Fontos ez?

Ki olvas? Miért olvas? Hogyan olvas? És aki nem olvas, az miért nem? Mit tehet a szülő, mit tehet egy pedagógus, hogy a keze közé került gyerek olvasóvá váljon? És mi lehetett az, amitől valaki olvasóvá vált? Ilyen kérdéseket boncolgat ez a csúnya borítós, jelentéktelennek tűnő kis kötet.

Nyilván nem a Kiből lesz az olvasó? az első vagy a legjobb, legpontosabb, legátfogóbb, vagy bármilyen más szempontból “leg” gyűjtemény. Még abban sem vagyok biztos, hogy ezt olvastam volna először ilyen témában, bár ez persze nem kizárt. Tizenöt hosszabb-rövidebb (inkább rövidebb) írás építi fel a könyvet. Szerepel köztük Békés Pál vagy Kiss Ottó olvasóvá válásának krónikája, Boldizsár Ildikó mesélve nevelése, kirohanás a kötelező olvasmányok ellen, baráti támogatást nyújtó levél olyan szülőknek, akiknek a nyomorult kölke csak nem akarja szeretni a betűt. Van benne Harry Pottert vagy éppen Lázár Ervint méltató írás is. Mint mondottam volt, a paletta széles.

És mégis, első ránézésre semmi igazán különleges nincs benne, hacsak a nyomdahibák óriási számát nem tekintjük annak. Az én kedvenc részem történetesen a könyv utolsó kilenc oldala, közvetlenül a tartalomjegyzék előtt, ahol bemutatják a kötet szerzőit pár mondatban, egy-két bekezdésben, kitérve a korábban publikált írásaikra. Na ez, az amit nagyon izgalmasnak találok.

Az olvasásszociológia végtelenül összetett és nagyon érdekes tudományág (amivel az ismerkedést remekül el lehet kezdeni ezzel a könyvvel). Ugyanezeket a kérdéseket veti fel, amiket én is felsoroltam az imént. Van viszont még egy kérdés, ami engem mostanában – pontosan ennek a kötetnek a kapcsán – foglalkoztat, és erre még nem kaptam választ. Azt értem, hogy mint olvasó felnőtt, azt szeretnénk, ha a gyerekünk szintén olvasóvá lenne. Tiszta sor. Mindent megteszünk, hogy a gyermek olvasson, ehhez nyújt praktikákat ez a kis könyv is. Hogy miért? Mert olvasni fontos!

De egészen pontosan miért is fontos olvasni? Azt nem vitatom, hogy jó. Minden valószínűség szerint ha egyszer lesz gyerekem, én is azt akarom majd, hogy olvasson. Akarom, csakis azért, mert számomra ezernyi különleges világot nyitottak meg a könyvek, számtalan kellemetlen valóságból rántottak át egy-egy elviselhető valótlanságba, és mert néhány nagyon nehéz időszakomon átsegítettek már. Azaz leginkább azért, mert olvasni – nekem – jó.

Az azonban nem egészen tiszta számomra, hogy miből gondoljuk, hogy a gyereknek is jó lesz, ha olvas, és főleg, miért is fontos? Mert az, hogy így könnyebben eligazodik az életben, nem feltétlenül igaz. Az internetező gyerek is olvas, még ha nem is vesz könyvet a kezébe. Neki is jó a szövegértése, de az irodalom hidegen hagyja. Az olvasó gyerek nem lesz feltétlen okosabb a többieknél, legfeljebb – ahogy azt Nick Hornby fogalmazza meg nagyon szépen – furcsa lesz. Más, mint a többiek.

Szeretném tudni, hogy miben különbözik a két alábbi tétel:

  1. Szeretek ping-pongozni, az egy jó sport, mindig nagyon jól érzem magam, amikor játszom, ezért szeretném, ha a gyerekem is átélné ezt az élményt.
  2. Szeretek olvasni, az egy jó szabadidős elfoglaltság, mindig nagyon jól érzem magam, amikor olvasok, ezért szeretném, ha a gyerekem is átélné ezt az élményt.

Tényleg van valami fontos, amit nem értek meg, és amiért az olvasás – bármennyire preferálom is, teszem azt, az asztalitenisszel szemben – különb elfoglaltság bárminél?

Kategória: Könyvmoly | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .