Egyszer volt

Nagyon régen, amikor még tizenhat éves voltam, és még N.-nel jártam, történt, hogy olyan időszakunkat éltük, amikor azt hittük, Mike Oldfield nagyon menő. Az én életkorom indokolta is ezt a meglátást (azóta kinőttem), N. kicsit idősebb volt már ennél akkor. Mindenesetre Mike Oldfieldet hallgattunk, és egyszer kiszúrtuk a rádióműsorban, hogy lesz vele egy interjú a királyi tévében.

Rákészültünk, és úgy időzítettünk, hogy képernyő-közelben legyünk, amikor az adás lesz. Megnéztük, meghallgattuk.

Mike Oldfield azt mondta, hogy ő már túl van életének azon a fázisán, amikor mások zenéjét hallgatja, a zene az ő számára munka, úgyhogy ha ki akar kapcsolódni, akkor nem foglalkozik vele. Ha véletlen mégis hallgat valamit, akkor is a sajátját.

(Nagyjából két perc kellett hozzá, hogy én túl legyek életem azon fázisán, amikor az ő zenéjét hallgatom.)

Most azért jutott újra eszembe ez a dolog, mert bár a zenéhez nem értek, az viszont biztos, hogy olyan íróról, aki nem szenvedélyes olvasó is egyben soha nem hallottam. El se tudok képzelni ilyent.

Egy olyan író létezését feltételezni, aki csak a saját írásait olvassa egyenesen nevetséges és mellesleg nem csekély mértékben abszurd is. Az olvasás lényegétől – elmerülni valaki más gondolatai között – fosztja meg magát az a gyáva egyén, aki csak a saját gondolatai közé mer kirándulni. Vagy ez, vagy én értek valamit borzalmasan félre.

Kategória: Mindennapok | Címkék: , | És Te hogy látod?

Semmiről sem szól

Az a berendezkedés jellemző az írásomra, hogy többnyire mindig minden kéznél és szem előtt van. Az íróasztalomat beborítják a kisebb-nagyobb cédulák, fontos és nem fontos listák, tudnivalók, adatok, és “jaj, csak el ne felejtsem!”-dolgok. A számítógépes asztalomon elöl van sok-sok kicsi ikon, a készülő regény, az olvasott dolgok listája, egy üres txt, ami bármikor jól jöhet, és itt lakik kitéve a blog nevű kis érdektelen ikon.

Ami mögött többnyire a legutóbb elküldött bejegyzés lapul meg, és semmi más. Amikor legközelebb kinyitom, vagy elolvasom, hogy mit írtam legutóbb, vagy nem, aztán kitörlöm az egészet, és kezdem újra a nulláról.

Mostanában mégsem így van. A regénycsonkot, ami annyira nem csonk, hiszen már nem hiányzik sok a végéből, csak meg kéne írni, és nem akar az utolsóelőtti előtti jelenetem stimmelni, nem tudom belevinni az összes szereplőt, akiknek pedig meg kellene mutatkozniuk, és ha az utolsóelőttivel felcserélném, akkor működne ugyan, de ennek az utolsóelőtti előttinek nem lenne szabad a valódi utolsónak lennie, mert a legutolsó viszont egy epilógus, csaknem minden este megnyitom, de legtöbbször változatlanul csukom is be némi flipperezés után. A blognak fenntartott otthonos kis szürke térbe pedig nem kerül más, csak egy-egy kulcsszó, cím vagy dátum.

Hosszú tömött sorokban egymás sarkát tapossák. (Ami persze nem igaz, de nagyon jól hangzik, nem? Igazából egymás alatt gyülekeznek.)

Aztán néha megírok belőle dolgokat, akár utólag is, néha kitörlök néhányat. Pedig régen ezt nem így szoktam, és nem is érzik helyesnek. Talán ha (nem ha, amikor) kimászom ebből a gödörből, amiben mostanában lakom, rendet vágok közöttük, de az is lehet, hogy addigra annyi kulcsszó és terv lesz már, hogy rám omlanak és maguk alá temetnek. Akkor pedig szigorúan kitörlöm majd mindegyiket, aztán leshetnek.

Most némiképp fenyegetően tornyosul felém a fél képernyőre elegendő lista, dátumokból, szavakból, vázlatokból, amikről már nem is jut feltétlenül eszembe, hogy mire is kellene emlékeztetniük. (Ez persze jó próbája annak, hogy mennyire találó egy cím.)

Még januárban írtam némi vázlatot a regényhez, a maradék néhány jelenethez (ami akkor sokkal több volt, mint három, ami jelen pillanatban a helyzet), nem egy olyan jegyzetre bukkantam, amit nem, vagy csak nagyon nehezen tudtam megfejteni. (Szudán történelmének avatott szakértője? WTF?) Pedig ezek egész mondatok voltak, sőt, hatalmas, barokkos körmondatok sokszor – és mégsem. Tulajdonképp, ha úgy vesszük, csodaszámba megy, hogy tudom, mit jelent egy-egy címszó. Vannak olyanok is, amiknek a pontos mibenléte némiképp ködösebb.

Nos, ha valaha is megírom őket, akkor kiderül. (Eredetileg leírtam közülük néhányat, aztán rájöttem, hogy azzal gyakorlatilag kötelezném magam a megírásukra, amivel Feladattá növekednének, és menekülésre kényszerítenének).

Vagy nem derül ki, mert ha teszem azt nem jövök rá, mire való egyik-másik, akkor kitalálok hozzá valami mást. :)

Kategória: Mindennapok | Címkék: , | És Te hogy látod?

Osztályidegen elem

Arra jöttem rá, hogy a macskám lenéz engem. Időről időre megsemmisítő pillantásokkal méreget, hol az ablakpárkányról, hol a fotel alól, hol az ágyneműtartóból, néha az ölemből, néha pedig azt se tudom, hogy honnan, de a hátam közepén érzem, hogy néz. Megsemmisítőn. Tulajdonképp nincs nagyon miért felnéznie rám, persze, hacsak azért nem, mert magasabbra nőttem nála – ez a fajaink eltérésével egyébként elég jól magyarázható amúgy is.

De arra is rá kellett, hogy jöjjek, hogy nem a macska az egyetlen, aki így van ezzel, miszerint lenéz, és persze a többieket még csak nem is etetem, vagy tartom el, vagy ilyesmi, tehát még annyi okuk sincs rá, hogy valamire tartsanak (kutyába vegyenek?), mint ennek a háládatlan állatjószágnak. Szóval akár meg se kellene lepődnöm.

Mégis meglepődtem, vagy ha azt nem is, némiképp megütődtem. Érettségi találkozóm volt, az ötéves. Nekem nagyjából két évnek tűnt legfeljebb, de azt mondták, öt, és én elhittem. Rossz érzéseim voltak, egy csomó, nosztalgikusnak nem egészen nevezhető emlékem támadt fel. Aztán kibújt belőlem az idealista (igen, van idealista oldalam is, csak a rendszeres csalódások miatt igen visszahúzódóan viselkedik), és valamiért azt hittem, hogy bár a középiskolás éveink során kategorikusan elutasítottam, hogy bármiben közösséget vállaljak az osztályommal, majd öt éven át ignoráltuk egymás létezését, hirtelen boldogan egymás nyakába fogunk borulni.

És hát nem. Illetve de, a szó szerinti értelemben igen, mert szerintem négy év alatt összesen ennyi ölelést és puszit nem váltottam az osztálytársaimmal, mint ezen az egy estén. És az első öt perc meglehetősen érdekes volt, mert mindenki megváltozott, legalább úgy ránézésre, és mert olyan komoly embereknek néztek ki, (és csak egy olyan volt, akit nem ismertem fel – igen, tudom, hogy ciki, na és) és mert valami elfogódottsághoz hasonló dolog kezdett elönteni.

Sajnos vagy szerencsére, nem tudom, melyik a helytállóbb, meglehetősen zajos helyszínen kötöttünk ki, nem volt ilyen mindenki feláll és elmondja, milyen az élete jellegű kerekasztal-beszélgetés. Persze talán az is jobb lett volna, mert legalább csak egyszer kellett volna szembesülnöm vele, hogy én vagyok a kudarc-történet.

Ami azért vicces, mert a társulat legnagyobb része iskolás, diplomázni készül a közeli vagy távoli jövőben, és azt hiszi, hogy utána majd a Kánaán és az örök boldogság és jólét következik. Kívánom, legyen igazuk. Csak úgy láttam, hogy az életünk eléggé különböző fázisában járunk, és ezt nagyon nehéz szinkronizálni. Talán majd öt év múlva kicsit jobban látszódnak a dolgok.

A másik vicces meglátásom a következő: két és fél év után részlegvezető lettem (igen, különleges körülmények között, meg minden, de az a kimenetel szempontjából végső soron mindegy), amit sokan 20 év munkaviszony után se érnek el; megjelent három könyvem, amit én fordítottam; örökbe fogadtam (szponzorálok) két Fülöp-szigeteki gyermeket. Ja, és keresek annyit, hogy megélek, és hogy évek óta nem kellett pénzt kérnem a szüleimtől, továbbá én adok nekik, ha úgy adódik (és nem “kajáért, pénzért meg tiszta ruháért” járok haza, a “mamahotelbe”, ahogy ezt nagyjából harminc különböző szájból halottam).

Ezek közül szerintem egyik sem kifejezetten kudarc.

És mégis azok. Mert abban a dimenzióban ahol ők élnek, ezek a dolgok nem léteznek, nem megfogható, nem tárgyi, nem valóságos tények. A szigorlatok, ZH-k és kreditek, minor szakok és ki tudja még micsodák között más a világ perspektívája.

Ennek ellenére nem esett volna feltétlenül rosszul, hogyha esetleg úgy érzem, hogy emberszámba vesznek. Az est fénypontja egyértelműen az volt, amikor valaki leült mellém, gyakorlatilag rendőrségi kihallgatásnak vetett alá, egészen olyan kérdésekig menően, hogy “és egyébként boldog vagyok-e”, majd potom hat-hét perc múltán mondat közepén elfordult és valaki sokkal fontosabbal kezdett beszélgetni.

Világéletemben azt mondták rám mindenféle okos felnőttek, hogy különleges vagyok. Azt felejtették csak el megmondani, hogy a különleges csupán egy szép szó a devianciára. Nem tudom, érdemes volt-e elcserélni a beosztásomat azért, hogy így öt év után újra érezhessem, hogy nem vagyok olyan, mint ők, mint a többiek, mint a normálisak. Azok, akik az elit gimnáziumból kisétálva beültek az autójukba, és áthajtottak az egyetemre.

Hogy nekem miért nem jött össze a három nekifutásból egyszer sem, az is mindegy. Az sem fontos, hogy utána miért nem futottam neki újra. Szintén mindegy. Én tudom, több jó okom is van rá. Számukra pedig nem számít, hiszen én dolgozom (“Komolyan? Juj, az nagyon szar lehet!”), következésképpen én vagyok a Kudarc.

És a legrosszabb az volt, hogy elhittem nekik. Mert ha harmincan azt mondják, hogy te vagy a hülye, akkor lehet, hogy nekik van igazuk. Úgyhogy eljöttem korán, és kibőgtem magam hazafelé a buszon.

Kategória: Mindennapok | Címkék: , | És Te hogy látod?

Könyvfesztivál

Kinn lebzseltem tegnap délután és ma is a Könyvfesztiválon. Mert Fesztiválra járni kell, az az év legjobb ünnepe, még második pontszámban talán nem veri a Könyvhetet, de összesítésben mindenképp, a karácsonyról meg ugye ne is beszéljünk, az sehol sincs ezekhez képest.

Mégis, évek óta kicsit egyre kevésbé élvezem a dolgot. Törtem már a fejem rajta egy ideje, hogy ez mitől lehet, kinőttem volna a Fesztiválozásból? Csak nem! Fáj a szívem a Kongresszusi Központ után, tudom, hogy azt rajtam kívül mindenki utálta, de akkor is. Idén viszont már nem utálom annyira a Millenárist. Ha itt is nőnének százszorszépek a parkban, mint a gesztenyésben, akkor lehet, hogy idővel még meg is szeretném.

De arra viszont rájöttem, miért lelem jelentősen kevesebb örömömet egy Fesztiválban, mint néhány évvel ezelőtt. Csakis és kizárólag azért, mert átalakult az olvasási módszerem. Most már az esetek döntő többségében előbb olvasok, és utána döntöm el, hogy vásárolok-e is. Különös, hogy mostanra teljesen elfeledkeztem arról, hogy régen úgy csináltam, hogy bementem a könyvesboltba, böngésztem, fizettem, hazamentem, elolvastam és örültem. És hogy a legtöbb normális ember úgy olvas könyveket, hogy megvásárolja őket, vagy kikölcsönzi, vagy kapja vagy elkéri.

Nekem az ablakpárkányomon sorakoznak a kupacok. A sajátjaim, amiket éppen olvasok, azok, amiket a boltból hoztam haza, az a kupac, amit a kötelezően olvasandó/lektorálandó könyvek tesznek ki, és a különböző könyvtárak állományából származó darabok további kupacokban. Még jó, hogy elég széles az ablakpárkány, feltéve, hogy keresztbe teszem rajta a könyveket.

Iszonyatosan el vagyok kényeztetve, ez jutott az eszembe. Olcsóbban veszem a könyveket – azokat, amiket tényleg megveszek – a bolti áruknál, mert ismerem a módjait, meg a megfelelő embereket. És erre, hogy el kellett gondolkoznom, mi változott a Fesztiválon, és azon, hogy mi lesz, ha elveszítem az állásomat, most jöttem csak rá.

Most már persze világos, hogy nekem ebben kell élnem, mert ez a közegem, ezt szeretem csinálni, így szeretek létezni. Különös, hogy ezt gimnazista koromban nem láttam, sőt, senki sem látta, mert senki sem mondta, hogy “figyelj, mi a fenéért nem mész könyvesnek?”

És ilyenkor, mikor rájövök, hogy milyen jó is nekem, harmincszor olyan fenyegető az a bizonyos L-betűs rém, ami mostanság mindannyiunk feje fölé magasodik. Pedig igazán jó fesztivál volt tegnap is, ma is, és remélem, vasárnap is jó lesz. Találkoztam emberekkel, ismerősökkel és nem ismerősökkel, kaptam ajándékba könyvet, amit pedig igazán ki is fizettem volna, megvettem egy olyat, amit elég régen meg akartam, de három másikat, amit terveztem, nem sikerült. Mondanám, hogy félsiker, de ez inkább csak 25% körüli, a negyedsiker meg elég bénán hangzik.

Szeretem ismerni ezeket az embereket. Szeretek közéjük tartozni, és szeretnék még jobban közéjük tartozni. Néha úgy érzem, hogy valamit pedig nem értek. Hogy talán nem ismerem a szabályokat, hogy hány percig helyénvaló protokollárisan beszélgetni, és mikor kell lelépnem, és mi a helyes formula. Néha azt érzem, hogy tiszta jelentéktelen vagyok, mert beszélgetek valakivel, akire hirtelen ráköszön valaki más (sosem rám, mert engem senki se ismer), és hirtelen, egy köszönés nélkül ejtve vagyok. Ma ilyen nem egyszer és nem kétszer fordult elő velem.

(És nem, nem az a baj, hogy engem nem ismernek fel. Egyszerűen csak kétségeim támadnak, hogy zavarok-e, rosszul csinálok-e valamit, vagy mi történik, de ez ma egy mintázat volt, meg ha jól belegondolok, a múltban szintúgy mintázat. És igazából tökre nem akartam ide kilyukadni, de sikerült. Pedig még csak nem is éreztem rosszul magam, mikor hazafelé tartottam, bár kóbor rossz érzéseim már voltak.)

A jó hír az, hogy volt Kiss Ottó-dedikálás, és örültem, mint majom a farkának, jól zavarba is jöttem az örömködéstől, aztán megismert, és még jobban örömködtem és marhaságokat beszéltem, és hülyét csináltam magamból jó szokásomhoz híven, de így is vagy tíz percig beszélt velem, ami kedves tőle. Főleg amilyen idétlenül viselkedtem. Aztán jött a következő ember, és megmenekült attól, hogy tovább kelljen szórakoztatnia. És aztán még idiótábban viselkedtem, és mondtam valamit – meg nem mondom mit -, amiről azt hittem, hogy vicces lesz, és nem lett az, és mint egy vert seregnyi idióta, úgy távoztam.

(Mondjuk elég gyakran járok úgy, hogy valamiről én azt gondolom, hogy vicces, és mások szerint nem az. Mondjuk valaki viccből mond nekem valamit, amit én érzékelek, de viccből úgy teszek, mintha komolyan venném, mire az illető nekiáll szabadkozni, hogy “de csak vicceltem”, mire én azt mondom, hogy “tudom, én is”, és azzal a bizonyos szánakozó nézéssel néznek, hogy szegény lúzer.)

De komolyan nem ezt akartam ma leírni, csak így sikerült. Akármilyen hihetetlen is, teljesen jó napom volt, megkoronázva egy eksztatikus Kiss Ottó-élménnyel, és kaptam ajándékba könyvet, és tényleg mindenki tök kedves volt velem (még akkor is, ha valószínűleg tényleg nem tudom, hogy kell viselkedni ilyen interperszonális szituációkban), beszéltem telefonon a Hosszúval, vasárnap elvileg összefutunk, meglátogattam hazafelé a Brekit, és, és, és…

Talán a hülye fejfájás tehet róla, hogy így elkalandoztam. (Hogy lehet a saját gondolataimtól elkalandozni?) Mostanában minden este beköszönt. Talán azért, mert nagyon korán lefeküdtem tegnap (a hülye fejfájás miatt), és korán is ébredtem (a korán lefekvés miatt), és mostanra elfáradtam, és megfájdult a fejem. Jaj, mit tudom én.

(Ha lenne bennem bármi jóérzés, józan ész, kritikai érzék, vagy ilyesmi, ezt a bejegyzést most nem tölteném fel. De legalábbis újraolvasnám és meghúznám. Legalább megpróbálhatnám megtalálni, hogy melyik volt az a pont, ahol valamibe – de mibe? – belerángattam magam. (Nem találtam meg.) Volt bennem jóérzés, ha nem is sok, és meghúztam. Meg kitettem a zárójeleket.)

Pedig ez egy pozitív bejegyzés volt. Én marha.

a szerkesztő jegyzete: Különösnek találom, hogy élénken emlékszem, miféle érzelmek támadtak fel bennem írás közben, de olvasás közben ennek semmi konkrét nyomát nem lelem fel a szövegben. Talán mégsem fejezem ki magam olyan érzékletesen, ahogy gondolni szoktam.

Kategória: Mindennapok | Címkék: , , , , | És Te hogy látod?

Kétsoros konklúzió

Ha nagyon örülök, vagy ha zavarban vagyok, akkor nagyon idiótán viselkedem. Ha mind a kettő egyszerre áll fenn, akkor az egy Kiss Ottó-dedikálás.

Kategória: Két mondat, Mindennapok | Címkék: | És Te hogy látod?

Feminista

Az a helyzet, hogy nem hiszek a női egyenjogúságban. A létezésében nem hiszek. Már csak azért sem, mert ha a mai napig még mindig harcolni kell azért, hogy a férfiak elfogadják a nőket egyenrangú partnernek, és ez még mindig nem következett be, akkor lehet, hogy nem is fog.

Az más kérdés, hogy a nőket vajon miért zavarja, hogy a férfiak lenézik őket, ellenben a férfiakat totálisan hidegen hagyja, hogy a nők viszont őket nézik le. Persze lehet, hogy egy matriarchális papucs-társadalomban zavarná őket, de szerintem nem. A pasik genetikailag úgy vannak kódolva, hogy sok minden nem érdekli őket. Ennek szerintem az a magyarázata, hogy a 23. pár kromoszóma a férfiaknál meg a nőknél eltér: amíg a nőknek két, teljesen kifejlődött X kromoszómája van, addig a férfiaknak az egyik Y. A vak is láthatja, hogy az Y komplett hosszúsága nagyjából 25%-kal rövidebb az X-nél. Ennyivel egyszerűbb lények a férfiak. Csak úgy mondom.

Engem is izgat ez a kérdés, mert az X kromoszómáim úgy vannak bekötve, hogy izgasson. Mert igenis kikérem magamnak, hogy amikor valaki megállapítja, hogy fogytam (és ez egyszer majd egy másik blogbejegyzés témája lesz), azonnal azt is megkérdezi, hogy mennyit. Amire a sztenderd válaszom az, hogy egy számmal kisebb nadrágot hordok, de lehet, hogy kettővel is kisebbet kéne.

És ez sem elég, megkérdezik, hogy hány kiló. Erre is van sztenderd válaszom: “Feminista háztartásban élünk, és nincs fürdőszobamérlegünk.”

És erre mindenki röhögésben tör ki. Kivétel nélkül. Pedig egyébként tényleg nincs rá szükség. Van tükör, meg tudom állapítani, hogy elégedett vagyok-e a külalakommal mérleg nélkül is. Nem hoztunk magunkkal ilyesmit költözéskor. Hiszen milliószor említettem, hogy semmi olyasmivel nem akarom körülvenni magam, amire nincs szükségem, és amit nem szeretek magam körül tudni.

Ha a röhögés alábbhagy – idővel, szerencsére alább szokott -, megemlítem, hogy a feminista háztartás azt is jelenti, hogy két nő, és két herélt kan él benne. És hogy teljesen rendjén van, hogy a macskám (az egyik herélt kan) az egyetlen pasi, akit beengedek az ágyamba.

(Tudom, tudom, mit kell nekem provokálni az embereket azzal, hogy marhaságokat beszélek. De hát így igaz minden az utolsó szóig.)

Persze mindez már a bögyömben van már egy ideje. De azért jutott eszembe éppen most, mert volt szerencsém fültanúja lenni egy két kollégám között zajló elmés párbeszédnek, amelynek az volt a tárgya, hogy mivel a munkahelyen nagyon kevés nőnek van pasija, ezért mi mind mutánsok vagyunk, őrültek, és valami komoly baj van velünk.

Irtózatos kínlódás árán sikerült csak erőt vennem magamon, és nem szóltam be. De az alábbi adatok egytől egyig tények:

Egészen gázos és ciki pasiknak is van barátnőjük. A nők ugyanis egészen mélyre képesek lealacsonyodni olyan fiúkhoz, akikhez nagyon nem kéne. Egyszerűen a szeretetlenségből adódóan. Ismerek néhány kirívó példát.

Ha egy fiúnak nincs barátnője (urambocsá, csaja), akkor neki “van józan esze”, illetve “kis pihenőt tart”, illetve “szabad ember, azzal dug, akivel akar”. Ha egy lánynak nincs barátja, akkor ő “szánalmas”, “valami baj van vele”, illetőleg potenciálisan leszbikus.

Egyébként nem tudom, mit gondolnak a férfiak. A választási lehetőségek az ő számukra is nyitottak, és mégis, a többség inkább a lányokkal keres párkapcsolatot, nem a fiúkkal. Aki ebből nem vonja le azt a következtetést, hogy a lányok mégiscsak jobbak valamivel a fiúknál, az nem lát a szemétől :) Egyébként is, a hapsik, ha jól látom a dolgot, a lányoknál jobban csak azokat a fiúkat nézik le, akik szintén fiúkkal kezdenek.

És itt van még egy tény: egyszerűen nincs lehetőség, hely és körülmény ismerkedni, ha csak valaki nem áll rá készen, hogy minden éjszakáját füstös, zajos és nyomasztó szórakozóhelyeken töltse, vagy hogy kitegye magát online társkeresők többé-kevésbé instant szexet kereső partnerjelöltjeinek, vagy nem kíván engedni a MÁV vonalain unatkozó fazonoknak. És igen sokan dolgoznak olyasmi munkaidőben, mint mondjuk mi, akik reggel 7-8 körül elindulnak otthonról, egész nap embereket kerülgetnek, és este 11 után érnek haza. Nemcsak ismerkedésre nincs idő és alkalom, de ennyi időbe azt se hiszem, hogy bele lehetne szorítani egy párkapcsolatot.

Munkahelyen pedig már csak azért sem, mert a) házinyúlra nem (feltétlen) lövünk, és mert b) igen közepes a felhozatal. Ez utóbbi egyébként sajnos univerzálisan is igaz. Vannak ugyan hellyel-közzel normális fiúk, persze. De ők a kereslet-kínálat törvényei alapján a magamfajtánál sokkal szebb, okosabb, csinosabb, jobban öltözött, nem-feminista, nem szemüveges, vékonyabb lábú, nagyobb mellű, jobban kereső és macskát nem tartó lányokkal járnak.

Lehet, hogy a szingliség életforma, de nem hiszem, hogy sok lány lenne, aki ezt öröméből vállalná. A legtöbb lány szeretne valakihez tartozni, szeretne otthont, férjet, gyerekeket, és meglehetősen boldogtalan tőle, hogy – igenis önhibáján kívül – nem adatott ez meg neki.

És felháborítónak tartom, hogy egy százhúsz kilós, nem különösebben kedves természetű, illetve egy másik, szintén nem kedves természetű vagy éppen jóképű, ráadásul nem is a lányok között párt kereső férfi fennhangon lenézően tárgyalja, hogy ezek a nők – akik között özvegy, elvált és vénlány is akad – mutánsok, betegek, rondák, kövérek, nem kívánatosak, és egyébként is “valami baj van a fejükben”.

Az egyetlen (kettetlen? hármatlan?) oka, hogy nem szálltam velük vitába a következő: nekem sincs párom, és hogy ennek milyen okai vannak az egyrészt nem tartozik rájuk, másrészt semmi közük hozzá – viszont azonnal adu lett volna a kezükben, hogy biztos én is szeretnék valaki olyan kiváló hímpéldányt, mint például ők, és csak a féltékenység beszél belőlem. Pfuj, ismétlem, pfuj! Másrészt úgyse értenék meg. A mutáns, hiányos Y-kromoszómájuk miatt, nyilván. :) Egyébként meg nem hiányzik nekem, hogy megpróbálják megérteni. Egyszerűen csak valami minimális empátiát szeretnék feltételezni, például hogy belássák, hogy nagyon boldogtalan tud lenni egy nő attól, hogy közeleg – vagy éppen el is múlt – a negyvenedik születésnapja, és nem lett eddig gyereke, és vélhetőleg nem is lesz már. (Ez az aggály, félelem, stb. a pasikat persze csak ötven-hatvan körül fenyegeti, vagy még később.) És hogy esetleg ők se így szerették volna, csak nem tudtak megalkudni magukkal, hogy a náluknál sok szinttel lejjebb álló férfiakkal álljanak össze.

És nem, nem mondom, hogy a nők egytől egyig normálisak. Nyilván vannak tonnaszámra kedves, butácska cicababák, kiváló vagy kevésbé kiváló optikai adottságokkal, akik hozzájuk hasonló nem annyira zseniális fiúkkal remekül éldegélnek. De történetesen a mi szakmánk nem olyan, ahol ezek a lányok dolgoznak.

Valamelyik nap békésen olvastam a buszon hazafelé, és mögöttem a kettesülésen két régi szomszéd – egy harminc körüli fiú és egy idős néni – beszélgettek, akik most futottak össze pár év kihagyás után. És a fiúból csak ömlött a fölényesség, az egó és minden más földi jó. Hangosan. Nem tudtam a könyvemre se figyelni, pedig meglehetősen jó volt. Elmesélte, hogy öt éve együtt van egy lánnyal, de nem akar összeköltözni vele, mert hát úgy érzi, nem ő az igazi, de amíg nincs jobb, hát vele marad, egyébként se tudná hogy megmondani neki, hogy fejezzék be. Mert hát elmúlt a szerelem, és akkor minek együtt maradni. Csak hát, ő, szegény nagyon rossz helyzetben van, mert a lányok nem szeretnek olyanokkal ismerkedni, akiknek öt éve tartó barátnője van, pedig ő igazán udvarolna. És hogy milyen kockázatos, hogy ha most ő szakít a lánnyal, akkor lehet, hogy lesz egy időszak, amikor senkije se lesz.

Amikor leszálltam, jó alaposan végigmértem, de nem hiszem, hogy megrázta volna.

És bárki is az a lány, de szörnyen sajnálom, hogy öt évet az életéből ennek a tökfejnek adott, hogy reményeket épített, hogy bár elmúlt a szerelem, de annak az elmúltával még maradhatott volna szeretet, ragaszkodás, összetartozás-érzés, meg mindenféle más jó dolgok. Hogy azt hitte, majd összeköltöznek, összeházasodnak és családot alapítanak, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak.

Egyébként meg ezért nem hiszek a szerelemben sem. Persze, létezik, persze, jó, de elmúlik. És nagyon buta ötlet bármit – főleg az eljövendő életet! – egy múló szeszélyre építeni. És de, bármilyen hihetetlen, voltam már szerelmes, többször is, volt, mikor lett belőle valami, és volt, amikor nem. Volt, amikor én vetettem neki véget, és volt, amikor a másik, volt, amikor közös megegyezéssel inkább bele se kezdtünk. És ennek ellenére azt mondom, hogy szeretet, elemi tisztesség, bizalom és őszinteség. Ezek sokkal fontosabbak. Ha ez megvan, akkor a szerelem dob rajta. Ha nincs, akkor meg csak szalmaláng.

És ha ezt valaki nem fogja fel, azzal én nem kezdek. Mert nem vagyok hajlandó az életemből nem hogy öt évet, de egy percet se áldozni valaki olyanra, akivel nem akarok együtt lenni. Nem vagyok hajlandó olyannal összeállni, aki nem képes elfogadni olyannak, amilyen vagyok, a macskámmal, a könyveimmel, és a teszkós farmerből és könyvfesztiválos pólókból álló ruhatárammal egyetemben.

És azt hiszem, ezzel elég sokan vagyunk így. Vagy ha mégsem, akkor lehet, hogy tényleg látens leszbikus vagyok.

De fürdőszobamérleget akkor sem tartok.

Kategória: Mindennapok | Címkék: , | És Te hogy látod?

Filmszakadás ma, csütörtökön

A muminokon kívül szerintem soha semmi finn könyvet nem olvastam, és Tove Jansson is félig svéd. (Hacsak Leonie Kooiker nem finn mégis, de gyanítom, hogy ő meg dán.) Amiből az következik, hogy a finn irodalomhoz semmit sem konyítok, és nem tudom megítélni, a Filmszakadás és Hanna Marjut Marttila finn viszonylatban jónak számít-e.

Abban viszont elég biztos vagyok, hogy a magyar piacon Fajsúlyos Ifjúsági Regény viszonylatban jó. A Móra X hangzatos nevű sorozattól egyébként valami ilyesmit is vártam volna, de mind ez idáig voltak kételyeim. A Filmszakadást illetően is voltak egyébként, aminek a legfőbb oka a szerencsétlenül megfogalmazott fülszöveg, no meg az agresszív fejű fiatalember a borítón. Ezek, és a nagybetűs “Figyelmeztetés!” a hátoldalon, miszerint ez egy trágár könyv. Való igaz, előfordul némi káromkodás a szövegben, de semmi olyan, amit az ember a hetes buszon hallhatna nap mint nap, továbbá olyan mértékben simul bele a szövegbe és a stílusba, hogy gyakorlatilag fel sem tűnik. (Pedig finnyás vagyok.)

A történet márpedig jó. Egyszerű, rövid, jól megközelített, remekül elbeszélt, vagy mondjuk inkább úgy, hogy megmutatott. Torstai finn kamasz, aki ahányszor ideges, csaknem kiszárad, és szörnyen sokat bír inni (többnyire gyümölcslevet). Meg néha egy sört is, de igazából nem szokott inni. És bár többnyire nem dohányzik, időnként mégis rágyújt.

Torstai biztos benne, hogy ő fölötte áll a családját uraló káosznak. A családban ugyan mindenki (elme)beteg, alkoholista és/vagy depressziós, plusz opcionálisan terhes is, de neki, köszöni szépen, semmi baja. Ural minden helyzetet. Totális kontroll. Van egy álma is, miszerint filmrendező lesz. És van egy kvalitása, ami erre a fentebb említett tévképzetre és az álomra épül, ami első ránézésre magabiztosságnak tűnhet, de igazából sokkal inkább önigazolás az ő fölényessége.

Torstai egy teljesen korrektül valódi kamasz.

Elszigeteli magát mindentől, kicsit minden és mindenki fölé helyezkedik, lesajnáló véleménye van az alkoholista szüleiről, a nővéréről, a nővére hapsijáról, a rossz filmrendezőkről, és nagyjából mindenkiről, kivéve a Moosa nevű csajt, aki az állatmenhelyen dolgozik, és aki nem igazán kíváncsi a fiúra, sokkal jobban izgatja Tóbiás, a csatornalakó macska és a Trükkös tehén közelgő első legelése.

És mikor erre mind rájöttem, már nem is utáltam a fiút a borítón.

Történik ugyanis, hogy Torstai élete mindenestül felborul. Semmi igazán komoly nem történik, egyszerűen csak összejátszik néhány véletlen, amiket sebészi pontossággal elénk tár, és a hazugságainak az ingatag kártyavára, amit Torstai bevehetetlen erődnek hitt, porig omlik. Nincs a világon az ivólémennyiség, ami ezen segíthet.

Happy end? Na az nincs. Megoldás? Az sincs igazán. Pozitív kicsengés? Szerintem még az se. Még abban sem vagyok biztos, hogy vége van-e a történetnek a könyv végén. Talán, mondjuk azt, az a leghelyesebb, hogy a regény kezdetéhez képest egy másik, hasonlóan ingatag, a következő összejátszó véletlenig biztosnak tekinthető nyugvópontra visz el az utolsó oldal.

És utána? Nem tudom, mi van utána. Azt hiszem, egészen pontosan ugyanaz, mint előtte. Na nem szó szerint. De emberileg. Érzelmileg.

Szeretném, ha Torstai nagykorára filmrendező lenne.

Kategória: Könyvmoly | És Te hogy látod?

Mitől rock egy novella?

Tudnotok kell, hogy nem vagyok egy zeneileg művelt valaki. Klasszikus zenében még csak-csak, bár ott sem vagyok egy zseni, de ami az elmúlt negyven évben történt, arról igen kevés fogalmam van. Persze, amikor új volt a Sláger Rádió (a hatvanas és a hetvenes évek legnagyobb slágerei!), én is hallgattam. Van itthon Beatles és Elvis Presley lemezem is. De a mélységekbe menően nem ismerem se a rockzenét, se a történetét, se a figuráit, de még a rock életérzést sem.

És nem ismerem igazán a kortárs magyar irodalmi életet sem, hiába tanultam róla egy éven át. Kevés volt.

Hogy a Hasítás hogy kötött ki végül mégis nálam, az közel sem annyira érdekes történet, mint amilyennek a felvezetés után tűnhetne: idén úgy döntöttem, hogy a komfort-zónámból kívül eső dolgokat is olvasok. Novellákat, kortárs magyar szerzőket, intellektuális kihívást jelentő dolgokat. A Hasítás nem elég, hogy az első kettővel garantáltan bír, továbbá baromi jól néz ki, ezen kívül igen sokan keresték is a karácsonyi szezonban, és meglehetős mennyiséget adtunk el belőle.

Az első csalódás akkor ért, amikor megnéztem a borítót közelebbről. Jimmy Henrix (sic!) szerepel rajta. Ezt szerintem illett volna valakinek kiszúrnia nyomdába küldés előtt. A következő meglepetés viszont az volt, hogy ez után már nem értek sorra a csalódások. Jó, van a kötetben két tétel a huszonhatból, ami nem novella, és ez bántott. Szintén bántott, a korrektor látványos hiánya. Igaz, nem is tüntették fel, hogy lett volna, de ennek nem kellett volna ennyire szembántó nyomdahibák formájában jelentkeznie. Ráadásul ezek mennyisége és gyakorisága szerzőnként más és más. Van, akinél hemzsegnek, van, akinél pedig egyetlen egy sem fordul elő. Az angol nyelvű idézett szövegekben rendszeresen voltak egy-egy betűvel odébb téve a szóközök, és  találkoztam olyannal is, hogy Ringo Star (sic!).

A kötetbe rendezés elve nem más, minthogy a szerzőket ábécérendbe tették, ami némiképp esetleges megoldásnak tűnik, de ez mondjuk nem zavar: többnyire én is ábécérendben tartom a dolgaimat. Nyilván vannak a kötetben jó és nem jó írások, bár ezt nem posztom eldönteni. Olyanok, amiket megértek, átérzek, ami megérint, és olyanok is, amik nem. De talán pont a sorrend véletlenszerűsége miatt soha nem tudni, mire fogok éppen bukkanni.

Hogy az írások kisebb-nagyobb részének “köze sincs a rock”-hoz? Ezt olvastam már pár helyen. Nekem sincs, és nem is nagyon tudom, mit kellene keresnem. Ahányszor olyan nevet olvastam nyomtatásban, amit ismerek, örültem egyet. (Nem volt sok, de határozottan örömmel nyugtáztam a King Crimson vagy éppen a Bijelo Dugme és a Divlje Jagode említését.) Néha elgondolkoztam, hogy az együttesekről leírt adatok vajh valósak-e vagy sem, de egy sem volt annyira fontos, hogy utána olvassak. Nem azért tanultam annyit a posztmodenről, hogy ne tudjam: a leírt dolgok vagy igazak, vagy nem, vagy akár igazak is lehetnének.

Jól esett a lelkemnek az a mindent átlengő hangulat, hogy “ez voltunk mi fiatalon, ami az óta elmúlt, de azért még emlékszünk rá”. Ez lehet, hogy a nosztalgia a rock életérzéssel szemben áll, de szerintem az élet rendjével nem feltétlenül.

Valahol azt is olvastam, hogy ez a kötet egy mai fiatalnak halálosan unalmas, és nem mond semmit. Hát, itt egy mai fiatal, akinek az esetek túlnyomó részében tetszett.

A válogatásban nálam magasan viszi a pálmát Dragomán György novellája, a Hevimetál. De a többi között is voltak remekül működő darabok, ha nem rock-, hát novellaszempontból. Nekem bizony nagyon tetszett Kiss Ottó is (kérdés volt ez?), meg Majoros Sándor, meg Grecsó Krisztián, meg Háy János meg Békés Pál írása is. Meg csaknem az összes abból a huszonnégyből, ami ténylegesen novella.

Kategória: Könyvmoly | És Te hogy látod?

Számtalan

Mostanában lassú vagyok és nehézkes. Na nem mindenben, persze. De nehezen írok, nehezen olvasok, elkalandozok, mást csinálok inkább. Nehezen tudom eldönteni, hogy ez vajon jó vagy rossz dolog-e.

Részint, természetesen hiányzik. Csakhogy az összkép, mint mindig árnyaltabb és összetettebb ennél. Nagyon is tudatában vagyok, hogy mind az olvasás, mind pedig az írás pótcselekvés számomra, menekülési út. Hogy mi elől? Ez egy nagyon jó kérdés, sokszor magam sem tudom a választ. Leginkább a saját életem elől, azt hiszem. A nem jó gondolatok elől.

Menedékhely.

Amire most, mintha kevésbé lenne szükségem. Akkor viszont miért hiányzik?

Nem egy és nem kettő blogbejegyzést (vagy Könyvmoly-bejegyzést, vagy levelet, vagy új fejezetet a Regénybe) kezdtem el a legutóbbi, mérsékelten hosszú és velős jelentkezésem óta. Elkezdtem gondolkodni és írni a Műkorcsolya VB-ről is, például. Aztán abbahagytam, mert rájöttem, hogy engem se érdekel az egész annyira, hogy lejegyezzem. Jó volt a gála, istenijó, de tényleg, és borzasztóan élveztem, és határozott jó érzéseim támadtak tőle, de a határozottan jó érzésekről is nehéz három mondatnál többet írni, amint ezt a saját bőrömön megtapasztaltam :)

No meg azért fáradt is vagyok. Nincs nagy kedvem munkahelyi fejtegetésekbe bocsátkozni, már csak azért sem, mert nem igazán érdekes, de úgy adódott, hogy az elmúlt héten / napokban jelentősen több munkám adódott, mint amennyinek az elvégzésére fizikailag képesnek éreztem volna magam.

Ja, és sok sonkát is ettem, bár ez nem tudom, mennyiben tartott volna vissza az írástól :)

Tökjó órákat töltök el a kertben a napsütésben. Ha az APEH egyszer úgy dönt, hogy visszautalja nekem a pénzemet, akkor veszek egy hintaágyat. Arra ugyanis nagy szükségem van.

Sokféle dolog jár a fejemben, de nem tudom, érdemesek-e említésre. Szerintem nem, úgyhogy mára legyen elég ennyi. :)

Kategória: Mindennapok | És Te hogy látod?

Ottó, Márió és Emese

Három nevet sorba tenni nagyjából hat különböző módon lehet. Amelyikre a választásom esett nem udvarias, viszont időrendi és fontossági szempontból is helytálló. De erről majd később.

Meg kell, hogy valljam, nem vagyok nagy versolvasó, és ehhez a beismeréshez nem kevés bátorságra van szükségem, hiszen a legkedvesebb barátaim között akad a műfajnak lelkes és tehetséges művelője. Középiskolás koromban a kötelező verselemzésekkel elég jól meg tudtam birkózni, de ezzel nagyjából véget is ért számomra a líra, mint műfaj.

Bár már csaknem egy hónapja József Attila-díjas szerzőről van szó, élek a gyanúval, hogy sokan még nem hallottak Kiss Ottóról. Akik nem, azok három percig tessenek szégyenkezni. Megvolt? Akkor annyit mondok, hogy írt már verset gyerekeknek és felnőtteknek, és regényt is gyerekeknek meg felnőtteknek, és még novellákat is. És mindegyiket jól csinálja.

Tessék rákeresni, tele van az internet jobbnál jobb interjúkkal.

Az első találkozásom Ottóval és az ő verseivel, mint a legtöbb jó dolog a világon, meglehetősen véletlenszerűen történt. A Csillagszedő Márió, ami a 2003-as évben az Év Könyve lett, a megjelenése körüli időszakban elkerülte a figyelmemet, hiszen verseskötet volt, ráadásul nem is túl szép. Évek teltek el, amíg valaki felhívta rá a figyelmemet. 2006-ot írtunk, amikor elkezdtem Kiss Ottót olvasni. Először a prózáit, aztán később verseket is. Úgy esett, hogy a Máriót, a “híres” kötetét csak tavaly nyáron sikerült megszereznem, nagy nehézségek árán. (Idén tavasszal egyébként utánnyomták, szép, kék kis kötet lett belőle, de nekem még ez a bordó van meg).

A Csillagszedő Márió és az Emese almája gyerekvers-kötetek, a svéd típusból. Mindkettőnek van egy narrátora: a Márióé egy névtelen kislány, az Emeséé pedig egy névtelen kisfiú. Egyesek hajlamosak feltételezni, hogy a névtelen kislány Emese, és a névtelen kisfiú Márió, de ezt a feltételezést én elutasítom. Számomra az övék két külön világ.

Az Emese almája bír egy hangzatos alcímmel: Szép Szó Tár. És tényleg, szép szavak sorakoznak benne, ábécében. Abc-től Zsebkönyvig, útba ejtve a Bandarint és a Puszilózást is, meg mind a négy évszakot. A háttérben szelíden meghúzódik egy történet, egy barátságé, sok vidámságé, a családtagoké. Kulcsszavak köré szervezett versek, kedvesek, viccesek, gyerekszájasak, néha kicsit többek is ennél.

A Csillagszedő Márió esetében ennyire nem egyszerű, nem tagolható a képlet. Nemcsak azért, mert a verseknek nincs címük, hanem azért sem, mert én abban sem vagyok biztos, hogy ezek külön versek, nem pedig egyetlen hosszú. A Máriónak több arca van ugyanis; bárhol fel lehet ütni, biztosan kedves, bájos sorokba botlik az olvasó. Hiszen van itt is vidámság, csak kicsit finomabb, visszafogottabb. De ha az első oldalon nyitom fel, és végigolvasom, akkor kirajzolódik a történet, a kislányé, akinek darabjaira hullott a világa. Felkavaró és megható.

Kicsit azt hiszem, jobban szeretem Máriót Emesénél. Talán azért van így, mert a Márió a lányos kötet, az Emese pedig a fiús. Talán azért, mert az Emese a napsütéses, a Márió a borús-felhős kötet. Talán azért, mert az én szüleim is szétmentek, igaz, én sokkal idősebb voltam akkor, mint az elbeszélő.

Rengeteg dolog közös persze a két kis könyvben. Kapásból, mind a kettő fájdalmasan vékony – persze ki tudja, lehetne-e fokozni az élményt, ha még kettő, vagy öt, vagy tíz, vagy harminc másik vers lenne köztük?

Mindkettőnek talán legfőbb témája a szeretet, a barátság, az összetartozás érzése. Az, hogy valahol a világon van valaki, aki fontos nekem. Az egyiknek Márió, aki lehozza a csillagokat az égről, a másiknak Emese, aki almát ad ajándékba.

Bármelyiket emelem is le a polcról és olvasom végig, ölelkezni támad hangulatom. Az Emesét olvasva azért, mert olyan boldog, napsugaras és életvidám leszek tőle, hogy muszáj megosztanom valakivel. A Máriótól azért, mert annyira mélyen érint – a szó legjobb értelmében -, hogy szükségem van egy alapos ölelésre.

De a legfontosabb még csak nem is ez, hanem a következő: mind a kettő kötet tele van gyöngyszemekkel. Gyanútlanul belelapozol, és megfacsarja a szívedet, vagy csak megfricskázza az orrodat. Akárhogy is, megérint.

Ottó, Márió és Emese a nagy trió. Ebben a sorrendben, mert ebben a sorrendben szeretem őket – de mindhármukat nagyon.

Olvassátok őket. Bármilyen sorrendben.

Kategória: Könyvmoly | Címkék: | És Te hogy látod?