Arra jöttem rá, hogy a macskám lenéz engem. Időről időre megsemmisítő pillantásokkal méreget, hol az ablakpárkányról, hol a fotel alól, hol az ágyneműtartóból, néha az ölemből, néha pedig azt se tudom, hogy honnan, de a hátam közepén érzem, hogy néz. Megsemmisítőn. Tulajdonképp nincs nagyon miért felnéznie rám, persze, hacsak azért nem, mert magasabbra nőttem nála – ez a fajaink eltérésével egyébként elég jól magyarázható amúgy is.

De arra is rá kellett, hogy jöjjek, hogy nem a macska az egyetlen, aki így van ezzel, miszerint lenéz, és persze a többieket még csak nem is etetem, vagy tartom el, vagy ilyesmi, tehát még annyi okuk sincs rá, hogy valamire tartsanak (kutyába vegyenek?), mint ennek a háládatlan állatjószágnak. Szóval akár meg se kellene lepődnöm.

Mégis meglepődtem, vagy ha azt nem is, némiképp megütődtem. Érettségi találkozóm volt, az ötéves. Nekem nagyjából két évnek tűnt legfeljebb, de azt mondták, öt, és én elhittem. Rossz érzéseim voltak, egy csomó, nosztalgikusnak nem egészen nevezhető emlékem támadt fel. Aztán kibújt belőlem az idealista (igen, van idealista oldalam is, csak a rendszeres csalódások miatt igen visszahúzódóan viselkedik), és valamiért azt hittem, hogy bár a középiskolás éveink során kategorikusan elutasítottam, hogy bármiben közösséget vállaljak az osztályommal, majd öt éven át ignoráltuk egymás létezését, hirtelen boldogan egymás nyakába fogunk borulni.

És hát nem. Illetve de, a szó szerinti értelemben igen, mert szerintem négy év alatt összesen ennyi ölelést és puszit nem váltottam az osztálytársaimmal, mint ezen az egy estén. És az első öt perc meglehetősen érdekes volt, mert mindenki megváltozott, legalább úgy ránézésre, és mert olyan komoly embereknek néztek ki, (és csak egy olyan volt, akit nem ismertem fel – igen, tudom, hogy ciki, na és) és mert valami elfogódottsághoz hasonló dolog kezdett elönteni.

Sajnos vagy szerencsére, nem tudom, melyik a helytállóbb, meglehetősen zajos helyszínen kötöttünk ki, nem volt ilyen mindenki feláll és elmondja, milyen az élete jellegű kerekasztal-beszélgetés. Persze talán az is jobb lett volna, mert legalább csak egyszer kellett volna szembesülnöm vele, hogy én vagyok a kudarc-történet.

Ami azért vicces, mert a társulat legnagyobb része iskolás, diplomázni készül a közeli vagy távoli jövőben, és azt hiszi, hogy utána majd a Kánaán és az örök boldogság és jólét következik. Kívánom, legyen igazuk. Csak úgy láttam, hogy az életünk eléggé különböző fázisában járunk, és ezt nagyon nehéz szinkronizálni. Talán majd öt év múlva kicsit jobban látszódnak a dolgok.

A másik vicces meglátásom a következő: két és fél év után részlegvezető lettem (igen, különleges körülmények között, meg minden, de az a kimenetel szempontjából végső soron mindegy), amit sokan 20 év munkaviszony után se érnek el; megjelent három könyvem, amit én fordítottam; örökbe fogadtam (szponzorálok) két Fülöp-szigeteki gyermeket. Ja, és keresek annyit, hogy megélek, és hogy évek óta nem kellett pénzt kérnem a szüleimtől, továbbá én adok nekik, ha úgy adódik (és nem “kajáért, pénzért meg tiszta ruháért” járok haza, a “mamahotelbe”, ahogy ezt nagyjából harminc különböző szájból halottam).

Ezek közül szerintem egyik sem kifejezetten kudarc.

És mégis azok. Mert abban a dimenzióban ahol ők élnek, ezek a dolgok nem léteznek, nem megfogható, nem tárgyi, nem valóságos tények. A szigorlatok, ZH-k és kreditek, minor szakok és ki tudja még micsodák között más a világ perspektívája.

Ennek ellenére nem esett volna feltétlenül rosszul, hogyha esetleg úgy érzem, hogy emberszámba vesznek. Az est fénypontja egyértelműen az volt, amikor valaki leült mellém, gyakorlatilag rendőrségi kihallgatásnak vetett alá, egészen olyan kérdésekig menően, hogy “és egyébként boldog vagyok-e”, majd potom hat-hét perc múltán mondat közepén elfordult és valaki sokkal fontosabbal kezdett beszélgetni.

Világéletemben azt mondták rám mindenféle okos felnőttek, hogy különleges vagyok. Azt felejtették csak el megmondani, hogy a különleges csupán egy szép szó a devianciára. Nem tudom, érdemes volt-e elcserélni a beosztásomat azért, hogy így öt év után újra érezhessem, hogy nem vagyok olyan, mint ők, mint a többiek, mint a normálisak. Azok, akik az elit gimnáziumból kisétálva beültek az autójukba, és áthajtottak az egyetemre.

Hogy nekem miért nem jött össze a három nekifutásból egyszer sem, az is mindegy. Az sem fontos, hogy utána miért nem futottam neki újra. Szintén mindegy. Én tudom, több jó okom is van rá. Számukra pedig nem számít, hiszen én dolgozom (“Komolyan? Juj, az nagyon szar lehet!”), következésképpen én vagyok a Kudarc.

És a legrosszabb az volt, hogy elhittem nekik. Mert ha harmincan azt mondják, hogy te vagy a hülye, akkor lehet, hogy nekik van igazuk. Úgyhogy eljöttem korán, és kibőgtem magam hazafelé a buszon.