Az a bizonyos kevesebb, ami néha bizony több

Egy rövid, pár mondatos üzenet nagyon sokat elárul az írójáról, a címzettjéről és a kettejük kapcsolatáról, erre már rég rájöttem a munkahelyi levelezések során. Itt voltam, te nem voltál itt, ez történt, amiről tudnod kell. Az első jelentés minden egyes üzenet esetében ennyi, a valóságban éppen úgy, mint Alice Kupiers regény-szerűségében, aki úgy tűnik, szintén felfigyelt a kétsorosokban rejlő lehetőségekre. Ha jók az üzenetek, előbukkan mögülük egy történet.

Ezek az üzenetek a Life on the refrigerator door című kötetben jók. Anya és lánya hagynak egymásnak üzeneteket a hűtőszekrény ajtaján. A tizenöt éves Claire életét kitölti ugyanis az iskola, az első nagy szerelem, az anyjáét pedig a szülésznői munkája és az éjszakai műszakok. Egymás mellett élnek, néha összetalálkoznak, de igazából alig ismerik egymást, csak üzeneteket váltanak. (“Hideg van, szükségem van egy új kesztyűre!” | “Itt van tíz dollár, vegyél kesztyűt.” || “Fontos dolgozatot írok holnap, drukkolj nekem!” | “Elmentem dolgozni, remélem, minden rendben ment.”)

Egy napon aztán minden megváltozik. Az anyja hiába írja ki száz és egy alkalommal Claire-nek a hűtőajtóra, hogy beszélniük kell, és hogy legyen otthon, de a lány hol iskolában van, hol a barátnőjénél alszik, és végül egy ilyen kis céduláról kell megtudnia, hogy az anyja egy csomót talált a mellében (amiről az olvasó természetesen azonnal tudja, hogy nem egyszerű csomó, hanem rák, és a betegség lefolyása és kimenetele sem igazán kérdéses).

Ez a két boldogtalan, halálra rémült ember felváltva vigasztalja és bátorítja egymást, Claire kis rajzokkal egészíti ki a leveleit. Hol fenyegetőznek, hol félnek, hol összevesznek, hol kibékülnek: megpróbálják át- és túlélni ezt az időszakot. A legérdekesebb az, hogy maguk a levelek – és nincs más narráció, az egész kötet csak az üzenetekből épül fel – nem mondanak túl sokat. Akadnak köztük bevásárlólisták, vagy kérincsélések egy kicsi plusz zsebpénzért. Mégis kirajzolódik mögöttük a két figura és az ő életük.

Azt mondják, hogy rossz és olcsó írói megoldás elmesélni bármit, ha meg is lehetne mutatni, és Alice Kuipers mégsem tesz mást, csak elmesél, semmit sem mutat meg. Azt írja csak, hogy “Jó volt tegnap este beszélgetni” vagy azt: “Remélem, ma reggel jobban érzed magad”. Említést tesznek olyan dolgokról, amiket az olvasó nem láthatott, és talán nem is igazán fontos leírni őket, hiszen pontosan lehet tudni, miféle történések voltak.

Okosan felépített, jól megszerkesztett, de mégsem túlírt könyvről van szó. Hamar el lehet olvasni, hiszen a legtöbb oldalnak a fele üres, mégsem érződik rövidnek vagy kevésnek: pontosan elég. Olyan dózisban és olyan töménységben adagolja a történetet, hogy még emészthető legyen, de azért letaglózzon. Forma és tartalom jól sikerült házasítása. Engem elég alaposan megérintett.

Kategória: Könyvmoly | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .