Krono-szinklasztikus infundibulum

Winston Niles Rumfoord rendelkezik egy kivételes tulajdonsággal, amit egyesek neurózismentes bátorságnak neveznek, de valójában remekül leírható két másik szóval is, melyek a merészség és a stílus. Bizony, Mr. Winston Niles Rumfoord bőviben van merészségnek és stílusnak egyaránt.

Ellenben Malachi Constant úrnak a bátorsága a legkevésbé sem neurózismentes. Malachi Constant híján van a stílusnak, így az ő merészsége sokkal inkább vakmerőség és szerencse, mint bármi más.

Ezek a kiválóan megválogatott szavak – fájdalom – nem tőlem származnak. Csaknem pontosan így szerepelnek Kurt Vonnegut második regényében, A Titán szirénjeiben. Évek óta nem olvastam Vonnegutot. Nem mintha nem imádnám még mindig, mintha nem volna a legzseniálisabb ember a világon, egyszerűen csak képtelen vagyok túltenni magamat a halálán. Idén januárban vettem elő előbb a Majomház című novelláskötetet, aztán pedig márciusban a Galápagost, de nehéz volt, főként azért, mert alaposan felkavarodott a gyomrom a gondolatra, hogy Vonnegut nincs már.

Most mégis erőt vettem magamon, és tegnap délután és ma éjjel, két részletben újra végigolvastam A Titán szirénjeit. Jó döntés volt. Sok dologra emlékeztem még, rengeteg dologra pedig már nem. Akadt néhány gondolat, ami olvasás közben újra eszembe jutott. Szeretek újra elolvasni könyveket: olyan, mint újra elmenni egy helyre, ahol korábban nyaraltam. És csak úgy, mint egy nyaralásnál, nincs rá persze garancia, hogy ugyanolyan jól vagy rosszul fogom érezni ott magam, mint legutóbb. Nem emlékszem, hogy a Titánon mennyire éreztem jól magam legutóbb. Most viszont egész biztosan isteni volt.

A Titánról az alábbi nagyon fontos dolgokat kell tudni: A légköre nagyon hasonló a Földéhez, ezért emberi tartózkodásra alkalmas. A pályája egybeesik a Nap és a Kaszás-csillag között tartózkodó krono-szinklasztikus infundibulummal, ami a tér és főleg az idő olyan elhajlása, amely félelmetes tudással és képességekkel, de emellett szörnyűséges érzelmi terhekkel ajándékozza meg azt a szerencsétlent, aki belekeveredik. Tartózkodik továbbá a Titánon a krono-szinklasztikusan infundibulált Winston Niles Rumfoordon és kutyáján kívül a Tralfamador bolygó egy lakója, akinek küldetése van.

Hogy egészen pontosan kicsoda is Winston Niles Rumfoord, hogy miért kerül még három másik ember a Titánra, hogy miért dönt valaki úgy, hogy a Merkúr barlangrendszerének mélyén tölti élete hátralevő részét, hogy miért emigrálnak emberek a Marsra, hogy utána a Föld elleni hadviselésben hősi halált haljanak, csupa nagyon jó kérdés, de egyikre sem adok választ. Azért nem, mert Kurt Vonnegut végtelenül tisztességes íróként semmit sem titkol el az olvasója elől, és minden rejtélyt felold a számára. De azért sem, mert az én egyszerűsített kifejezésmódom nem tudná visszaadni azt a katartikus élményt, amit A Titán szirénjei nyújtani tud.

A Titán szirénjei, tudom jól, bármilyen szinopszis vagy fülszöveg vagy elemzés alapján végtelenül bizarr sci-fi-szerűségnek rémlik. Vélhetőleg az én ügyetlenül megválasztott mondataim se tűntetik fel más színben. Éppen ezért tartom fontosnak megjegyezni a következőt: a könyv valamennyi többé-kevésbé fő szereplője szörnyűséges dolgokat tesz és szörnyűséges dolgokat él át. Az esetek döntő többségében ennek valamennyien tudatában is vannak. Időnként borzalmasan viselkednek, kilátástalan helyzetekbe hozzák egymást, és néha nagyon szeretném alaposan megrázni egyiküket-másikukat. Mégis, mindannyiuk minden cselekedete magyarázatot nyer, és mindannyiuknak megbocsáttatik. És nem azért, mert balekok vagyunk, akik mindent elnéznek egymásnak, és nem is azért, mert szegények, nem tudták mit cselekszenek. Egyszerűen csak azért, mert a vonneguti világkép szerint valamennyi emberi magatartásforma alapvetően ártalmatlan.

Talán ezért a legkedvesebb apróság számomra, amikor a piperkőc, újgazdag, semmirekellő Malachi Constant, miközben balesetek sorozatának lesz áldozata, átalakul azzá a nagyon is szerethető, érthető emberré, akit Unknak neveznek.

A könyvet az OKK – Online Könyvklub keretein belül olvastam (el újra). Hasonlóképpen cselekedett még néhány másik játékos is, név szerint az alábbiak:

Athala ~ Christina ~ Dün ~ Lulin ~ Nima ~ szeee

Kategória: Könyvmoly | Címke: | Hozzászólás most!

The Prince Edward stlye of Fiddling

Az, hogy gyakorlatilag három hete írtam legutóbb, nem az én hibám. Részint persze az. Részint nem tudom, kié. De alapvetően mégsem az én hibám.

Benne van az is, nyilván, hogy nem is kapcsolom be a gépemet minden nap. Ha bekapcsolom se netezek mindig. Meglehetősen sokat fáj a fejem, és olyankor inkább lefekszem. Rengeteget olvasok, főleg terápiásan.

A terápiás olvasás azt jelenti, hogy amíg nem tartok szünetet két könyv között, addig nincs alkalmam semmire se gondolni. És ez jó. (Mármint persze, baromi rossz, de nem úgy.) Írni is inkább írok könyvekről, mint másról. Főleg, hogy teszek róla, hogy ne nagyon történjen más. Néha, kényszerűségből elgondolkozom persze dolgokon, amikor fekszem az ágyban sötétben, és még nem alszom, meg amikor a buszon sötét van, és nem lehet olvasni, vagy épp ellenkezőleg, annyira tűz a nap, hogy attól nem lehet, vagy amikor a boltban kényszerülök támasztani a pultot, vagy éppen szemüveg nélkül ázom a kádban, és nem látok semmit a fényes fehéren kívül, ami gondolom a fürdőszoba napfényben.

De ezek nem érdekes gondolatok. Vagy érdekesek ugyan, de nem tudom szavakba önteni. Vagy nem is akarom. Mit tudom én?

Néha gondolkozom a jövőn. Hogy lesz-e, milyen lesz, lesz-e majd jobb a jövő embereinek. Nekik lesz-e majd eszük. De csak néha. Tényleg ritkán.

Meg közben írtam mást is. Most befejeztem (jó érzés volt), és pihentetem. Majd visszatérek hozzá, átírni, javítgatni. Leveleket is kellene írnom, azokról legalább azt hiszem, hogy valaki el is olvassa majd. Valahogy mégse adódik rá idő, alkalom. Sok-sok dologra nem akad – hagyom ugyanis, hogy eltűnjék.

Ja, és a cím nem jelent semmit. Csak ez a című CD van előttem az asztalon éppen.

Vacak időszak volt ez most, az a nagy helyzet. És elég vacak az az időszak is, ami most következik. És meglehetősen nincs hozzá kedvem.

Szóval nézzétek el nekem, ha mostanában inkább olvasok.

Terápiásan.

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

Némileg lemaradva

Amikor jelen van, amikor beszélnek róla, amikor híre megy, és amikor mindenkit érdekel, nekem valamiképp igen sok dolog kerüli el a figyelmemet. Aztán eltelik egy kis idő, a fontos dolog gyakorlatilag feledésbe merül, és akkor jövök én, és nagy hirtelenséggel feltalálom a spanyolviaszt. Így jártam Madeleine L’Engle klasszikus, az angolszász kultúrkörben már harminc évvel ezelőtt nagy vihart kavart science fantasy sorozatával, az Időcsavar-kvadrológiával is. Amikor a kétezres évek elején megjelent magyarul is a négy kötet, ügyet sem vetettem rá. Úgy döntöttem, hogy ez nem nekem való. Hiába volt az ismeretségi körömben, aki olvasta és tetszett neki, ez sem volt elég ahhoz, hogy kézbe is vegyem.

Akkor kezdtem csak el igazából érdeklődni iránta, nagyjából két évvel ezelőtt, amikor megláttam az Amerikai Könyvtárosok Szövetségének (ALA) hírhedt százas toplistáján, amelyen a leggyakrabban betiltani kívánt könyvek sorakoznak (köztük néhány nagy kedvencem). Mostanában jutottam viszont csak el odáig, hogy el is olvashassam őket, az Időcsavar, a Szélvarázs, a Csillagvágta, és az Özönvíz ugyanis idő közben kikopott a könyvforgalomból. (Nem egészen egyértelmű, hogy milyen sorrendben következnek egymás után, kicsit akképpen, mint C. S. Lewis Narniájánál is megoszlanak a vélemények: a könyvek keletkezési időpontja és a történet kronológiája nem fedi egymást.)

Az Időcsavar-sorozat világáról az alábbi dolgokat kell tudni: a világban a jó és gonosz erői állandó harcban állnak egymással, és időről időre valaki – többnyire a főhős Murry család tagjai közül – küldetést kap, hogy segítsen eldönteni a harcot. A gonosz oldalt az echthroiok testesítik meg, akik csaknem leküzdhetetlenek, különös, nem létező világokba rántják az utazókat, ahonnan nem tudni, van-e menekvés. A jó oldal harcosai a Murry szülők, a Nobel-díjas biológus édesanya, az Egyesült Államok kormányával szorosan együttműködő fizikus apa, a család egyetlen lánya, Meg, aki annyira átlagos, hogy már csaknem különleges, az ikeröccsei, Sandy és Dennys, akik a lehető leghétköznapibbak, és Charles Wallace, aki viszont nagyon is különleges, nem mellesleg telepatikus képességekkel (ezt a regényfolyamban sukkanásnak nevezik) bíró kisfiú. Rajtuk kívül pedig felbukkan Meg barátja, szerelme, és későbbi férje, Calvin, illetve mindenféle természetfölötti lények, akik segítik őket útjukon.

Igazából a Csillagvágta volt az a történet, ami igazán megérintett. Talán azért, mert végre felhagytak az űrutazással. Talán azért, mert ez egy érdekesebb történet volt. Talán azért, mert az első két kötet elolvasása után már közel éreztem magamhoz a szereplőket. Akármiért történt is, tény, hogy nem győztem betelni vele. A családtagok a szülői házban töltik a Hálaadást, és meglepetésre csatlakozik hozzájuk egy különösen antiszociális asszony, Meg anyósa is. Az ünnepet gyakorlatilag azonnal tönkreteszi az Elnök telefonhívása. A patagóniai diktátor, Branzillo meghirdette az atomháborút. Itt az idő, hogy Charles Wallace elinduljon a világ megmentésére, minden fegyvere egy ősi ír ráolvasás, egyetlen segítője Gaudior a pegazus, aki elviszi a múltba mindazon pillanatokhoz, amikor valami másképp, jobban alakulhatott volna.

Az idő másképp működik a múltban. Charles Wallace éveket tölt azzal, hogy valakiben utazik, a lelke eggyé válik a másik lelkével – egy indián fiúval, egy walesi puritán telepessel, egy polgárháború-korabeli íróval, és ez még nem minden -, ami által segít megváltoztatni a múltat. Meg odahaza az ágyán fekve, telepatikusan követi az öccse útját, ami az ő idejében éppen csak néhány órát tart, és néha, ha a szükség úgy kívánja, a jelenből segíti.

Valószínűleg nem egy eget rengető történet. De annyira jól van felépítve, annyira finoman és okosan működik az időutazás, Charles Wallace annyira szeretetreméltó, hogy képtelen voltam letenni, amíg az utolsó oldalt el nem értem. Nem voltak kétségeim afelől, hogy a világ végül megmenekül, de el sem tudtam képzelni, hogy miképpen kerül majd erre sor. Pedig minden mindennel összefügg, a szikla a kertben, amiről a csillagokat figyelik, és ami már ezer évvel ezelőtt is központi helyszín volt, és mindazok a puritánok, boszorkányok, indiánok, akik Patagóniában vélték megtalálni a boldogságukat.

Nem tudok sok okosat összehordani róla. De az biztos, hogy meglehetősen élveztem.

Kategória: Könyvmoly | Hozzászólás most!

Fontos ez?

Ki olvas? Miért olvas? Hogyan olvas? És aki nem olvas, az miért nem? Mit tehet a szülő, mit tehet egy pedagógus, hogy a keze közé került gyerek olvasóvá váljon? És mi lehetett az, amitől valaki olvasóvá vált? Ilyen kérdéseket boncolgat ez a csúnya borítós, jelentéktelennek tűnő kis kötet.

Nyilván nem a Kiből lesz az olvasó? az első vagy a legjobb, legpontosabb, legátfogóbb, vagy bármilyen más szempontból “leg” gyűjtemény. Még abban sem vagyok biztos, hogy ezt olvastam volna először ilyen témában, bár ez persze nem kizárt. Tizenöt hosszabb-rövidebb (inkább rövidebb) írás építi fel a könyvet. Szerepel köztük Békés Pál vagy Kiss Ottó olvasóvá válásának krónikája, Boldizsár Ildikó mesélve nevelése, kirohanás a kötelező olvasmányok ellen, baráti támogatást nyújtó levél olyan szülőknek, akiknek a nyomorult kölke csak nem akarja szeretni a betűt. Van benne Harry Pottert vagy éppen Lázár Ervint méltató írás is. Mint mondottam volt, a paletta széles.

És mégis, első ránézésre semmi igazán különleges nincs benne, hacsak a nyomdahibák óriási számát nem tekintjük annak. Az én kedvenc részem történetesen a könyv utolsó kilenc oldala, közvetlenül a tartalomjegyzék előtt, ahol bemutatják a kötet szerzőit pár mondatban, egy-két bekezdésben, kitérve a korábban publikált írásaikra. Na ez, az amit nagyon izgalmasnak találok.

Az olvasásszociológia végtelenül összetett és nagyon érdekes tudományág (amivel az ismerkedést remekül el lehet kezdeni ezzel a könyvvel). Ugyanezeket a kérdéseket veti fel, amiket én is felsoroltam az imént. Van viszont még egy kérdés, ami engem mostanában – pontosan ennek a kötetnek a kapcsán – foglalkoztat, és erre még nem kaptam választ. Azt értem, hogy mint olvasó felnőtt, azt szeretnénk, ha a gyerekünk szintén olvasóvá lenne. Tiszta sor. Mindent megteszünk, hogy a gyermek olvasson, ehhez nyújt praktikákat ez a kis könyv is. Hogy miért? Mert olvasni fontos!

De egészen pontosan miért is fontos olvasni? Azt nem vitatom, hogy jó. Minden valószínűség szerint ha egyszer lesz gyerekem, én is azt akarom majd, hogy olvasson. Akarom, csakis azért, mert számomra ezernyi különleges világot nyitottak meg a könyvek, számtalan kellemetlen valóságból rántottak át egy-egy elviselhető valótlanságba, és mert néhány nagyon nehéz időszakomon átsegítettek már. Azaz leginkább azért, mert olvasni – nekem – jó.

Az azonban nem egészen tiszta számomra, hogy miből gondoljuk, hogy a gyereknek is jó lesz, ha olvas, és főleg, miért is fontos? Mert az, hogy így könnyebben eligazodik az életben, nem feltétlenül igaz. Az internetező gyerek is olvas, még ha nem is vesz könyvet a kezébe. Neki is jó a szövegértése, de az irodalom hidegen hagyja. Az olvasó gyerek nem lesz feltétlen okosabb a többieknél, legfeljebb – ahogy azt Nick Hornby fogalmazza meg nagyon szépen – furcsa lesz. Más, mint a többiek.

Szeretném tudni, hogy miben különbözik a két alábbi tétel:

  1. Szeretek ping-pongozni, az egy jó sport, mindig nagyon jól érzem magam, amikor játszom, ezért szeretném, ha a gyerekem is átélné ezt az élményt.
  2. Szeretek olvasni, az egy jó szabadidős elfoglaltság, mindig nagyon jól érzem magam, amikor olvasok, ezért szeretném, ha a gyerekem is átélné ezt az élményt.

Tényleg van valami fontos, amit nem értek meg, és amiért az olvasás – bármennyire preferálom is, teszem azt, az asztalitenisszel szemben – különb elfoglaltság bárminél?

Kategória: Könyvmoly | Hozzászólás most!

Szűzies öngyilok

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy michigani kisváros. Ennek a kisvárosnak egy eldugott utcájában élt, éldegélt öt gyönyörű leány a szüleivel. A legfiatalabb lány tizenhárom éves volt, a legidősebb tizenhét.

Telt múlt az idő, és egyetlen év leforgása alatt minden megváltozott.

Szerintem az egész ott siklott félre, amikor a legifjabb leány, Cecilia felvágta az ereit, aztán, mikor erőnek erejével megmentették az életét, néhány nap múlva levetette magát a szobája ablakából, és halálát lelte a kerítésre nyársalódva. Cecilia volt az első beteg folt a családon, és a betegség elharapódzott, sorozatban pusztítva el az egészet, először a külvilág felé látható, aztán a láthatatlan életüket, a házat, a kertet, majd a fennmaradó négy lányt is.

A helyzet pikantériája, hogy fogalmam sincs róla, mi történt valójában – és senki másnak sincs, még az elsőre meglehetősen nehezen olvasható többes szám első személyű narrátoroknak sem. Az sem tisztázott, hogy kik ők, bár persze nagyrészt ki lehet következtetni, hogy a kertváros a Lisbon-lányokkal egyidős népességéből állnak össze. Az sem világos, miért gyűjtöttek össze csaknem száz bizonyítékot, mellékletet, mindenféle csaknem mágikusnak tűnő tárgyat a lányok rövidke életéből, pedig nagyon komolyan, hivatalosan, oknyomozó riportként tárják az olvasó elé azt a keveset, amit tudnak.

Ugyanis hiába a sok lelet, a kincsek, az emlékek, az interjúk, amiket a szemtanúkkal, a szülőkkel és gyakorlatilag bárkivel készítettek (ők, a narrátorok), gyakorlatilag nem tudunk meg semmit. Sem azt, hogy Cecilia miért akart annyira véget vetni az életének, hogy képes volt otthagyni a tiszteletére szervezett zsúrt és levetni magát az ablakból, hogy mi késztette erre a lépésre a testvéreit, hogy miért gondolta vajon Lisbon úr, hogy legjobb lenne, ha a lányait kivenné az iskolából, és hogy miért árasztotta magából a házuk az avas pattogatott kukorica szagát.

Mégis felépül a kertvárosi mitológia. A lányokról, akik tökéletesek és gyönyörűek voltak, meg se lehetett különböztetni őket egymástól, akikről nem tudunk semmit, de annál több mindent képzeltünk el.

Nyaranta pár hétig rajzanak a fátyolkák. Kis szürkésbarna bogarak ezek, amik több centi vastagon belepnek mindent, a házakat, az ablakokat, az autókat. Miután a fátyolkák elvonultak, az egész utca lelkesen takarítani kezd. Amikor lehullanak ősszel a falevelek, minden háznál gereblyét ragadnak, aztán elégetik a tarka kupacokat. Mindenütt, csak Lisbonéknál nem – az ő házuk már kívül-belül haldoklik. A rothadás Ceciliától indult, elérte a testvéreit, elérte a szüleit, elérte a házukat, még a kert kerítéseit is, de azon túl már nem jutott.

Volt viszont egy jelenet, ami nemcsak képileg volt gyönyörű, hanem tetszett is. Teljesen mást sugallt, mint a regény teljes egésze. A városi kertészek járják a kertvárost, és minden beteg fát kivágnak, hogy ne fertőzze meg a többieket (mint Cecilia betegsége). Ez a sors várna a Lisbon úr kertjében álló fára is, de a lányok kirontanak a házból, és a testükkel védelmezik meg a fát. A narrátorok szerint azért, mert az Cecilia fája volt, de az is lehet, hogy inkább Bonnie, vagy Mary, vagy Therese fája. Szerintem mindegy, hogy kinek a fája volt, a fő az, hogy a lányok a túlélés mellett, a pusztulás ellen tették le a voksukat. De akkor miért ölték meg magukat alig néhány héttel később?

Talán pont ezért? Mert nem akarják megállítani a pusztulást?

A beteg fa ugyanazt jelentené, mint Cecilia, az elinduló kórt, aminek semmi sem szabhat határt? Azt akarják, pusztuljon el minden és mindenki velük együtt a város, az ország, a világ?

Fogalmam sincs, és senki másnak sincs.

Különös egy könyv ez. Különös a szónak abban a jelentésében is, ahogy egy csúnya lányra azt mondják, érdekes az arca. De különös úgy is, hogy mélységesen zavarba ejtő, hogy nem tudom hova tenni, nem tudok mit kezdeni vele. Az a fajta könyv, amiről tudom, hogy van, tudom, hogy miről szól, de nem feltétlen olvastam volna el. Az az érzésem támadt néha, hogy nem egészen értem, mi is történik. Még csak nem is tetszett igazán, bár sokszor nagyon szép, erőteljes képeket rajzolt fel.

Kicsit mégis hiányzott a csattanó. Csak éppen, azt hiszem, hogy egyáltalán nincs csattanó, ahogy az esetek többségében a valóság rejtélyeinek sincs feloldása.

A könyvet az OKK (Online Könyvklub) keretein belül olvastam.

Ugyanígy tettek az alábbi játékosok is:

Amadea ~ Cinnamon ~ cseripok ~ jane ~ Namisha ~ Nima ~ stippistop

Kategória: Könyvmoly | Címke: | Hozzászólás most!