Ottó, Márió és Emese

Három nevet sorba tenni nagyjából hat különböző módon lehet. Amelyikre a választásom esett nem udvarias, viszont időrendi és fontossági szempontból is helytálló. De erről majd később.

Meg kell, hogy valljam, nem vagyok nagy versolvasó, és ehhez a beismeréshez nem kevés bátorságra van szükségem, hiszen a legkedvesebb barátaim között akad a műfajnak lelkes és tehetséges művelője. Középiskolás koromban a kötelező verselemzésekkel elég jól meg tudtam birkózni, de ezzel nagyjából véget is ért számomra a líra, mint műfaj.

Bár már csaknem egy hónapja József Attila-díjas szerzőről van szó, élek a gyanúval, hogy sokan még nem hallottak Kiss Ottóról. Akik nem, azok három percig tessenek szégyenkezni. Megvolt? Akkor annyit mondok, hogy írt már verset gyerekeknek és felnőtteknek, és regényt is gyerekeknek meg felnőtteknek, és még novellákat is. És mindegyiket jól csinálja.

Tessék rákeresni, tele van az internet jobbnál jobb interjúkkal.

Az első találkozásom Ottóval és az ő verseivel, mint a legtöbb jó dolog a világon, meglehetősen véletlenszerűen történt. A Csillagszedő Márió, ami a 2003-as évben az Év Könyve lett, a megjelenése körüli időszakban elkerülte a figyelmemet, hiszen verseskötet volt, ráadásul nem is túl szép. Évek teltek el, amíg valaki felhívta rá a figyelmemet. 2006-ot írtunk, amikor elkezdtem Kiss Ottót olvasni. Először a prózáit, aztán később verseket is. Úgy esett, hogy a Máriót, a “híres” kötetét csak tavaly nyáron sikerült megszereznem, nagy nehézségek árán. (Idén tavasszal egyébként utánnyomták, szép, kék kis kötet lett belőle, de nekem még ez a bordó van meg).

A Csillagszedő Márió és az Emese almája gyerekvers-kötetek, a svéd típusból. Mindkettőnek van egy narrátora: a Márióé egy névtelen kislány, az Emeséé pedig egy névtelen kisfiú. Egyesek hajlamosak feltételezni, hogy a névtelen kislány Emese, és a névtelen kisfiú Márió, de ezt a feltételezést én elutasítom. Számomra az övék két külön világ.

Az Emese almája bír egy hangzatos alcímmel: Szép Szó Tár. És tényleg, szép szavak sorakoznak benne, ábécében. Abc-től Zsebkönyvig, útba ejtve a Bandarint és a Puszilózást is, meg mind a négy évszakot. A háttérben szelíden meghúzódik egy történet, egy barátságé, sok vidámságé, a családtagoké. Kulcsszavak köré szervezett versek, kedvesek, viccesek, gyerekszájasak, néha kicsit többek is ennél.

A Csillagszedő Márió esetében ennyire nem egyszerű, nem tagolható a képlet. Nemcsak azért, mert a verseknek nincs címük, hanem azért sem, mert én abban sem vagyok biztos, hogy ezek külön versek, nem pedig egyetlen hosszú. A Máriónak több arca van ugyanis; bárhol fel lehet ütni, biztosan kedves, bájos sorokba botlik az olvasó. Hiszen van itt is vidámság, csak kicsit finomabb, visszafogottabb. De ha az első oldalon nyitom fel, és végigolvasom, akkor kirajzolódik a történet, a kislányé, akinek darabjaira hullott a világa. Felkavaró és megható.

Kicsit azt hiszem, jobban szeretem Máriót Emesénél. Talán azért van így, mert a Márió a lányos kötet, az Emese pedig a fiús. Talán azért, mert az Emese a napsütéses, a Márió a borús-felhős kötet. Talán azért, mert az én szüleim is szétmentek, igaz, én sokkal idősebb voltam akkor, mint az elbeszélő.

Rengeteg dolog közös persze a két kis könyvben. Kapásból, mind a kettő fájdalmasan vékony – persze ki tudja, lehetne-e fokozni az élményt, ha még kettő, vagy öt, vagy tíz, vagy harminc másik vers lenne köztük?

Mindkettőnek talán legfőbb témája a szeretet, a barátság, az összetartozás érzése. Az, hogy valahol a világon van valaki, aki fontos nekem. Az egyiknek Márió, aki lehozza a csillagokat az égről, a másiknak Emese, aki almát ad ajándékba.

Bármelyiket emelem is le a polcról és olvasom végig, ölelkezni támad hangulatom. Az Emesét olvasva azért, mert olyan boldog, napsugaras és életvidám leszek tőle, hogy muszáj megosztanom valakivel. A Máriótól azért, mert annyira mélyen érint – a szó legjobb értelmében -, hogy szükségem van egy alapos ölelésre.

De a legfontosabb még csak nem is ez, hanem a következő: mind a kettő kötet tele van gyöngyszemekkel. Gyanútlanul belelapozol, és megfacsarja a szívedet, vagy csak megfricskázza az orrodat. Akárhogy is, megérint.

Ottó, Márió és Emese a nagy trió. Ebben a sorrendben, mert ebben a sorrendben szeretem őket – de mindhármukat nagyon.

Olvassátok őket. Bármilyen sorrendben.

A bejegyzés kategóriája: Könyvmoly
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .