A kacsák meg minden

A Zabhegyezőt háromféleképpen lehet olvasni. Lehet túl korán (“ja, és képzeld, felvisz magához egy kurvát, tiszta komoly!”), túl későn (“hát elolvastam, és úgy érdekes is volt, meg minden, de azért nagyobb a füstje, mint a lángja, ha érted, mire gondolok”), vagy nagyon szerencsés esetben pont jókor. Valószínűleg azok, akik az első két csoportba tartoznak, lekezelően nyilatkoznak róla, és soha többé nem gondolnak majd rá.

Én a szerencsések közé tartozom. Tizenöt vagy talán tizenhat éves lehettem, az biztos, hogy a középiskola meglehetősen nyomorúságos éveit nyögtem. Böngésztem otthon a könyvespolcot – ritkán teszek ilyet, valahogy azok a könyvek, amiket a szüleim összevásároltak, többnyire nem érdekelnek -, és észleltem, hogy ez az a híres könyv, amit illik ismerni. Hogy leemeltem a polcról, kinyitottam az első oldalon, és nagyjából ötven oldalon át olvastam, amíg Holden fel nem ül a New Yorkba tartó vonatra, kizárólag a sznobizmusomnak köszönhető. De csak addig, onnantól kezdve ugyanis már képtelen lettem volna abbahagyni. Megtörtént a baleset, Holden Caulfield kamaszéveim legmeghatározóbb barátja lett. Újra és újra elolvastam, néha csak egy-két oldalt, néha az egészet. Volt, hogy havonta, volt, hogy két-három alkalommal egy évben. A példányom 1968-as kiadás, a lapjai sárgák, és csaknem törékenyek, és ha a gerincére állítva elengeded, a 151. oldalon fog kinyílni, amikor “Végül letelepedtem egy padra, ahol nem volt olyan tök sötét.” Mert ez volt a kedvenc részem. Ez a jelenet, ez a hang – a zseniálisan eltalált fordítás! -, és persze a könyv egésze rátelepedett az életemre.

Hogy utána mi történt? Elmúlt. Nem merült éppen feledésbe, inkább csak bevonta némi nosztalgikus köd, idealizált emlékképek maradtak belőle a nyomorúságos évek elmúltával. Néha eszembe jutott, hogy talán el kellene újra olvasnom, de mindannyiszor megfutamodtam, mielőtt tényleg elkezdtem volna. Mert mi van, hogyha már nem jelenti ugyanazt, ha már nem is olyan fontos? Mondhatjuk hát, hogy ezúttal csaknem olyan véletlen volt az újabb találkozásunk, mint sok évvel ezelőtt az első. Annyi történt mindössze, hogy eszembe jutott egy részlet, egészen az elején van, erre emlékeztem, de nem találtam meg azonnal. Elkezdtem hát olvasni, és mire megtaláltam a részt, azt, amikor Holden megemlíti, hogy szerinte azok a jó könyvek, amelyeknek a végén azt akarod, hogy az író a legjobb haverod legyen, akit bármikor felhívhatsz, már nem tudtam abbahagyni. (Salingert valahogy mégse akarnám felhívni. Holdent inkább, de őt is csak azért, hogy megtudjam, jól van-e.)

Holden története tudniillik elmegyógyintézetben indul. Nem nagy titok ez, hiszen már az első oldalon elárulja, hogy a “lerobbanása” után került ide, és ezt fogja most elmesélni, közvetlenül csak neked, így, egyes szám másodikban. Elmeséli, hogy éppen kicsapták, és karácsony után már nem fog visszatérni az iskolába. Ez a negyedik intézmény sorozatban, ahol így járt. Összeverekszik a szobatársával, és végül három nappal a szünet kiadása előtt lelép, egy éjszakai vonattal hazaszökik New Yorkba, rossz bárokban iszik, és rossz hotelokban alszik. Három napon át próbál felkutatni olyan embereket a múltjából, akik megérthetik őt, akikre rá tudna hangolódni, és akik rá tudnának hangolódni, és nem talál ilyet. Aztán hazamegy és onnan később a diliházba.

Nem valami komoly cselekmény, ezzel tisztában vagyok. De nem is az a fontos, hogy mi történik, hanem az, ahogy Holden az ég világon mindent megél, intenzíven, átütően, és ahogy mindentől kiborul. Azzal szembesül minden egyes pillanatban, hogy ő nem olyan, mint más emberek, mindenki más képmutató, törtető, álságos és hiteltelen. Holden a világ legnagyobb hazudozója, állandóan történeteket talál ki (Ha újságért megyek, és megkérdeznek: “hova mész?”, fix, hogy azt mondom: “az operába”. Fantasztikus.) mégis ő az őszinteség és a naivitás hangja. Arról álmodik, hogy egyszer lesz valaki, aki majd megérti. Vagy hogy egyszer majd egy olyan helyen fog élni, ahol nem kell megjátszania magát. Álmodozik, emlékezik, és közben bejárja New Yorkot.

Imádom, mikor egyik éjjel az izgatja a fantáziáját, hogy a Central Parkból hová mennek a kacsák, mikor befagy a tó. Jön-e vajon valaki, hogy összegyűjtse őket. Senki nem tudja megmondani neki, ő pedig ettől (is) teljesen kiborul. Mert vannak olyan pillanatok, amikor valami – valami igazán lényegtelen dolog – akkora jelentőséggel bír a szemedben, hogy csaknem belepusztulsz, ha nem tudsz a végére járni. Gondolataidban már a világ megváltása múlna rajta, mégsem képes senki sem komolyan venni a kacsákat.

Újraolvasni a Zabhegyezőt hihetetlen szellemi kaland volt. Ismerős terepen mozogtam, tudtam, mikor mi következik, még ha nem is emlékeztem pontosan minden apró mozzanatra. Tényleg teljesen mást nyújtott, mint sok évvel ezelőtt, de nem rombolt le semmit: mélységet, egy új dimenziót adott csak neki. Belátom, persze, ha most olvasom először, bizony kicsit késő lett volna már. Más volt, mint amire emlékeztem, és más volt ahhoz képest is, amire az első oldalak után emlékezni kezdtem. Kicsit csalódtam, de csak egészen kicsit, és leginkább nagyon csodálkoztam. Mert a Zabhegyező még most is képes megrágni és kiköpni. Jó néhány olyan résszel találkoztam, amit sokkal jobban értettem most, mint akkor (holott tizenhat évesen őrülten tiltakoztam az ellen, hogy a “felnőttek” esetleg jobban értik a kamaszokat, mint ők saját magukat), és volt, ami akkor, dacára annak, hogy nem kevésszer olvastam, egyszer sem tűnt fel. Sokkal mélyebben érintett meg Phoebe jelenléte, Mr. Antolini, a némiképp különös egyszervolt angoltanár, Sally Hayes, Jane Gallagher, de még Maurice, a liftesfiú is. Mostanra azt is látom, hogy Holden sok szempontból nem különb azoknál a kortársainál, akiket megvet (bár régen meggyőződésem volt, hogy tökéletes): ugyanúgy nem foglalkozik a világ rajta kívül eső részével, mint azok, csak azt képtelen megemészteni, hogy másoknak viszont ő lesz másvalaki.

Ami engem illet, mindenféle dolgokat gondolok arról, hogy mi történhetett. De ez nem számít, mert egyáltalán nem fontos, hogy mi történt. Az a fontos, hogy Holden átélt dolgokat, csalódott emberekben, jót akart, és a jó szándékkal kikövezett út a pokolra vezetett.

A kedvenc új felfedezésem viszont az utolsó előtti fejezet legutolsó mondata. Hiszen a regény úgy kezdődik, hogy egyszerűen egyes szám második személyben megszólít Holden, és beszél hozzád. Mindig azt hittem, hogy egyszerűen ülünk egy füstös bárban, és mesél. Soha fel sem merült bennem, hogy nem hozzám beszél. De ez a bizonyos mondat úgy hangzik, hogy “Istenem, bár ott lettél volna!” (Igaz, a magyar fordításból hiányzik az Istenem, de az eredeti szövegben bizony ott van.) És tudom, hogy az “Istenem!” lehet egyszerű felkiáltás is, de számomra nem az. Az én (mai) olvasatomban ez bizony egy megszólítás, a kétszáz oldalon át tartó fohász címzettjének megnevezése. Te voltál az, akihez beszéltem. Te voltál az, akinek mindent megvallottam, és most, hogy végeztem, megpróbálok új életet kezdeni. Ez az egyetlen aprócska mondat, ami eddig mindannyiszor elkerülte a figyelmemet, ezzel a zárójelenettel (Holden ül a szakadó esőben, bőrig ázik, de nem foglalkozik vele, mert elöntötte a szeretet, ahogy a kishúgát nézi körbe-körbe lovagolni a körhintán) egészen már megvilágításba helyezett mindent.

Régen azt gondoltam, hogy a Zabhegyező nincs lezárva, hogy majd, ha Holden valaha ki is szabadul a diliházból, ott folytatja, ahol abbahagyta. Most úgy vélem látni, hogy igenis minden más lesz, mert valami történt. Holden nem “ha” kerül ki a diliházból, hanem “amikor”, és igenis van a számára remény.

Most így sikerült látnom. Majd néhány év múlva újra jelentkezem ugyanebben a témában.

Kategória: Könyvmoly | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .