem, hogy egyik este egy Brega, következő délelőtt meg egy Kiss Ottó.

Kiss Ottóról az alábbi dolgokat kell tudni: írt már regényt gyerekeknek, és néhány másikat felnőtteknek, írt verseket gyerekeknek és néhány másikat felnőtteknek is, és emellett elég sok novellát. Meg mindenféle mást. Mert mondjuk újságíró is volt elég sokáig. Felnőttverseit és újságcikkeit még nem olvastam, de a többi nagyon jó. Valahogy olyan jó, hogy olvasgatom, és rám tör a vágy, hogy azonnal elrohanjak Gyulára, és megöleljem. Ennyire jó.

Kicsit mint Paul Simon*. Akit szintén nagyon meg tudnék ölelni. És akibe szintén kicsit halálosan szerelmes vagyok. Na nem úgy, mint valaki igaziba, de mégis. De ez mégsem olyanfajta szerelem. Ez csak olyan megölelős dolog.

Vonneguttal* is akartam ölelkezni.

Most pedig itt volt az alkalom. Na nem az ölelkezésre, mert arra nem is számítottam. De a találkozásra.

Pedig az intő jelek ott voltak. Ma reggelre például a gonosz UPC elvette a VH1 Classic tévét, ami igazán mindennek a teteje, hol fogok ettől kezdve végtelenül ciki 60-70-80-as évekből származó videókat nézni? Jó, tudom, a YouTube-on, de az azért nem az igazi.

Aztán ott volt a második jel: szakadt az eső és sütött a nap, és fújt a szél. Ez nem normális időjárás. És a busz se akart jönni, és fáztam a megállóban, és még azt a vonatot se értem el, amelyiket el akartam. Még jó, hogy megvariálták a menetrendet, és jött egy másik tíz perccel később.

A harmadik jel később érkezett: a vonaton jöttem csak rá, hogy nem vittem magammal a fényképezőgépemet. Ilyesmi nem történik ok nélkül.

Így is ott voltam fél tizenegy körül a Millenárison.

Tizenegy után tíz perccel elkezdődött a beszélgetés. Boldizsár Ildikóval. Jó, érdekes volt. Komolyan. Örülök, hogy ott voltam, és hallottam. Arra jutottam, hogy mivel kettő írót iktattak be erre az egy órára, Kiss Ottó jön majd fél tizenkettőre. Nem jött. Háromnegyedkor se jött, és mikor negyed tizenkettőkor vége lett az – egyébként nagyon is érdekes – beszélgetésnek, erőt vettem magamon, és rákérdeztem.

Igen, lemondta. Legalább nem a vacak időjárásra való tekintettel, mint tavaly nyáron Paul Simon Kismartonban. Na meg, akkor nem is volt esőnap. Most meg azt ígérték, hogy holnap délután ott lesz.

Úgyhogy holnap délután megint megyek a Millenárisra. Nem mintha annyira közel lenne. De azért megyek. Pedig igazán nem tudom, mit strapálom magam. Nem tudok mit mondani neki. A legutóbbi alkalommal sem tudtam. Kimmie Meissnernek* se tudtam mit mondani tavaly ilyenkor. Paul Simonnak pláne nem tudnék. De még nincs minden Kiss Ottó-könyvem dedikálva, úgyhogy kettőt elviszek magammal. Még így is marad a Könyvfesztiválra és a Könyvhétre, hogyha esetleg úgy döntene, hogy ott is felbukkan. Miért is ne?

Az az igazság, hogy nem tudom, ilyen helyzetekben mit lehet mondani. Határozottan hülyének érzem magam egyszerűen csak attól, hogy az illető híres emberrel, akivel találkozom sokkal többet tudok, mint ő rólam. Hiszen olvastam vele interjúkat, olvastam a regényeit meg a verseit (vagy láttam korcsolyázni, vagy tudom fejből az összes dalszövegét, mindegy). És egyébként is, igazából nem is akarok mást, csak jól megölelni.

De hát mi mást lehet tenni valakivel, aki képes ilyeneket leírni?

“Mostanában
nagyon buta lettem.
Körülbelül annyit értek a világból,
amennyit egy hangya ért belőlem.

Mostanában csak remélem,
hogy a világ nem fog
a fejemre taposni.”

*a szerkesztő jegyzete: Nick Hornby most éppen a középső sorban foglal helyet, és kopasz. Kiss Ottó ezúttal nem mellette van, hanem lólépésben lefelé és jobbra, kalapban. Tőle jobbra található Goran Bregovic, de Guy Siner Gruber hadnagy szerepében még mindig jobbra található, igaz, nem a sarokban, hanem a széléről második. A sarokban ugyanis Kurt Vonnegut van. Kimmie Meissner a korcsolyák alatt ül a fűben. Paul Simont meg nem mutatom meg, tessék megtalálni egyedül mind a kettőt. Kihagytam volna valakit?

A bejegyzés kategóriája: Mindennapok
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .