Amikor jelen van, amikor beszélnek róla, amikor híre megy, és amikor mindenkit érdekel, nekem valamiképp igen sok dolog kerüli el a figyelmemet. Aztán eltelik egy kis idő, a fontos dolog gyakorlatilag feledésbe merül, és akkor jövök én, és nagy hirtelenséggel feltalálom a spanyolviaszt. Így jártam Madeleine L’Engle klasszikus, az angolszász kultúrkörben már harminc évvel ezelőtt nagy vihart kavart science fantasy sorozatával, az Időcsavar-kvadrológiával is. Amikor a kétezres évek elején megjelent magyarul is a négy kötet, ügyet sem vetettem rá. Úgy döntöttem, hogy ez nem nekem való. Hiába volt az ismeretségi körömben, aki olvasta és tetszett neki, ez sem volt elég ahhoz, hogy kézbe is vegyem.

Akkor kezdtem csak el igazából érdeklődni iránta, nagyjából két évvel ezelőtt, amikor megláttam az Amerikai Könyvtárosok Szövetségének (ALA) hírhedt százas toplistáján, amelyen a leggyakrabban betiltani kívánt könyvek sorakoznak (köztük néhány nagy kedvencem). Mostanában jutottam viszont csak el odáig, hogy el is olvashassam őket, az Időcsavar, a Szélvarázs, a Csillagvágta, és az Özönvíz ugyanis idő közben kikopott a könyvforgalomból. (Nem egészen egyértelmű, hogy milyen sorrendben következnek egymás után, kicsit akképpen, mint C. S. Lewis Narniájánál is megoszlanak a vélemények: a könyvek keletkezési időpontja és a történet kronológiája nem fedi egymást.)

Az Időcsavar-sorozat világáról az alábbi dolgokat kell tudni: a világban a jó és gonosz erői állandó harcban állnak egymással, és időről időre valaki – többnyire a főhős Murry család tagjai közül – küldetést kap, hogy segítsen eldönteni a harcot. A gonosz oldalt az echthroiok testesítik meg, akik csaknem leküzdhetetlenek, különös, nem létező világokba rántják az utazókat, ahonnan nem tudni, van-e menekvés. A jó oldal harcosai a Murry szülők, a Nobel-díjas biológus édesanya, az Egyesült Államok kormányával szorosan együttműködő fizikus apa, a család egyetlen lánya, Meg, aki annyira átlagos, hogy már csaknem különleges, az ikeröccsei, Sandy és Dennys, akik a lehető leghétköznapibbak, és Charles Wallace, aki viszont nagyon is különleges, nem mellesleg telepatikus képességekkel (ezt a regényfolyamban sukkanásnak nevezik) bíró kisfiú. Rajtuk kívül pedig felbukkan Meg barátja, szerelme, és későbbi férje, Calvin, illetve mindenféle természetfölötti lények, akik segítik őket útjukon.

Igazából a Csillagvágta volt az a történet, ami igazán megérintett. Talán azért, mert végre felhagytak az űrutazással. Talán azért, mert ez egy érdekesebb történet volt. Talán azért, mert az első két kötet elolvasása után már közel éreztem magamhoz a szereplőket. Akármiért történt is, tény, hogy nem győztem betelni vele. A családtagok a szülői házban töltik a Hálaadást, és meglepetésre csatlakozik hozzájuk egy különösen antiszociális asszony, Meg anyósa is. Az ünnepet gyakorlatilag azonnal tönkreteszi az Elnök telefonhívása. A patagóniai diktátor, Branzillo meghirdette az atomháborút. Itt az idő, hogy Charles Wallace elinduljon a világ megmentésére, minden fegyvere egy ősi ír ráolvasás, egyetlen segítője Gaudior a pegazus, aki elviszi a múltba mindazon pillanatokhoz, amikor valami másképp, jobban alakulhatott volna.

Az idő másképp működik a múltban. Charles Wallace éveket tölt azzal, hogy valakiben utazik, a lelke eggyé válik a másik lelkével – egy indián fiúval, egy walesi puritán telepessel, egy polgárháború-korabeli íróval, és ez még nem minden -, ami által segít megváltoztatni a múltat. Meg odahaza az ágyán fekve, telepatikusan követi az öccse útját, ami az ő idejében éppen csak néhány órát tart, és néha, ha a szükség úgy kívánja, a jelenből segíti.

Valószínűleg nem egy eget rengető történet. De annyira jól van felépítve, annyira finoman és okosan működik az időutazás, Charles Wallace annyira szeretetreméltó, hogy képtelen voltam letenni, amíg az utolsó oldalt el nem értem. Nem voltak kétségeim afelől, hogy a világ végül megmenekül, de el sem tudtam képzelni, hogy miképpen kerül majd erre sor. Pedig minden mindennel összefügg, a szikla a kertben, amiről a csillagokat figyelik, és ami már ezer évvel ezelőtt is központi helyszín volt, és mindazok a puritánok, boszorkányok, indiánok, akik Patagóniában vélték megtalálni a boldogságukat.

Nem tudok sok okosat összehordani róla. De az biztos, hogy meglehetősen élveztem.

Ki olvas? Miért olvas? Hogyan olvas? És aki nem olvas, az miért nem? Mit tehet a szülő, mit tehet egy pedagógus, hogy a keze közé került gyerek olvasóvá váljon? És mi lehetett az, amitől valaki olvasóvá vált? Ilyen kérdéseket boncolgat ez a csúnya borítós, jelentéktelennek tűnő kis kötet.

Nyilván nem a Kiből lesz az olvasó? az első vagy a legjobb, legpontosabb, legátfogóbb, vagy bármilyen más szempontból “leg” gyűjtemény. Még abban sem vagyok biztos, hogy ezt olvastam volna először ilyen témában, bár ez persze nem kizárt. Tizenöt hosszabb-rövidebb (inkább rövidebb) írás építi fel a könyvet. Szerepel köztük Békés Pál vagy Kiss Ottó olvasóvá válásának krónikája, Boldizsár Ildikó mesélve nevelése, kirohanás a kötelező olvasmányok ellen, baráti támogatást nyújtó levél olyan szülőknek, akiknek a nyomorult kölke csak nem akarja szeretni a betűt. Van benne Harry Pottert vagy éppen Lázár Ervint méltató írás is. Mint mondottam volt, a paletta széles.

És mégis, első ránézésre semmi igazán különleges nincs benne, hacsak a nyomdahibák óriási számát nem tekintjük annak. Az én kedvenc részem történetesen a könyv utolsó kilenc oldala, közvetlenül a tartalomjegyzék előtt, ahol bemutatják a kötet szerzőit pár mondatban, egy-két bekezdésben, kitérve a korábban publikált írásaikra. Na ez, az amit nagyon izgalmasnak találok.

Az olvasásszociológia végtelenül összetett és nagyon érdekes tudományág (amivel az ismerkedést remekül el lehet kezdeni ezzel a könyvvel). Ugyanezeket a kérdéseket veti fel, amiket én is felsoroltam az imént. Van viszont még egy kérdés, ami engem mostanában – pontosan ennek a kötetnek a kapcsán – foglalkoztat, és erre még nem kaptam választ. Azt értem, hogy mint olvasó felnőtt, azt szeretnénk, ha a gyerekünk szintén olvasóvá lenne. Tiszta sor. Mindent megteszünk, hogy a gyermek olvasson, ehhez nyújt praktikákat ez a kis könyv is. Hogy miért? Mert olvasni fontos!

De egészen pontosan miért is fontos olvasni? Azt nem vitatom, hogy jó. Minden valószínűség szerint ha egyszer lesz gyerekem, én is azt akarom majd, hogy olvasson. Akarom, csakis azért, mert számomra ezernyi különleges világot nyitottak meg a könyvek, számtalan kellemetlen valóságból rántottak át egy-egy elviselhető valótlanságba, és mert néhány nagyon nehéz időszakomon átsegítettek már. Azaz leginkább azért, mert olvasni – nekem – jó.

Az azonban nem egészen tiszta számomra, hogy miből gondoljuk, hogy a gyereknek is jó lesz, ha olvas, és főleg, miért is fontos? Mert az, hogy így könnyebben eligazodik az életben, nem feltétlenül igaz. Az internetező gyerek is olvas, még ha nem is vesz könyvet a kezébe. Neki is jó a szövegértése, de az irodalom hidegen hagyja. Az olvasó gyerek nem lesz feltétlen okosabb a többieknél, legfeljebb – ahogy azt Nick Hornby fogalmazza meg nagyon szépen – furcsa lesz. Más, mint a többiek.

Szeretném tudni, hogy miben különbözik a két alábbi tétel:

1. Szeretek ping-pongozni, az egy jó sport, mindig nagyon jól érzem magam, amikor játszom, ezért szeretném, ha a gyerekem is átélné ezt az élményt.
2. Szeretek olvasni, az egy jó szabadidős elfoglaltság, mindig nagyon jól érzem magam, amikor olvasok, ezért szeretném, ha a gyerekem is átélné ezt az élményt.

Tényleg van valami fontos, amit nem értek meg, és amiért az olvasás – bármennyire preferálom is, teszem azt, az asztalitenisszel szemben – különb elfoglaltság bárminél?

A sci-fi mibenlétéről olvastam a minap, nem emlékszem szó szerint, de a lényege az volt, hogy a műfaj keretein belül a kevéssé valószínű dolgok válnak lehetségessé. Elsőrangú definíció. Különösen pedig jelen esetben, ugyanis nem vagyok jellemzően sci-fi-barát (bár kivételek természetesen vannak.) Ráadásul sok dolog hajlamos elbátortalanítani: a hátsó borírón szereplő, félelmetes hangzású cyber-noir kifejezés, vagy az az ötlet, hogy a történetek helyszínéül a 2081. év Budapestje szolgál, és az ilyen díszletezés nem szokott túl gyakran jól elsülni.

Levonhatjuk a következtetést; nem volt különösebben valószínű, hogy a megjelenés napján lecsapjak egy elsőkötetes magyar szerző sci-fijére, ám nagyon is lehetségessé vált. Külön öröm, hogy Csepregi Tamás nem bújt angol hangzású álnév mögé ezzel a döntésével mintegy hitelesítve a könyve magyar sci-fi mivoltát. Magyar szerző a magyar jövőben, magyar helyszínen, magyar (és kínai) szereplőkkel dolgozik. A végeredmény pedig működőképes.

A háttérről legyen elég annyi, hogy a huszonegyedik század eleji gazdasági- és energiaválság, az élelmiszerhiány és egy pusztító járvány ahhoz vezetett, hogy a világ nagyvárosai gettósították magukat, hatalmas falakat emeltek, és elzárkóztak a külvilág elől. Megváltozott a klíma és az életmód, de az emberek emberek maradtak, és Budapest is csaknem mindent túlélt.

A Szintetikus álom novellákból épül fel, mégsem merném novelláskötetnek titulálni. A kilenc történet marginálisan érintkezik egymással, közös mellékszereplők tűnnek fel, egy-egy esemény többször is megtörténik, és a kis mozaikkockák együttesen rajzolják meg a Pest-Buda Agglomerátum Rt. körvonalait a gyári munkástól a felsővezetőig, a törvényen kívüli lázadótól a nagyban játszó bűnözőkig. Van itt minden, akció, törtetés, kudarc és siker, nosztalgia és társadalomkritika, ez utóbbi kettő természetesen a történet jelenidejében értendően. Voltak szereplők, akiket megkedveltem, voltak, akiket nem különösebben. A legelső novella Simonja olyannyira a szívemhez nőtt, hogy végtelen csalódottsággal konstatáltam, amikor rá kellett jönnöm, hogy a következő nem róla fog szólni. Néhány napig pihentettem is akkor az olvasást, mielőtt tovább tudtam volna lépni, de örülök, hogy végül megtettem.

Ha mindenképp valami hibát akarnék keresni a könyvben, meg tudnám persze tenni: nem volt igazán egyenletes a színvonal. Az Igazán Nagyon Jó novellák között felbukkan egy-egy egyszerűen Elég Jó is, és a kettő közötti különbség lett légyen bármilyen igazságtalan, mégis szembeötlő. De igazság szerint nem is akarok hibát keresni, és egyébként is ennyi az összes rossz, amit el tudnék mondani róla.

Az egy-két ominózus pillanattól eltekintve gyakorlatilag valamennyi epizód megérintett bennem valamit, és a legkellemesebb meglepetés akkor ért, mikor hirtelen minden szál összeért és új értelmet kapott. Akkor becsuktam a könyvet – ujjamat gondosan a lapok között felejtve – és elégedetten vigyorogva néztem kifelé az ablakon pár percet, mielőtt folytattam volna.

Megszerettem ezt a világot, ezt a hangulatot, ezeket a figurákat; a kínaiakat, a horoszkópot olvasó, szintetikus szürke masszát eszegető, drogmámorban úszó esendő figurákat, az agárversenyekre fogadó és ott vagyonokat elveszítő játékfüggőket, de még azokat a ritka céltudatos és határozott alakokat is, akik pontosan tudják, hogy mit akarnak, és meg is szerzik maguknak.

Megszerettem ezt a különös hangulatú, különös építészetű hibrid-Budapestet.

Legfőképp pedig megszerettem ezt a szürke, puhafedeles kis könyvet.

Egy rövid, pár mondatos üzenet nagyon sokat elárul az írójáról, a címzettjéről és a kettejük kapcsolatáról, erre már rég rájöttem a munkahelyi levelezések során. Itt voltam, te nem voltál itt, ez történt, amiről tudnod kell. Az első jelentés minden egyes üzenet esetében ennyi, a valóságban éppen úgy, mint Alice Kupiers regény-szerűségében, aki úgy tűnik, szintén felfigyelt a kétsorosokban rejlő lehetőségekre. Ha jók az üzenetek, előbukkan mögülük egy történet.

Ezek az üzenetek a Life on the refrigerator door című kötetben jók. Anya és lánya hagynak egymásnak üzeneteket a hűtőszekrény ajtaján. A tizenöt éves Claire életét kitölti ugyanis az iskola, az első nagy szerelem, az anyjáét pedig a szülésznői munkája és az éjszakai műszakok. Egymás mellett élnek, néha összetalálkoznak, de igazából alig ismerik egymást, csak üzeneteket váltanak. (“Hideg van, szükségem van egy új kesztyűre!” | “Itt van tíz dollár, vegyél kesztyűt.” || “Fontos dolgozatot írok holnap, drukkolj nekem!” | “Elmentem dolgozni, remélem, minden rendben ment.”)

Egy napon aztán minden megváltozik. Az anyja hiába írja ki száz és egy alkalommal Claire-nek a hűtőajtóra, hogy beszélniük kell, és hogy legyen otthon, de a lány hol iskolában van, hol a barátnőjénél alszik, és végül egy ilyen kis céduláról kell megtudnia, hogy az anyja egy csomót talált a mellében (amiről az olvasó természetesen azonnal tudja, hogy nem egyszerű csomó, hanem rák, és a betegség lefolyása és kimenetele sem igazán kérdéses).

Ez a két boldogtalan, halálra rémült ember felváltva vigasztalja és bátorítja egymást, Claire kis rajzokkal egészíti ki a leveleit. Hol fenyegetőznek, hol félnek, hol összevesznek, hol kibékülnek: megpróbálják át- és túlélni ezt az időszakot. A legérdekesebb az, hogy maguk a levelek – és nincs más narráció, az egész kötet csak az üzenetekből épül fel – nem mondanak túl sokat. Akadnak köztük bevásárlólisták, vagy kérincsélések egy kicsi plusz zsebpénzért. Mégis kirajzolódik mögöttük a két figura és az ő életük.

Azt mondják, hogy rossz és olcsó írói megoldás elmesélni bármit, ha meg is lehetne mutatni, és Alice Kuipers mégsem tesz mást, csak elmesél, semmit sem mutat meg. Azt írja csak, hogy “Jó volt tegnap este beszélgetni” vagy azt: “Remélem, ma reggel jobban érzed magad”. Említést tesznek olyan dolgokról, amiket az olvasó nem láthatott, és talán nem is igazán fontos leírni őket, hiszen pontosan lehet tudni, miféle történések voltak.

Okosan felépített, jól megszerkesztett, de mégsem túlírt könyvről van szó. Hamar el lehet olvasni, hiszen a legtöbb oldalnak a fele üres, mégsem érződik rövidnek vagy kevésnek: pontosan elég. Olyan dózisban és olyan töménységben adagolja a történetet, hogy még emészthető legyen, de azért letaglózzon. Forma és tartalom jól sikerült házasítása. Engem elég alaposan megérintett.