A valószínűtlen lehetősége

A sci-fi mibenlétéről olvastam a minap, nem emlékszem szó szerint, de a lényege az volt, hogy a műfaj keretein belül a kevéssé valószínű dolgok válnak lehetségessé. Elsőrangú definíció. Különösen pedig jelen esetben, ugyanis nem vagyok jellemzően sci-fi-barát (bár kivételek természetesen vannak.) Ráadásul sok dolog hajlamos elbátortalanítani: a hátsó borírón szereplő, félelmetes hangzású cyber-noir kifejezés, vagy az az ötlet, hogy a történetek helyszínéül a 2081. év Budapestje szolgál, és az ilyen díszletezés nem szokott túl gyakran jól elsülni.

Levonhatjuk a következtetést; nem volt különösebben valószínű, hogy a megjelenés napján lecsapjak egy elsőkötetes magyar szerző sci-fijére, ám nagyon is lehetségessé vált. Külön öröm, hogy Csepregi Tamás nem bújt angol hangzású álnév mögé ezzel a döntésével mintegy hitelesítve a könyve magyar sci-fi mivoltát. Magyar szerző a magyar jövőben, magyar helyszínen, magyar (és kínai) szereplőkkel dolgozik. A végeredmény pedig működőképes.

A háttérről legyen elég annyi, hogy a huszonegyedik század eleji gazdasági- és energiaválság, az élelmiszerhiány és egy pusztító járvány ahhoz vezetett, hogy a világ nagyvárosai gettósították magukat, hatalmas falakat emeltek, és elzárkóztak a külvilág elől. Megváltozott a klíma és az életmód, de az emberek emberek maradtak, és Budapest is csaknem mindent túlélt.

A Szintetikus álom novellákból épül fel, mégsem merném novelláskötetnek titulálni. A kilenc történet marginálisan érintkezik egymással, közös mellékszereplők tűnnek fel, egy-egy esemény többször is megtörténik, és a kis mozaikkockák együttesen rajzolják meg a Pest-Buda Agglomerátum Rt. körvonalait a gyári munkástól a felsővezetőig, a törvényen kívüli lázadótól a nagyban játszó bűnözőkig. Van itt minden, akció, törtetés, kudarc és siker, nosztalgia és társadalomkritika, ez utóbbi kettő természetesen a történet jelenidejében értendően. Voltak szereplők, akiket megkedveltem, voltak, akiket nem különösebben. A legelső novella Simonja olyannyira a szívemhez nőtt, hogy végtelen csalódottsággal konstatáltam, amikor rá kellett jönnöm, hogy a következő nem róla fog szólni. Néhány napig pihentettem is akkor az olvasást, mielőtt tovább tudtam volna lépni, de örülök, hogy végül megtettem.

Ha mindenképp valami hibát akarnék keresni a könyvben, meg tudnám persze tenni: nem volt igazán egyenletes a színvonal. Az Igazán Nagyon Jó novellák között felbukkan egy-egy egyszerűen Elég Jó is, és a kettő közötti különbség lett légyen bármilyen igazságtalan, mégis szembeötlő. De igazság szerint nem is akarok hibát keresni, és egyébként is ennyi az összes rossz, amit el tudnék mondani róla.

Az egy-két ominózus pillanattól eltekintve gyakorlatilag valamennyi epizód megérintett bennem valamit, és a legkellemesebb meglepetés akkor ért, mikor hirtelen minden szál összeért és új értelmet kapott. Akkor becsuktam a könyvet – ujjamat gondosan a lapok között felejtve – és elégedetten vigyorogva néztem kifelé az ablakon pár percet, mielőtt folytattam volna.

Megszerettem ezt a világot, ezt a hangulatot, ezeket a figurákat; a kínaiakat, a horoszkópot olvasó, szintetikus szürke masszát eszegető, drogmámorban úszó esendő figurákat, az agárversenyekre fogadó és ott vagyonokat elveszítő játékfüggőket, de még azokat a ritka céltudatos és határozott alakokat is, akik pontosan tudják, hogy mit akarnak, és meg is szerzik maguknak.

Megszerettem ezt a különös hangulatú, különös építészetű hibrid-Budapestet.

Legfőképp pedig megszerettem ezt a szürke, puhafedeles kis könyvet.

Kategória: Könyvmoly | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .