Az a helyzet, hogy nem hiszek a női egyenjogúságban. A létezésében nem hiszek. Már csak azért sem, mert ha a mai napig még mindig harcolni kell azért, hogy a férfiak elfogadják a nőket egyenrangú partnernek, és ez még mindig nem következett be, akkor lehet, hogy nem is fog.

Az más kérdés, hogy a nőket vajon miért zavarja, hogy a férfiak lenézik őket, ellenben a férfiakat totálisan hidegen hagyja, hogy a nők viszont őket nézik le. Persze lehet, hogy egy matriarchális papucs-társadalomban zavarná őket, de szerintem nem. A pasik genetikailag úgy vannak kódolva, hogy sok minden nem érdekli őket. Ennek szerintem az a magyarázata, hogy a 23. pár kromoszóma a férfiaknál meg a nőknél eltér: amíg a nőknek két, teljesen kifejlődött X kromoszómája van, addig a férfiaknak az egyik Y. A vak is láthatja, hogy az Y komplett hosszúsága nagyjából 25%-kal rövidebb az X-nél. Ennyivel egyszerűbb lények a férfiak. Csak úgy mondom.

Engem is izgat ez a kérdés, mert az X kromoszómáim úgy vannak bekötve, hogy izgasson. Mert igenis kikérem magamnak, hogy amikor valaki megállapítja, hogy fogytam (és ez egyszer majd egy másik blogbejegyzés témája lesz), azonnal azt is megkérdezi, hogy mennyit. Amire a sztenderd válaszom az, hogy egy számmal kisebb nadrágot hordok, de lehet, hogy kettővel is kisebbet kéne.

És ez sem elég, megkérdezik, hogy hány kiló. Erre is van sztenderd válaszom: “Feminista háztartásban élünk, és nincs fürdőszobamérlegünk.”

És erre mindenki röhögésben tör ki. Kivétel nélkül. Pedig egyébként tényleg nincs rá szükség. Van tükör, meg tudom állapítani, hogy elégedett vagyok-e a külalakommal mérleg nélkül is. Nem hoztunk magunkkal ilyesmit költözéskor. Hiszen milliószor említettem, hogy semmi olyasmivel nem akarom körülvenni magam, amire nincs szükségem, és amit nem szeretek magam körül tudni.

Ha a röhögés alábbhagy – idővel, szerencsére alább szokott -, megemlítem, hogy a feminista háztartás azt is jelenti, hogy két nő, és két herélt kan él benne. És hogy teljesen rendjén van, hogy a macskám (az egyik herélt kan) az egyetlen pasi, akit beengedek az ágyamba.

(Tudom, tudom, mit kell nekem provokálni az embereket azzal, hogy marhaságokat beszélek. De hát így igaz minden az utolsó szóig.)

Persze mindez már a bögyömben van már egy ideje. De azért jutott eszembe éppen most, mert volt szerencsém fültanúja lenni egy két kollégám között zajló elmés párbeszédnek, amelynek az volt a tárgya, hogy mivel a munkahelyen nagyon kevés nőnek van pasija, ezért mi mind mutánsok vagyunk, őrültek, és valami komoly baj van velünk.

Irtózatos kínlódás árán sikerült csak erőt vennem magamon, és nem szóltam be. De az alábbi adatok egytől egyig tények:

Egészen gázos és ciki pasiknak is van barátnőjük. A nők ugyanis egészen mélyre képesek lealacsonyodni olyan fiúkhoz, akikhez nagyon nem kéne. Egyszerűen a szeretetlenségből adódóan. Ismerek néhány kirívó példát.

Ha egy fiúnak nincs barátnője (urambocsá, csaja), akkor neki “van józan esze”, illetve “kis pihenőt tart”, illetve “szabad ember, azzal dug, akivel akar”. Ha egy lánynak nincs barátja, akkor ő “szánalmas”, “valami baj van vele”, illetőleg potenciálisan leszbikus.

Egyébként nem tudom, mit gondolnak a férfiak. A választási lehetőségek az ő számukra is nyitottak, és mégis, a többség inkább a lányokkal keres párkapcsolatot, nem a fiúkkal. Aki ebből nem vonja le azt a következtetést, hogy a lányok mégiscsak jobbak valamivel a fiúknál, az nem lát a szemétől :) Egyébként is, a hapsik, ha jól látom a dolgot, a lányoknál jobban csak azokat a fiúkat nézik le, akik szintén fiúkkal kezdenek.

És itt van még egy tény: egyszerűen nincs lehetőség, hely és körülmény ismerkedni, ha csak valaki nem áll rá készen, hogy minden éjszakáját füstös, zajos és nyomasztó szórakozóhelyeken töltse, vagy hogy kitegye magát online társkeresők többé-kevésbé instant szexet kereső partnerjelöltjeinek, vagy nem kíván engedni a MÁV vonalain unatkozó fazonoknak. És igen sokan dolgoznak olyasmi munkaidőben, mint mondjuk mi, akik reggel 7-8 körül elindulnak otthonról, egész nap embereket kerülgetnek, és este 11 után érnek haza. Nemcsak ismerkedésre nincs idő és alkalom, de ennyi időbe azt se hiszem, hogy bele lehetne szorítani egy párkapcsolatot.

Munkahelyen pedig már csak azért sem, mert a) házinyúlra nem (feltétlen) lövünk, és mert b) igen közepes a felhozatal. Ez utóbbi egyébként sajnos univerzálisan is igaz. Vannak ugyan hellyel-közzel normális fiúk, persze. De ők a kereslet-kínálat törvényei alapján a magamfajtánál sokkal szebb, okosabb, csinosabb, jobban öltözött, nem-feminista, nem szemüveges, vékonyabb lábú, nagyobb mellű, jobban kereső és macskát nem tartó lányokkal járnak.

Lehet, hogy a szingliség életforma, de nem hiszem, hogy sok lány lenne, aki ezt öröméből vállalná. A legtöbb lány szeretne valakihez tartozni, szeretne otthont, férjet, gyerekeket, és meglehetősen boldogtalan tőle, hogy – igenis önhibáján kívül – nem adatott ez meg neki.

És felháborítónak tartom, hogy egy százhúsz kilós, nem különösebben kedves természetű, illetve egy másik, szintén nem kedves természetű vagy éppen jóképű, ráadásul nem is a lányok között párt kereső férfi fennhangon lenézően tárgyalja, hogy ezek a nők – akik között özvegy, elvált és vénlány is akad – mutánsok, betegek, rondák, kövérek, nem kívánatosak, és egyébként is “valami baj van a fejükben”.

Az egyetlen (kettetlen? hármatlan?) oka, hogy nem szálltam velük vitába a következő: nekem sincs párom, és hogy ennek milyen okai vannak az egyrészt nem tartozik rájuk, másrészt semmi közük hozzá – viszont azonnal adu lett volna a kezükben, hogy biztos én is szeretnék valaki olyan kiváló hímpéldányt, mint például ők, és csak a féltékenység beszél belőlem. Pfuj, ismétlem, pfuj! Másrészt úgyse értenék meg. A mutáns, hiányos Y-kromoszómájuk miatt, nyilván. :) Egyébként meg nem hiányzik nekem, hogy megpróbálják megérteni. Egyszerűen csak valami minimális empátiát szeretnék feltételezni, például hogy belássák, hogy nagyon boldogtalan tud lenni egy nő attól, hogy közeleg – vagy éppen el is múlt – a negyvenedik születésnapja, és nem lett eddig gyereke, és vélhetőleg nem is lesz már. (Ez az aggály, félelem, stb. a pasikat persze csak ötven-hatvan körül fenyegeti, vagy még később.) És hogy esetleg ők se így szerették volna, csak nem tudtak megalkudni magukkal, hogy a náluknál sok szinttel lejjebb álló férfiakkal álljanak össze.

És nem, nem mondom, hogy a nők egytől egyig normálisak. Nyilván vannak tonnaszámra kedves, butácska cicababák, kiváló vagy kevésbé kiváló optikai adottságokkal, akik hozzájuk hasonló nem annyira zseniális fiúkkal remekül éldegélnek. De történetesen a mi szakmánk nem olyan, ahol ezek a lányok dolgoznak.

Valamelyik nap békésen olvastam a buszon hazafelé, és mögöttem a kettesülésen két régi szomszéd – egy harminc körüli fiú és egy idős néni – beszélgettek, akik most futottak össze pár év kihagyás után. És a fiúból csak ömlött a fölényesség, az egó és minden más földi jó. Hangosan. Nem tudtam a könyvemre se figyelni, pedig meglehetősen jó volt. Elmesélte, hogy öt éve együtt van egy lánnyal, de nem akar összeköltözni vele, mert hát úgy érzi, nem ő az igazi, de amíg nincs jobb, hát vele marad, egyébként se tudná hogy megmondani neki, hogy fejezzék be. Mert hát elmúlt a szerelem, és akkor minek együtt maradni. Csak hát, ő, szegény nagyon rossz helyzetben van, mert a lányok nem szeretnek olyanokkal ismerkedni, akiknek öt éve tartó barátnője van, pedig ő igazán udvarolna. És hogy milyen kockázatos, hogy ha most ő szakít a lánnyal, akkor lehet, hogy lesz egy időszak, amikor senkije se lesz.

Amikor leszálltam, jó alaposan végigmértem, de nem hiszem, hogy megrázta volna.

És bárki is az a lány, de szörnyen sajnálom, hogy öt évet az életéből ennek a tökfejnek adott, hogy reményeket épített, hogy bár elmúlt a szerelem, de annak az elmúltával még maradhatott volna szeretet, ragaszkodás, összetartozás-érzés, meg mindenféle más jó dolgok. Hogy azt hitte, majd összeköltöznek, összeházasodnak és családot alapítanak, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak.

Egyébként meg ezért nem hiszek a szerelemben sem. Persze, létezik, persze, jó, de elmúlik. És nagyon buta ötlet bármit – főleg az eljövendő életet! – egy múló szeszélyre építeni. És de, bármilyen hihetetlen, voltam már szerelmes, többször is, volt, mikor lett belőle valami, és volt, amikor nem. Volt, amikor én vetettem neki véget, és volt, amikor a másik, volt, amikor közös megegyezéssel inkább bele se kezdtünk. És ennek ellenére azt mondom, hogy szeretet, elemi tisztesség, bizalom és őszinteség. Ezek sokkal fontosabbak. Ha ez megvan, akkor a szerelem dob rajta. Ha nincs, akkor meg csak szalmaláng.

És ha ezt valaki nem fogja fel, azzal én nem kezdek. Mert nem vagyok hajlandó az életemből nem hogy öt évet, de egy percet se áldozni valaki olyanra, akivel nem akarok együtt lenni. Nem vagyok hajlandó olyannal összeállni, aki nem képes elfogadni olyannak, amilyen vagyok, a macskámmal, a könyveimmel, és a teszkós farmerből és könyvfesztiválos pólókból álló ruhatárammal egyetemben.

És azt hiszem, ezzel elég sokan vagyunk így. Vagy ha mégsem, akkor lehet, hogy tényleg látens leszbikus vagyok.

De fürdőszobamérleget akkor sem tartok.