A muminokon kívül szerintem soha semmi finn könyvet nem olvastam, és Tove Jansson is félig svéd. (Hacsak Leonie Kooiker nem finn mégis, de gyanítom, hogy ő meg dán.) Amiből az következik, hogy a finn irodalomhoz semmit sem konyítok, és nem tudom megítélni, a Filmszakadás és Hanna Marjut Marttila finn viszonylatban jónak számít-e.

Abban viszont elég biztos vagyok, hogy a magyar piacon Fajsúlyos Ifjúsági Regény viszonylatban jó. A Móra X hangzatos nevű sorozattól egyébként valami ilyesmit is vártam volna, de mind ez idáig voltak kételyeim. A Filmszakadást illetően is voltak egyébként, aminek a legfőbb oka a szerencsétlenül megfogalmazott fülszöveg, no meg az agresszív fejű fiatalember a borítón. Ezek, és a nagybetűs “Figyelmeztetés!” a hátoldalon, miszerint ez egy trágár könyv. Való igaz, előfordul némi káromkodás a szövegben, de semmi olyan, amit az ember a hetes buszon hallhatna nap mint nap, továbbá olyan mértékben simul bele a szövegbe és a stílusba, hogy gyakorlatilag fel sem tűnik. (Pedig finnyás vagyok.)

A történet márpedig jó. Egyszerű, rövid, jól megközelített, remekül elbeszélt, vagy mondjuk inkább úgy, hogy megmutatott. Torstai finn kamasz, aki ahányszor ideges, csaknem kiszárad, és szörnyen sokat bír inni (többnyire gyümölcslevet). Meg néha egy sört is, de igazából nem szokott inni. És bár többnyire nem dohányzik, időnként mégis rágyújt.

Torstai biztos benne, hogy ő fölötte áll a családját uraló káosznak. A családban ugyan mindenki (elme)beteg, alkoholista és/vagy depressziós, plusz opcionálisan terhes is, de neki, köszöni szépen, semmi baja. Ural minden helyzetet. Totális kontroll. Van egy álma is, miszerint filmrendező lesz. És van egy kvalitása, ami erre a fentebb említett tévképzetre és az álomra épül, ami első ránézésre magabiztosságnak tűnhet, de igazából sokkal inkább önigazolás az ő fölényessége.

Torstai egy teljesen korrektül valódi kamasz.

Elszigeteli magát mindentől, kicsit minden és mindenki fölé helyezkedik, lesajnáló véleménye van az alkoholista szüleiről, a nővéréről, a nővére hapsijáról, a rossz filmrendezőkről, és nagyjából mindenkiről, kivéve a Moosa nevű csajt, aki az állatmenhelyen dolgozik, és aki nem igazán kíváncsi a fiúra, sokkal jobban izgatja Tóbiás, a csatornalakó macska és a Trükkös tehén közelgő első legelése.

És mikor erre mind rájöttem, már nem is utáltam a fiút a borítón.

Történik ugyanis, hogy Torstai élete mindenestül felborul. Semmi igazán komoly nem történik, egyszerűen csak összejátszik néhány véletlen, amiket sebészi pontossággal elénk tár, és a hazugságainak az ingatag kártyavára, amit Torstai bevehetetlen erődnek hitt, porig omlik. Nincs a világon az ivólémennyiség, ami ezen segíthet.

Happy end? Na az nincs. Megoldás? Az sincs igazán. Pozitív kicsengés? Szerintem még az se. Még abban sem vagyok biztos, hogy vége van-e a történetnek a könyv végén. Talán, mondjuk azt, az a leghelyesebb, hogy a regény kezdetéhez képest egy másik, hasonlóan ingatag, a következő összejátszó véletlenig biztosnak tekinthető nyugvópontra visz el az utolsó oldal.

És utána? Nem tudom, mi van utána. Azt hiszem, egészen pontosan ugyanaz, mint előtte. Na nem szó szerint. De emberileg. Érzelmileg.

Szeretném, ha Torstai nagykorára filmrendező lenne.